Sosem sikerült megismételni az első keresztes hadjáratok átütő sikereit

Ünnepelt győzelmeik és izzó vallási fanatizmusuk dacára a keresztény harcosok középkori kísérletei a Szentföld visszahódítására a muszlimoktól végső soron kudarcra voltak ítélve.

Egy álom halála

1291. május 18-án, egy pénteki napon, az ostromló mamlúk seregek rohamra indultak Akko városa ellen. A Palesztina északi részén álló, jól erődített kikötő már több mint egy hónapja ostromzár alatt volt: muszlim harcosok tízezrei fogták körbe, akiknek ostromgépei mázsás köveket szórtak Akko falaira és lakosaira.

Ezen az utolsó hajnalon harci dobok mennydörgő hangja töltötte be a levegőt, ahogy az ostromlók megrohanták a falakat, íjászaik nyilai pedig „oly sűrű felhőben szálltak, mintha a mennyek esői hullottak volna ránk”, számolt be egy keresztény szemtanú. Rohamuk elsöprő lendületében a muszlimok betörtek két kaput, és benyomultak a városba.

A templomos lovagok utolsó leheletéig harcoló nagymesterét halálosan megsebesítette egy oldalába döfő lándzsa, társa, az ispotályosok nagymesterét pedig két válla között érte egy kopjadöfés, és súlyosan sebesülve vitték le a falakról. A védőket hamarosan legyűrték, és megkezdődött Akko kifosztása. Egy keresztény így írta le az eseményeket: „Rettenetes nap volt az. A [város egyszerű népe] futva menekült az utcákon, gyermekeikkel karjukban, kétségbeesetten zokogva, a hajósoknak könyörögve, hogy mentsék meg őket a haláltól.” Százakat értek utol és öltek halomra.

Akko bukása volt az utolsó, végzetes csapás a Közel-Keleten több mint két évszázadon át fennálló nyugati keresztény birtokok, a keresztes államok számára. Néhány hónapon belül utolsó palesztinai őrhelyeiket is elhagyták. A muszlimokat, épp ellenkezőleg, megerősítette hitükben Akko bevétele, és megpecsételte győzelmüket a Szentföldön. A csodás esemény fölött elmélkedve egy korabeli muzulmán így írt: „E hódítások nyomán egész Palesztina immár muszlim kézen van, megtisztulva a frankoktól [nyugati keresztényektől], akik egykor Egyiptom meghódításával, Damaszkusz és más városok leigázásával fenyegettek. Dicsőség legyen Istennek!” A keresztes háborúk kora a muszlimok egyértelmű győzelmével zárult.

Pedig az időszak egy csodálatosnak tűnő keresztény győzelemmel kezdődött: Jeruzsálem bevételével az első keresztes hadjáratban. II. Orbán pápa felhívására európai harcosok ezrei keltek útra az ismert világ túlfelére, hogy visszavegyék a Szent Várost annak muszlim meghódítóitól. Az útnak induló keresztesek mintegy 90 százaléka meghalt vagy dezertált, de a megmaradtak 1099. július 15-én benyomultak Jeruzsálembe, legyilkolva a muszlim lakosság nagy részét. A következő években a nyugatiak négy keresztes államot alapítottak, köztük a Jeruzsálemi Királyságot.

A 12. század első évtizedeiben ezek az államok tovább terjeszkedtek, míg végül felölelték a mai Izraeltől és Jordániától Szírián és Libanonon át Törökországig terjedő területeket. A kortársak összefoglalóan (franciául) Outremerként, „a tengeren túli földként” emlegették őket. A muszlim ellenállás azonban hamarosan ellentámadásba fordult, nyomás alá helyezve a nyugati kereszténység elszigetelt képviselőit, és a Szentföld védelmére további keresztes háborúk indultak. Nyolc nagy és több tucat kisebb hadjáratban keresztények százezrei harcoltak a törékeny keleti hídfők fennmaradásáért, köztük például I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király a harmadik hadjárat során, ahol Szaladin szultán volt az ellenfele.

