Ötvenöt éve indult első útjára az Apollo–15 holdjárója

Közel ötvenöt évvel ezelőtt, 1971. július 31-én tette meg első útját a Hold felszínén a Lunar Roving Vehicle (LRV), az Apollo–15 küldetés holdjárója. Az eszköz a küldetés során összesen 27,9 kilométert tett meg, ami jelentős előrelépést jelentett az Apollo–14 utolsó holdbejárásához képest, amikor az űrhajósok gyalogosan mindössze néhány kilométert tudtak bejárni. A jármű futóművének és terepjáró képességének kialakításában meghatározó szerepet játszott a lengyel származású mérnök, Mieczysław Bekker, akinek kutatásai jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az LRV biztonságosan közlekedhessen a holdfelszínen.

Az Apollo–15 1971. július 26-án indult útnak, négy nappal később pedig leszállt a Holdon. A magukkal vitt holdjárót az űrhajósok július 31-én, első holdfelszíni útjuk során használták először. Az új eszközzel az űrhajósok a három holdfelszíni út során összesen 27,9 kilométert tettek meg, a küldetés során pedig 77,3 kilogramm kőzet- és talajmintát gyűjtöttek össze. Ez több mint kétszerese volt az Apollo–14 által hazahozott mintamennyiségnek, és jól érzékeltette, hogy a holdjáró segítségével az űrhajósok a korábbiaknál jóval nagyobb területet járhattak be és vizsgálhattak meg.

Az LRV-t később az Apollo–16 és az Apollo–17 küldetésen is használták, ez utóbbi során 1972 decemberében csaknem 36 kilométeres rekordot állítottak fel: az Apollo–17 holdjárója legfeljebb 7,6 kilométerre távolodott el a leszállóegységtől, egyik távirányítható kamerája pedig azt is rögzítette, amikor a küldetés legénysége elhagyta a Hold felszínét.

A holdjáró 208 kilogramm tömegű, 3,1 méter hosszú jármű alumíniumvázzal készült, négy, egyenként külön villanymotorral hajtott kereke 81,3 centiméter átmérőjű és 22,9 centiméter széles volt. Energiaellátásáról két, egyenként 121 amperórás akkumulátor gondoskodott, legnagyobb sebessége körülbelül 13 kilométer per óra volt, elméleti maximális hatótávolsága pedig elérte a 92 kilométert. Televíziós rendszerrel, fedélzeti navigációval és kommunikációs antennákkal is felszerelték, így az űrhajósok menet közben közvetlen kapcsolatot tarthattak a Földdel.

A holdjáró megalkotását hosszú fejlesztési folyamat előzte meg, mivel az 1960-as évek elején még csak korlátozott ismeretek álltak rendelkezésre arról, hogyan viselkedhet egy ilyen jármű a Hold felszínén: nem lehetett biztosan tudni, milyen mélyre süllyednek majd a kerekek a porban, hogyan viselkedik a talaj terhelés alatt, és miként működnek az alkatrészek vákuumban, szélsőséges hőmérsékletek között. Bekker már 1961-től foglalkozott a problémával, a General Motors kutatólaboratóriumában pedig olyan futóműrendszeren dolgozott, amely alkalmazkodni tudott a laza, egyenetlen holdtalajhoz. Az Apollo–11 1969-es leszállása szerencsére valamivel több adattal szolgált a felszíni viszonyokról, ezért még ugyanebben az évben megkötötték a holdjáró megépítéséről szóló szerződést; a projektet hivatalosan a Boeing vezette, miközben a General Motors a jármű mobilitási rendszerének kidolgozásában játszott kulcsszerepet.

Az 1905-ben a lengyelországi Strzyżówban született Mieczysław Grzegorz Bekker már pályája korai szakaszában is a terepjáró járművek és a különböző talajtípusok kölcsönhatását kutatta. A második világháború után Kanadában, majd az Egyesült Államokban folytatta kutatásait, amelyek eredményeit a katonai, mezőgazdasági és szélsőséges terepviszonyokra tervezett járművek mellett később az LRV fejlesztésénél is felhasználták. A Holdra jutás számára személyes jelentőséggel is bírt: gyermekkorának egyik kedvenc olvasmánya Jerzy Żuławski Na Srebrnym Globie – Az ezüstgömbön – című regénye volt, amelynek szereplői a Holdon szálltak le.