Róma bűnözői és számkivetettjei is a katakombákban leltek menedékre

Tolvajok és rablók. Házasságtörők. Pénzhamisítók és csalók. Szökött rabszolgák és gladiátorok. Árulók. Kalózok és útonállók. Az ókori Római Birodalom története hallatán sokaknak elsőre a zseniális Vergilius és Ciceró, a lenyűgöző Pantheon és a Colosseum, vagy éppen a pompás mozaikok és a gliptika juthat eszébe, miközben létezett egy olyan, kevésbé ismert és kevésbé dicsfényes oldala is e több mint 12 évszázadon keresztül fennálló civilizációnak, amely legalább ugyanennyire – vagy még inkább – fémjelezte a birodalmat. Az alvilág és a bűnözés átszőtte a társadalom egészét, szabályozása pedig – bár a római jog ma nem hatályos – mind a jogászi gondolkodásra, mind jogrendszerünkre a mai napig hatással van. De milyen bűnt követhetett el egy szenátor és milyet egy utcagyerek? A következőkben ezt járjuk körül.

Katakombák: rabszolgák, zsidók, keresztények

„A rabszolgaság a népek közös jogának intézménye, mely által valaki más hatalmának van alávetve a természet ellenére. A rabszolgák onnan vették a nevüket, hogy a hadvezérek a foglyokat el szokták adatni és ezáltal őket megmenteni, nem pedig megölni. Nevezik őket »mancipium«-nak is, mert az ellenségtől kézzel ragadták el őket” – írta Iustinianus (525-565), a római jog nagy kodifikátora a rabszolgasággal kapcsolatban. Amíg Róma uralma nem terjedt túl Latiumon, a nagycsaládi természetgazdálkodás keretei között a rabszolgáknak nem sok szerep jutott. Ebben a pun háborúk hoztak érdemi változást, mivel nem csak Róma nagyhatalommá válásában jelentettek mérföldkövet: az archaikus gazdálkodás is átalakult, a rabszolgák pedig ebben az időszakban kezdtek beáramlani tömegesen a birodalomba.

A latifundiumon agyondolgoztatott, helyzetükkel elégedetlen rabszolgák a késő köztársaság idején három felkelést is kirobbantottak. Az első kettő Szicíliában, a „Földközi-tenger éléskamrájának” tartott szigeten tört ki, ugyanis Szicília termékeny földjein sokszor már azért is megbüntették a robotoló rabszolgákat, ha szólni mertek; ezt elégelte meg az Eunus, majd Salvius vezetése alatt felkelő több százezer rabszolga. De ahogy Szicíliában, úgy Itáliában is néhány év alatt Róma helyreállította a rendet, amit a szökött trák gladiátor, Spartacus alatt harcoló hatezer, a Via Appia mentén keresztre feszített rabszolgafelkelő teteme is jelzett.

Spartacus Háborúja (más néven: Gladiátorok Háborúja, Kr. e. 73-71) a római polgárok életét is felforgatta, a latifundiumok gazdag tulajdonosai egyre kevesebb mezőgazdasági rabszolgát kezdtek foglalkoztatni, miközben Róma még szigorúbb törvényeket léptetett életbe a szökött rabszolgákkal szemben. A szökött rabszolgák számára logikus választásnak tűnt a városi katakombarendszer átmeneti menedékként való használata, amely – nyirkos, szűk, rágcsálókkal és bűzlő tetemekkel teli járataival – eggyé vált a bűnözés fogalmával.

A katakombák ráadásul nem csak a szökött rabszolgák ideiglenes oltalmát jelentették, a Róma által üldözött kultuszok, vallások hívei is itt gyűltek össze. Ilyen volt például a bacchanália, amely tulajdonképpen egy mulatságot jelöl, s amelynek központi eleme a bor – olykor túlzó mértékű – fogyasztása volt. A vallási eredetű szertartás Hellászból idővel átterjedt a Római Birodalomra is, ahol a részvételt mértéktelensége és kicsapongásai miatt megtiltották az embereknek – aki a tiltás ellenére sem tudott nemet mondani Bacchusnak, azt perbe fogták és akár ki is végezhették.

Ez volt a helyzet a keresztényekkel és a zsidókkal is. A Traianus római császár által meghozott rendelet kimondta: mindazok, akik nem tagadják meg saját istenüket, azokat Rómába kell vinni, és a vadállatok elé kell vetni – így azokat a keresztényeket, akik nem vallották magukénak a hivatalos római isteneket, kivégezték. A keresztények és a zsidók vallásgyakorlata azért számított felforgató tevékenységnek, mert lényegében a császárkori Róma központi elemét kezdték ki. Az egyistenhitre épülő, „veszélyes ideológiát” valló hívők támadták a divi filius („isten fia”) eszményét, hitük miatt azonban a föld alá szorultak.

A katakombák az ókori keresztényüldözések alatt menedékhelyek is voltak, a földalatti folyosókból álló rendszereket a keresztények gyülekező- és temetkezőhelyül használták – a vértanúk ünnepein a szentmisét azok sírjánál, a gyászistentiszteleteket pedig a holtak sírjai fölött tartották. A falakon vallási szimbólumok és festmények pompáztak, ami a földalatti tájékozódást is segítette. A hívőknek fontos volt, hogy a városhoz közel maradjanak, mivel úgy gondolták, hogy igéjük így sokkal könnyebben eljut mindenkihez és az áhított üdvözülést is innen fogják elnyerni a mennyország kapuja előtt.