Az első keresztes hadjárat megdöbbentő győzelmeit azonban soha nem sikerült megismételni, és a keresztes államok kiterjedése és ereje is fokozatosan zsugorodott az 1291-es, drámai körülmények közötti széthullásig. Mi volt tehát az iszlám sikerének kulcsa a Szentföldért folytatott elhúzódó konfliktusban?

A kereszt árnyékában

Történészek részéről felmerült, hogy a keresztények vereségének oka a keresztes háborúkkal kapcsolatos lelkesedés 1200 utáni fokozatos leépülése, amelyet a keresztes „ideál” pápák általi manipulációjával és felhígításával magyaráznak. Ez a magyarázat azonban túlságosan is egyszerű. Bár a 13. században valóban nem voltak jellemzőek azok a hatalmas hadjáratok, amelyeket 1095 és 1193 között láthattunk, de számos kisebb expedícióra továbbra is bőségesen akadt jelentkező. A keresztes háborúk legfőbb vonzereje – a megszentelt keresztény föld védelmében vagy visszafoglalásáért zajló harccal elnyerni a lelki megtisztulást – töretlen maradt. A kereszt hívó szava továbbra is mélyen megérintette a tömegeket.

Az eksztatikus ájtatosság egy látványos kitörése volt 1212-ben, amikor francia és német gyermekek és fiatal felnőttek százai nyilvánították ki spontán módon elszánásukat a kereszt ügye mellett. Az ezt követő eseményeket a gyermekek keresztes hadjárataként ismerjük: fiatalok seregei vonultak a Földközi-tengerhez abban a hitben, hogy Isten vigyázza majd az útjukat Levantéba, és ott csodás hatalmat ad nekik, amivel felülkerekedhetnek a muszlimokon, és visszafoglalhatják Jeruzsálemet. A tenger azonban nem vált kétfelé a gyermekek előtt, és a vállalkozás összeomlott. Ez nem tántorította el a későbbi vállalkozókat, például az 1251-es pásztormozgalom résztvevőit.

Bár a keresztesek lelkesedésének lángja fennen lobogott, erejét mind gyakrabban fordították el a Szentföldtől, hogy máshol felbukkanó ellenségekre sújtsanak le vele. A 13. század során a pápák számos keresztes hadjáratot hirdettek, amelyeknek célpontjai Franciaország déli részén élő eretnekek, kelet-európai pogányok, vagy épp saját politikai ellenfeleik voltak Itáliában.

Az erőforrások más részét a reconquista – az Ibériai-félsziget spanyol visszafoglalása a mór hódítóktól –, illetve Konstantinápoly védelme kötötte le, amelyet a nyugati keresztények nem sokkal korábban foglaltak el a bizánciaktól. Az egységes fókusz hiánya kétségtelenül gyengítette a Levantéban folyó háborús erőfeszítéseket, de hiba lenne azt gondolni, hogy a 13. században nem zajlottak nagyívű keresztes hadjáratok keleten. Az egyik legjelentősebbet egy olyan király vezette, akit ájtatossága és a szentföldi háború iránti elhivatottsága nyomán a katolikus egyház szentjei közé emeltek.

IX. Lajos francia király először 1244 decemberében, súlyos lázzal küzdve fogadta meg, hogy keresztes hadjáratot vezet. A harmincéves uralkodó ágyhoz kötve, a halálhoz közel kérte, hogy „adassék neki ez a kereszt”. Felgyógyulása után is tartotta magát ígéretéhez, és életének jelentős részét a szent háborúra áldozta. Négy éven át készült szorgalmasan és kitartóan hadjáratára: Ciprust jelölve ki ellátási bázisaként, hatalmas mennyiségű élelmet, fegyverzetet és más szükséges ellátmányt halmozott fel itt. Mire végzett a felhalmozással, a beszámolók szerint a hadjáratra váró búza és árpa dombokra, a boroshordók tömege pedig csűrökre emlékeztetett.

