Struccpolitikájuk okozta a nyugati szövetségesek hátrányát a második világháború elején

A második világháború kezdetén a nyugati szövetségesek meglehetősen nagy hátrányban találták magukat – a tengelyhatalmak fel voltak készülve a háborúra, míg ők nem. Ez megadta Hitlernek és szövetségeseinek a kezdeményezést a harcmezőn, és ennek köszönhették gyors győzelmeiket Lengyelországban és Franciaországban.

Új alapok

Ennek az előnynek az oka részben az, hogy Hitler és a német vezérkar nagy erőkkel hatékonyan titkolták el a német újrafegyverkezést és az egyéb katonai előkészületeket. Végső soron azonban a szövetségesek saját felelőssége is a háború korai szakaszának sikertelensége, mivel nem voltak hajlandóak szembenézni néhány kellemetlen igazsággal. E hozzáállás magvait legfőképpen az első világháború hintette el.

A több millió ember halálát hozó világégés a legtöbb országot igencsak eltántorította a további hadviseléstől – nem akarták többé látni a modern, totális háború borzalmait, amelyek az iparosodás kora előtt nem léteztek, vagy nem öltöttek ekkora mértéket. E félelmet egy talán váratlannak tűnő társ kísérte: az önelégültség. A nagyhatalmak úgy vélték, megtanulták a leckét a Nagy Háborúban, és nem alkotnak többé titkos szövetségeket, amelyek aztán totális háborúba rántják egész Európát.

A szövetségi rendszerek helyettesítésére jött létre a Népszövetség, amelynek tagjai megfogadták, hogy nemzetközi közösségként megvédik egymást – kicsiket és nagyokat egyaránt – az agressziótól. Ez reményeik szerint megakadályozott volna minden jövőbeni háborút. Ennek alátámasztásául az a meglehetősen modern nézet szolgált, hogy a racionális gondolkodás képes mindent megoldani. Eszerint a háborúk a félreértések eredményei, és ha ezeket a félreértéseket sikerül elkerülni vagy feloldani, akkor állandósulhat a béke.

Titkos újrafegyverkezés

1933-as hatalomra kerülését követően Németország nemzetiszocialista kormánya gyakorlatilag azonnal megkezdte a háborús készülődést. Indítékuk nem valamiféle félreértés volt, hanem a nagyravágyás, a mohóság és a bosszúszomj. Németország újrafegyverkezésének titkos mivolta már eleve lépéshátrányba hozta a nyugati szövetségeseket.

Mire Hitler bejelentette a német légierő, a Luftwaffe megalakulását, annak fejlesztése már évek óta folyt civil repülésnek álcázva. A német páncélosokat (amelyeket az első világháború utáni fegyverkorlátozások értelmében nem birtokolhattak volna) és taktikáikat a Szovjetunióban próbálták ki, a világ szeme elől gondosan elrejtve. A csatahajók méretéről és a szárazföldi hadsereg létszámáról egyszerűen hazudtak a nyugati megfigyelőknek, akik nem végezték kellő alapossággal a dolgukat.

Egyéb prioritások

A szövetségesek azonban mindennek ellenére felismerhették volna, mi történik, ha nem ringatják magukat akaratlagos tudatlanságba. Ezt elsősorban a német fenyegetésnél fontosabbnak ítélt ügyek táplálták. Franciaországban például az 1936-os választást a Népfront nevű pártszövetség a szociális reformok ígéretével nyerte, így aligha fordíthatott forrásokat vagy figyelmet a hadsereg fejlesztésére.

Nagy-Britanniában mind a nép, mind a kormány vágyott a békére. Rokonszenvet éreztek a németek iránt, akikről úgy gondolták, túlságosan kemény bánásmódban részesültek az első világháborút követően. A harcra való készülődés helyett a britek arra fókuszáltak, hogyan tudnák elkerülni azt. Mindemellett csaknem az egész világ figyelmét lekötötte a nagy gazdasági világválság által elmélyített szegénység és munkanélküliség. A legtöbben e problémák megoldását fontosabbnak tartották, mint a készülődést egy olyan háborúra, amelynek bekövetkeztét nem látták biztosnak.

A szövetségesek fegyverkezése, illetve haderőfejlesztése így mind gazdasági, mind politikai okokból a kezdetektől fogva lassú ütemben zajlott, ez pedig öngerjesztő késlekedéssé vált. A haderőikbe való befektetés általános hiánya azt is jelentette, hogy igen kevés erőforrás jutott a katonai hírszerzésre is. Emiatt a szövetségesek még kevésbé értesültek a német újrafegyverkezés üteméről, amely esetleg saját készülődésük felpörgetésére sarkallhatta volna őket.

Az abesszin válság

1935-ben érkezett egy kritikus pillanathoz a nemzetközi közösség: Olaszország lerohanta Abesszíniát (a mai Etiópiát). A Népszövetség írott szabályzata szerint a nagyhatalmaknak ekkor mozgósítaniuk kellett volna csapataikat, hogy megvédjék az afrikai országot az agressziótól. Ezzel azt demonstrálták volna, hogy a Népszövetség korántsem vált jelentéktelenné az évek során (eddigre Németország és Japán is kilépett), és hogy az agressziónak következményei vannak.

