Öt híres beszéd az esőben

Idősebb Bush széttépte elázott jegyzeteit, és rögtönözve szólt az 1989 nyarán a Kossuth térre összesereglő magyarokhoz, akik a vihar ellenére sem tágítottak. Hasonlóan esős időben zajlott Rajk László újratemetése, de Roosevelt elnök sem volt szerencsés: a négy beiktatási beszéde közül kettőt esernyők gyűrűjében kellett elmondania. Horthy 1919-es budapesti bevonulása, majd rövid beszéde is csepergő esőben zajlott le, a kevésbé ismert William Henry Harrison amerikai elnök pedig csaknem két órán át tartó beiktatási beszéde, amelyet hideg, havas esős időben, fedetlen fővel mondott el, nagyban hozzájárult halálához.

A halállal végződő

Soha nem derült ki, hogy elnökként mire lett volna képes a nagyreményű William Henry Harrison, aki minden idők leghosszabb, 1 óra 45 percen át tartó beiktatási beszédét tartotta meg 1841. március 4-én. A csípős, hideg idő és a szakadó hóesés ellenére viszonylag szép számmal gyűlt össze a kíváncsi tömeg, hogy tanúja legyen az egykori ohiói szenátor, hírnevét az indián, majd az angol sereg legyőzésével szerzett, hivatalba lépésekor már nemzeti hősként ünnepelt államférfi beiktatási ceremóniájának.

A szeszélyes időjárás felkészületlenül érte az elnököt is, aki ennek ellenére derekasan helytállt és végigmondta szövegét, vázolva a következő négy év menetrendjét. Egyes vélemények szerint tudatos volt az egykori hős időjárással szemben tanúsított daca, ugyanis a 68 éves férfi így akarta bebizonyítani, hogy még mindig erőtől duzzad. Ennek megfelelően nem volt hajlandó kabátot és kalapot sem felvenni, a beiktatási ceremóniára pedig zárt kocsi helyett lóháton ment. (Érdekesség, hogy Harrison volt az utolsó, brit állampolgárként született amerikai elnök.)

A 8495 szavas beiktatási beszéd végül Harrison első és egyben egyetlen nyilvános elnöki beszéde maradt. A nem túl előrelátó politikus a beiktatási beszédjén minden bizonnyal megfázott, ám egyes elméletek szerint nem ekkor, hanem három héttel később, március 26-án kapta el a végzetesnek bizonyuló náthát. Az egyre súlyosbodó betegsége során később tüdőgyulladást, majd mellhártyagyulladást kapott, s az orvosok minden erőfeszítése ellenére (kezelték ricinusolajjal, ópiummal, vazelinnel, piócákkal és farkasalmával is) egy hónappal később, 1841. április 4-én 12:30-kor elhunyt a pihenni alig hajlandó, utolsó óráiban már félrebeszélő elnök. (Egy 2014-es vizsgálat szerint elképzelhető, hogy hastífusz végzett vele.)

Harrison így csupán arról maradt emlékezetes, hogy ő volt az első amerikai elnök, aki hivatalában halt meg, továbbá hogy valamennyi elnök közül ő töltötte a legrövidebb időt posztján: mindössze 32 napot, 12 órát és 30 percet. (A legtöbb ideig, 1933 és 1945 között Franklin D. Roosevelt lakhatott a Fehér Házban, ugyanis ő összesen 4422 napig állt az Egyesült Államok élén. Ezt a rekordot már senki sem fogja megdönteni.

Séta a "bűn városában"

A Magyarország jelentős részét megszállás alatt tartó román hadsereg 1919. november 14-én hagyta el a kifosztott Budapestet, Horthy Nemzeti Hadseregének alakulatai már másnap a város határában állomásoztak. A bevonulásra november 16-án került sor. Kiáltványok jelentek meg a főváros utcáin, amelyekben Horthy Magyarország legszégyenteljesebb korszakának nevezte az 1919 novembere előtti időszakot, nyugalomra és együttműködésre szólította fel a lakosokat.