Lajos hadjárata Egyiptom, a muszlim katonai és gazdasági hatalom központja ellen irányult, és a Nílus torkolatánál aratott meghökkentő győzelemmel kezdődött. 1249. június 5-én a király húszezer keresztest vezetett egy kegyetlenül veszedelmes partraszálló műveletre Damietta (Dimját) városa mellett. A Szaladin dinasztiáját követő Ajjúbida Birodalom védői megingottak és menekülőre fogták a keresztények erőteljes, jól koordinált támadásával szemben, és Lajos másnap Damiettát is elfoglalta. Ez minden keresztes háborúk legnagyobb kezdeti sikere volt.

Ezt követően Lajos a Nílus mentén vonultatta fel seregét, hogy megütközzön az Ajjúbidák főseregével Manszúránál. 1250. február 8-án egy merész hajnali rohammal lecsapott a város előtt táborozó muszlim seregre, és borzalmas mészárlást rendezett az álmában ért ellenség sorai között. Úgy tűnt, újabb fényes győzelem áll a küszöbön, amikor a király öccse, Robert d’Artois súlyos hibát vétve a városba menekülők üldözésére indult. Robert és emberei a városban hamarosan szövevényes sikátorok útvesztőjében találták magukat, és majdnem egy szálig odavesztek a mindenfelől rájuk hulló nyilak és lándzsák alatt.

Lajos hadjárata nem heverte ki ezt a kudarcot. A király majdnem három hónapig igyekezett tartani állásait Manszúra alatt, de az élelem hiánya és a pusztító betegségek térdre kényszerítették seregét. Mikor a keresztesek már kutyákat és macskákat kényszerültek enni, és Lajos maga is vérhastól szenvedett, április 4-én parancsot adott az általános visszavonulásra. A visszavonulás hamarosan menekülésbe fordult, és majdnem az egész sereg elpusztult vagy fogságba esett.

A pusztítás közepette Lajos elszakadt csapataitól. Betegsége olyan mértéket öltött, hogy kénytelen volt lyukat vágatni a nadrágján. Leghűségesebb embereinek egy kis csoportja megpróbálta biztonságba juttatni, és végül egy kis faluban húzták meg magukat. Franciaország hatalmas királya félholtan kuporgott egy nyomorúságos kunyhóban, amikor végül fogságba ejtették. Merész kísérlete a Szentföld visszahódítására katasztrófába fulladt.

A jól előkészített, a keresztény királyok példaképe által vezetett hadjárat kiábrándító veresége rémületbe ejtette Európát, és megkérdőjelezte az egész keresztes mozgalom értelmét. Ráadásul a kereszténység megingásának e pillanatában egy új, félelmetes erő gyülekezett keleten, amely az iszlám végső győzelmének ígéretét hordozta.

Egy birodalom ébredése

IX. Lajos balvégzetű keresztes háborúja nyomán egy új muszlim dinasztia ragadta magához a hatalmat Egyiptomban: a Mamlúk Szultanátus, amelyet a rabszolga-katona mamlúkok elitje vezetett. A mamlúkok a rabszolgatartás és a katonai kiképzés egy jól kidolgozott rendszerének szülöttei voltak, akik évszázadok óta a végletekig hűségesen szolgálták uraikat Levantéban. Legtöbbjük a mai Oroszország sztyeppéiről származó, török eredetű rabszolga volt, akiket fiatal fiúként ejtettek rabságba, majd adtak el a Közel-Kelet muszlim hatalmasságainak, akiknél az iszlám hitbe és a háború tudományába is beavatást nyertek.