A gyakorlatban Franciaország és Nagy-Britannia volt az a két ország, amelynek módjában állt volna beavatkozni. Franciaország azonban ekkoriban épp javítani próbált Olaszországgal való viszonyán, így nem volt hajlandó útját állni Mussolini törekvéseinek. A britek hangoztatták segítőkészségüket, és még csatahajókat is küldtek a térségbe. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a katonai akció terhének nagy részét a brit erőknek kellene vállalniuk, a kormány változtatott hangnemén. Abesszíniát sorsára hagyták, a Népszövetség pedig bebizonyította, hogy semmiféle békét nem tud garantálni. (Később, már a második világháború folyamán végül így is a brit erők űzték ki az olasz csapatokat a térségből.)

Lépésről lépésre

Ezt követően Németország is megkezdte saját terjeszkedését. Ez azonban nem egyszerre történt: a szomszédai elleni háború azonnali megindítása helyett – amely nagy valószínűséggel azonnali vereséget is eredményezett volna –, Hitler lassanként növelte a feszültséget. Minden lépés csupán egy kicsivel volt merészebb az előzőnél, így az előzőt elfogadó nagyhatalmak kevésbé tiltakozhattak a következő ellen – és még kevésbé volt indokolt a háború megindítása az adott kontextusban aprónak látszó változás miatt.

Hitler először 1936 márciusában csapatokat vezényelt a Rajna-vidékre, amely az első világháborút követően előbb közvetlen francia megszállás alatt volt, majd demilitarizált övezet lett. Mivel ez a katonai akció Németország területén belül történt – „saját hátsó kertjében”, ahogy a brit Lord Lothian fogalmazott – ez olyan lépés volt, amellyel egyetlen ország sem lett volna hajlandó fegyverrel szembeszállni. Ennek ellenére azonban jelentős változást hozott az európai erőegyensúlyban – Németország nyugati határa immár újra katonai védelem alatt állt, és felvonulási területként is használhatóvá vált.

A következő lépés az 1938. márciusi Anschluss, azaz Németország és Ausztria egyesülése volt. Ez korántsem volt egyedül Hitler akaratának folyománya, mivel Ausztriában is jelentős támogatottsággal bírt, hogy az 1871-es német egységből „kihagyott” osztrákok is az új német birodalom részei legyenek. Németország ezzel megerősödött, továbbá közös határra tett szert legfőbb ideológiai szövetségesével, Olaszországgal.

Ausztriát Csehszlovákia követte, több lépésben – az 1938. szeptemberi müncheni konferencia kimondta a németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz csatolását, a terület megszállása novemberben fejeződött be. Ezzel azonban a korábban Csehszlovákia által Németországgal szemben kiépített védelmi rendszerek is német kézre kerültek, gyakorlatilag nyitva hagyva az ország többi részét a német megszállás előtt. A szintén 1938. novemberi első bécsi döntéssel, amellyel Magyarország és Lengyelország kaptak területeket Csehszlovákiától, majd Csehország maradékának 1939. márciusi német megszállásával és Szlovákia függetlenségének kikiáltásával Csehszlovákia megszűnt létezni.

Hitler ezzel a lépésével nem csupán túlment a Münchenben megállapított feltételeken, de még programjában, a Mein Kampfban leírtaknál is – a német nyelvű területek egyesítésén túl a birodalmához csatolt hétmillió csehet is, akik számára ez korántsem volt előnyös fejlemény. A nemzetközi közösség azonban csak ekkor kezdte felismerni, hogy Hitler vélhetően a továbbiakban sem fogja tartani szavát, és az újabb háború Németországgal elkerülhetetlen. Eddigre azonban Németország magához csatolt két másik országot, azok minden erőforrásával együtt, ismét lépéselőnybe helyezve magát Lengyelország 1939. szeptemberi, majd Franciaország 1940. májusi lerohanásához.

Behunyt szemmel

Az utókorból visszatekintve könnyedén megállapítható, hogy Olaszország és Németország gyakorlatilag minden politikai lépése a két világháború között az újabb háború felé mutatott, azonban a brit és francia vezetők sorozata ezt nem volt hajlandó belátni. Ez azonban egy meglehetősen sarkított elbeszélése a történteknek, és nem veszi számításba e hozzáállás okait: az első világháborúban átélt borzalmak elkerülésének vágyát, és a gazdasági világválságból való kilábalás elsődlegességét. A helyzet talán úgy írható le pontosabban, hogy az óhatatlanul hatalmas emberi és gazdasági áldozatokkal járó fegyveres konfliktust Németországgal igyekeztek a legvégsőkig elkerülni – jól mutatja ezt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország ugyan tiltakozott Csehszlovákia megszállása ellen, de csak Lengyelország lerohanását követően üzentek hadat Németországnak.