A Nemzeti Hadsereg fővezére november 16-án hajnalban vonattal utazott fővezérségi központjáról, Siófokról Budapestre. 6.15-kor a Kelenföldi pályaudvaron szállt le a szemerkélő esőben, majd egy fehér lóval folytatta útját a fővárosban. A fellobogózott és kidíszített Bartók Béla úton hatalmas pompával vonult végig a tömegek szegélyezésében. A Gellért térre érvén a Gellért Szálló előtt – amely a megszálló románok városparancsnokságának adott otthont, később pedig Horthy főhadiszállása lett – a kissé megilletődött Bódy Tivadar polgármester fogadta, akinek fogadóbeszédére Horthy lova nyergéből válaszolt. Az egykori ellentengernagy kertelés nélkül kimondta, hogy mindeddig gyűlölte Budapestet, amely az elmúlt évben a nemzet megrontójává lett, megtagadta ezeréves múltját, sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. (Ezzel a Tanácsköztársaságra utalt.)

„Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom – gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát” – szólt Horthy a mindössze néhány perces válaszában. Beszéde végén „megbocsátott” a városnak, azonban hozzátette: „ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.”

A Gellért Szálló előtti tér eseményeit követően a menet a mai Szabadság-hídon keresztül a parlamenthez vonult. Itt Friedrich István kormányfő köszöntötte a menetet, ezt követően Horthy leszállt lováról, s a parlament lépcsőjén felsétált, ahol egy oltár állt. Csernoch bíboros hercegprímás misét mondott, majd megáldotta a Tormay Cecil által hímzett zászlót, amelyet a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevében ajándékozott a Nemzeti Hadseregnek.

Bár néhányan féltek a bevonulás esetleges „antiszemita következményeitől”, Horthy budapesti útja békésen folyt le. A bevonulás másnapján egy újabb megbeszélés sorozat kezdődött egy, a nyugati országok által is elismert új kormány felállításáról. 1919. november 24-én megalakult az új kormány, élére a tanítóképzőt végzett Huszár Károly került. Az antanthatalmak már másnap elismerték Magyarország kormányát, amely a következő év elején küldöttséget indított a párizsi béketárgyalásokra, s levezényelte az első nemzetgyűlési választásokat.

Világválság, eső és háború

Egyetlen amerikai elnöknek sem volt lehetősége olyan sokszor beiktatási beszédet mondani, mint Franklin Delano Rooseveltnek. Az Egyesült Államok 32. elnöke nem kevesebb, mint négy alkalommal intézhetett szónoklatot a tömeghez beiktatása alkalmából (a Kongresszus által 1947-ben elfogadott XXII. alkotmánykiegészítés előírta, hogy egy elnök legfeljebb két cikluson keresztül maradhat hivatalban). Nem meglepő, hogy a négy alkalomból nem minden esetben volt tökéletes az időjárás (főként akkor nem csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy a beszédeket január 20-án vagy 21-én szokták megtartani).

Roosevelt második beiktatási beszéde idején az Egyesült Államok – jórészt az elnök által bevezetett New Deal következtében – éppen kilábalóban volt a szinte az egész világot érzékenyen érintő gazdasági válságból. Az esőben tartott rendezvényen az elnök elismerését fejezte ki az amerikaiak elmúlt négyéves kitartó munkájáért, de figyelmeztetett: továbbra is komoly erőfeszítésekre lesz szükség.

Az elnök negyedik beiktatási beszéde idején, 1945. január 20-án a szövetséges hatalmak már rendkívül közel álltak a háború megnyeréséhez. Roosevelt a szerény külsőségek közepette zajló beiktatási rendezvényen (még fogadás sem követte a szónoklatot) egy rövid, komor beszédet tartott a hideg, esős időben is szép számban összegyűlt tömeg előtt. Ez volt az egyetlen olyan beszéd, amelyet nem a Capitoliumnál, hanem a Fehér Háznál tartottak. Roosevelt ekkor már súlyosan beteg volt, és a szónoklat után rögtön fia, Jimmy karjaiba borult. A fiú tudta: apja napjai meg vannak számlálva. Az elnök a háborús győzelmet már nem élhette meg, mivel kevesebb mint három hónappal később, 1945. április 12-én elhunyt.

„Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne”

Az 1949-ben, koncepciós perekben hozott halálos ítélet következtében kivégzett Rajk László és társai újratemetésére 1956. október 6-án került sor. A pártvezetés nem sokkal a forradalom kitörése előtt engedélyezte a főper három kivégzettje, valamint Pálffy György altábornagy munkásmozgalmi hősökként történő újratemetését. A „mártírokat” a Kerepesi úti nemzeti temetőben helyezték végső nyugalomra.

Az özvegy, Rajk Júlia mindenképpen nyílt temetést szeretett volna, és kilátásba helyezte, hogy amennyiben nem nyitják meg a temetőt a nagyközönség előtt, ő maga nem fog részt venni a ceremónián. A pártvezetésben végül egy nappal a temetés előtt tudatosult, mennyire kínos lenne, ha Rajkné csak a temetőn kívül helyezné el a virágait, így engedélyezték, hogy a rendezvény nyilvános legyen.

A tömeg persze tudta, hogy Rajk tárgyalásáig egyik első számú működtetője volt a kommunista diktatúrának. A helyzet groteszk voltára világít rá az a széles körben ismert anekdota, amely szerint a tömegben Rajk egyik régi munkásmozgalmi harcostársa megjegyezte: „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne”. Az október 6-i hideg, esős őszi napon végtisztességet adó mintegy 350 ezer ember valójában nem a „fordulat évének” belügyminisztere, az ÁVO felügyelője, a B-listázás irányítója, valamint társai előtt rótta le kegyeletét. A Rákosi-rendszert temették. Jellemző, hogy még a diktatúra fenntartásában jelentős szerepet játszó Szabad Nép is néma tüntetésről, a Rákosi-rendszer bírálatáról számolt be: „egy korszakot is temetünk, a személyi kultusz és személyi önkény korszakát”.

A széttépett beszéd

Az 1989. július 11-én a Kossuth téren viharos szélben, zuhogó esőben egybegyűltek történelmi eseménynek lehettek szemtanúi. Miközben már zajlottak a nemzeti kerekasztal-tárgyalások, két hónap volt hátra a határ NDK-s menekültek előtt történő megnyitásáig, és három hónap a harmadik magyar köztársaság kikiáltásáig, a történelem első, hivatali ideje alatt Magyarországra látogató amerikai elnöke, Id. George Bush mondott beszédet.

A tömeg a borzalmas időjárási körülmények ellenére sem tágított. Bush elnök elkezdte felolvasni a beszédet, ám hamarosan rájött, hogy az elázott, vihar tépte papírokról nehezen tudja majd követni a szöveget, ezért egyszerűen széttépte a jegyzeteit, és a továbbiakban improvizálta a tömeghez intézett beszédét (vagy hogy az elnököt magát idézzük: „szívből szólt” az egybegyűltekhez). Ez tökéletesen megfelelt a pillanat szertelen ünnepélyességének, a szabadság légkörének. Az Egyesült Államok elnöke, akinek minden egyes lépése megkomponálásával egy teljes stáb foglalkozott, a szigorú formai elvárásokat felrúgva, rögtönözve szólt a tömeghez.

A rendezvény annyira kötetlenre sikerült, hogy Bush egy didergő hölgynek még a kabátját is átadta. Az elnök beszédében arról biztosította a közönséget, hogy az amerikaiak különleges érzéseket táplálnak a magyarok iránt, és kérte őket: ne adják fel a harcot. Akit a júliusi vihar ellenére kilátogattak a Kossuth térre, biztosan nem felejtették el azt a napot.