1250-re ezen elitkatonák ezredei adták az Ajjúbida Birodalom seregének gerincét (Lajos legyőzésében is ők játszották a főszerepet), és a következő évtized során elsöpörték az Ajjúbida-dinasztia uralmának utolsó maradványait is. 1260-ban egy mamlúk parancsnok emelkedett fel, mint az új birodalom egyszemélyi ura: Az-Záhir Bajbarsz szultán, aki hataloméhes volt, kíméletlen és egyedülállóan tehetséges a hadi mesterségben. A kék szemű rabszolgából a dzsihád páratlan bajnoka vált.

Bajbarsz már korábban is bizonyított hadvezérként, amikor az Ajn Dzsálút-i csatában központi szerepet játszott a mongolok legyőzésében. Trónra kerülése után hozzálátott a mamlúk hadigépezet kibővítéséhez és tökéletesítéséhez, talán az egész középkor legfélelmetesebb haderejét hozva létre. Bajbarsz hatalmas mennyiségű pénzt áldozott a mamlúk sereg kiépítésére és képzésére: összességében megnégyszerezte számukat, így végül 40 ezer elit lovaskatonával bírt. Ennek magva a négyezer fős királyi mamlúk gárda volt, Bajbarsz új elit harcosai, akik a kairói fellegvárban kapták különleges kiképzésüket. Itt visszacsapó íjakkal gyakorolták a lovas íjászatot, és megtanultak pontos csapásokat osztani kardjukkal, akár naponta ezerszer ismételve egyetlen vágást.

A szultán szigorú fegyelmet és kemény kiképzést vezetett be a mamlúk sereg minden egységénél. Katonáit arra is bátorította, hogy új fegyverekkel és eljárásokkal kísérletezzenek: néhányan még görögtűzbe mártott nyilakkal is lődöztek lóhátról. A mamlúk sereg élőerejét kiegészítendő Bajbarsz nehézfegyverzetet is beszerzett, különösen gondos figyelmet fordítva az ostromgépekre, például az ellensúllyal működő hajítógépekre, a torbocsinokra, amelyek a korabeli katonai csúcstechnológiát képviselték.

1265-ben a szultán a keresztes államok széttöredezett maradványai ellen fordította rettentő hadierejét. A széthúzástól sújtott keresztények számára az eredmény katasztrofális volt. Bajbarsz akadálytalanul vágott keresztül területeiken, kedve szerint foglalva el településeket és várakat egyaránt. Semmilyen erő, semmilyen erődítmény nem állíthatta meg.

Az első évben elfoglalta és lerombolta Arszúfot és Caesarea Maritimát, a keresztesek két hatalmas erődjét. 1268-ban Szíriába vonult, ahol egyetlen nap alatt áttört Antiókhia legendás védművein, és leölette a város több ezer lakosát. Az ősi várost romokban hagyta hátra, és az évszázadokon át nem épült fel a csapásból. 1271-ben még Krak des Chevaliers is – amely a középkori világban talán a legközelebb állt egy bevehetetlen erődhöz – elbukott a mamlúkok támadása előtt.

Bajbarsz pusztító hadjárata a keresztes államokkal szemben azért különösen figyelemreméltó, mert uralkodása alatt nem elsősorban a keresztényekkel vívott szent háborúra, hanem egy újabb mongol invázió elleni felkészülésre koncentrált. A keresztes államok pusztulása sok szempontból nem volt egyéb közjátéknál, miközben a kor két szuperhatalma – a Mamlúk és a Mongol Birodalom – a Közel-Kelet fölötti uralomért küzdött. Bajbarsz 1277-es halála után az Outremer elpusztítása könyörtelenül zajlott tovább, ahogy a szultán utódai 1289-ben meghódították Tripolit, 1291-ben pedig végre célba vették Akkót.

Bajbarsz nem élte meg végső diadalát, de az egyértelműen az ő nevéhez köthető. A következő hatszáz évben, előbb mamlúk, majd oszmán uralom alatt, a Szentföld az iszlám kezén maradt.