Bűnözés földön és vízen

A gyanútlan római polgár a birodalom szinte egyetlen pontján sem érezhette magát teljes biztonságban. Ahogy kilépett az utcára, rablók és fosztogatók állhatták útját, a zsúfolt utak pedig ideális terepet jelentettek a zsebtolvajok számára. A bűnözés útjára lépő szegények számára néhány sestertius a szegénységből való kitörést nem, csupán halvány reménysugarat jelentett – ahogy a nap végén, vagy a napközben elfogyasztott néhány kupa alkohol is, ami újabb problémát szült: a részeg bűnözők megjelenését.

Ahogy ma, úgy az ókori Rómában is egy egyszerű kocsmai verekedés könnyen gyilkosságba torkollhatott. Az emberölés a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, ún. főbenjáró bűntett volt. A köztársaság korában külön fogalom alá tartozott az apa- s általában a rokongyilkosság (parricidium), de emellett immár megkülönböztették a közönséges emberölést (homicidium), a méregkeverést (veneficium) és az orgyilkosságot, vagyis az előre kitervelt, aljas indokból elkövetett szándékos emberölést (crimen inter sicarios).

A vagyonos római polgárra – akit útjára szolgái vagy testőrei kísértek el – Rómától távol is számos veszély leselkedett. A nagy műutak mellett ugyanis betyárok bújtak meg: lesben álltak, majd rajtaütöttek az utazón, kirabolták, és ha a megtámadott ember ellenállást tanúsított, súlyosan bántalmazták, esetleg meg is ölték. A betyárok bandákba verődtek, közülük sokan szökött rabszolgák és katonaszökevények voltak, akik a szigorú rend és fegyelem elől menekültek a gyors meggazdagodás reményében. Apuliában és Lucaniában az útonállást sokáig alig lehetett megszüntetni, de ez igaz volt Görögországra, Kis-Ázsiára és az afrikai provinciákra is.

Az útonállót általában azon a helyen, ahol a tevékenységét folytatta, elrettentés céljából – és hogy az áldozatok hozzátartozói vigasztalást találjanak – keresztre feszítették, néha pedig a vadállatok elé vetették őket. Ez egyáltalán nem számított szokatlan gyakorlatnak: nem egy forrást ismerünk, amely arról számol be, hogy elrettentés gyanánt egy-egy hírhedt bűnözőt a provinciákból a fővárosba szállították, hogy megfelelő nyilvánosság előtt, állatviadalon nyerjék el büntetésüket.

A gladiátoriskolákba küldött (ad ludum) elítélteknek (például az emberrablóknak) viszont lehetőségük volt rá, hogy – persze ha nem vesztették életüket idejekorán – elnyerjék a szabadságukat.

A köztársaság korában a kalózkodás már olyan komoly kihívás elé állította Rómát, hogy arra központilag kellett megoldást találni. A rómaiak több ízben is háborút indítottak a tengeri útonállók ellen, ám a kalózkodást nem tudták teljesen felszámolni. A Kr. e. 2 század közepétől a földközi-tengeri kalózkodás mind nagyobb méreteket öltött: a gyors vitorlásokkal szemben a nehézkes teherhajók tehetetlennek bizonyultak, a kalózok kifosztották a hajókat, a legénységet pedig rabszolgának adták el, esetleg – ahogy az a fiatal Julius Caesarral is megesett – csak magas váltságdíj fejében engedték el.

Apagyilkosság és házasságtörés

A bűnözés – természetéből fakadóan – nem szorítkozott kizárólag az alacsonyabb sorból származókra. A csalás és a hamisítás szintén mindennapos jelenségnek számított az ókori Rómában.

A hamisított áruk, pénzek, ékszerek, az uzsorakamat ugyanúgy a mindennapokhoz tartozott, akárcsak ma.

A kereskedők persze sokkal dörzsöltebbek voltak a piti utcai bűnözőknél, mindent előre megterveztek, a jobb érdekérvényesítés érdekében (valamint azért, hogy bajba jutott társaikon anyagilag is segítsenek) pedig a mai szakszervezetekre hajazó csoportokba, ún. collegiákba szerveződtek.

A középosztály tagjaitól éppúgy nem volt idegen a bűnözés fogalma, mint a hatalom csúcsán állóktól. A legsúlyosabb bűn, amit egy római el tudott követni, a hazaárulás (perduellio) volt, ezt halállal büntették. (A hazaárulót egy fához kötözték, és ott halálra ütlegelték.)

A XII táblás törvény szerint a perduellio körébe tartozott az ellenség felbujtása Róma megtámadására, illetve római polgár kiszolgáltatása az ellenségnek, ám valószínű, hogy e bűncselekmény alkalmazási köre egyéb cselekedetekre is kiterjedt.

Továbbá léteztek olyan bűncselekmények, amelyek bár a társadalom egészében jelen voltak, elsősorban a patríciusokat jellemezték: ilyen volt a patricidium (apagyilkosság), amely a családfő meggyilkolását jelentette, illetve a házasságtörés, amely azért volt különösen veszélyes, mert az öröklés rendjét ásta alá.