Önkezével vetett véget életének Ernest Hemingway

A zseniális író 1961. július 2-án saját fegyverét fordította maga ellen. Hemingway igazi életművész volt, kalandor, aki sokszor nézett szembe a halállal, de mindig ő győzött. Az I. világháborúban a Vöröskereszt mentősofőrje volt, a II. világháborúban náci tengeralattjárókat derített fel halászhajójával, emellett vadászott Afrikában, bikaviadalokra járt, négyszer nősült és persze sokat írt. 1954-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, amelyet elsősorban Az öreg halász és a tenger című kisregényével érdemelt ki.

Az eminens nem megy egyetemre

Egy természetjárás iránt rajongó orvos édesapa és egy művészetekre fogékony – zenei ambíciókat tápláló – édesanya gyermekeként született 1899. július 21-én az Egyesült Államok egyik eldugott szegletében, az Illinois államban található Oak Park településen. A vadon hívószava már fiatalon izgatta Hemingway fantáziáját, családjával előszeretettel látogatták a szomszédos Michigan erdőit, édesapja negyedik születésnapja alkalmából egy egész napos horgászkirándulással lepte meg fiát.

Ernest szorgalmas és eminens diák volt, noha édesanyja vágyát – hogy zenész legyen –  nem teljesíthette: csellón tanult, de hamar kiderült, hogy ilyen irányú tehetsége nincsen. Ezzel szemben az írással már kamaszként „eljegyezte” magát, lázadó korszakát az egyetem helyett a Kansas Cityben megjelenő Star című lapnál riporterként töltötte. Ugyan a helyesírás nem bizonyult erősségének, az egykor naiv vidéki fiú nagyon sokat tanult az életről, a bűnözésről és legfőképpen a történetmesélésről. Itt sajátította el a rövid, mégis kifejező tőmondatokból álló írástechnikáját.

Első házasság, első siker

Kansas Cityben egy barátjával együtt elhatározta, hogy mindenképpen hozzá akar járulni nemzetének I. világháborús erőfeszítéseihez, de gyenge szeme miatt nem lehetett katona. A Vöröskereszt mentősofőrjeként kapott feladatot, ám nem elégedett meg a háború távoli szemlélésével, mindenképpen a fronton akart szolgálni és az osztrák-magyar-olasz fronton erre lehetőséget is kapott. Piavénál megsebesült, a milánói kórházban lábadozva pedig beleszeretett egy ápolónőbe, ám nem talált viszonzásra. Később, 1929-ben ebből a reménytelen vonzalomból és háborús élményeiből született a Búcsú a fegyverektől című regénye.

Amerikába visszatérve – édesanyja szavaival – „vándorcigány” életet élt, ezért is szorgalmazta, hogy vegye el a jómódú Hadley Richardsont. A szerelmesek összeházasodtak, és együtt költöztek Párizsba, ahol Hemingway a Toronto Star című lap tudósítójaként vállalt munkát. Fia Jack Torontóban született, 1923-ban. A francia fővárosban élő amerikai írók, köztük F. Scott Fitzgerald és Ezra Pound biztatták írásra; kezdeti szépirodalmi művei is Párizsban jelentek meg.

Első sikerét az 1926-os Fiesta című regényével aratta, amelyben a háború utáni „elveszett nemzedék” tagjairól írt. Ezt a generációt saját köreikben úgy jellemezték, mint akiket a dicsőség ösvényén vezettek halálba, de nem a nemes hazafiság, hanem a nagyhatalmi érdekek manipulálták őket. Az élmény arra ösztökélte a fiatalokat, hogy az idősebbekben és az ideológiákban nem szabad megbízni, csak a személyes élmények valódisága lehet kapaszkodó az élet útvesztőiben.

Édesapja is öngyilkos lett

1927-ban másodszor is megnősült, Pauline Pfeiffert vette el, akinek kedvéért áttért a protestáns vallásról a katolikusra. Egy évvel később a floridai Key Westre költöztek - házuk ma is látogatható. Még abban az esztendőben megszületett második fia, Patrick, de 1928 egy óriási tragédiát is hozott neki: édesapja a nagy gazdasági világválság egyik első áldozataként, végzett magával. Hemingwayt borzasztóan megviselte apja halála.

1931-ben világra jött Gregory Hemingway, aki egész életében küzdött nemi identitásával, és az orvosként dolgozó férfi, végül Glóriaként halt meg.

Fegyverek, bikák, bokszkesztyűk

Hemingway síelt, horgászott, vadászott, Afrikát egyfajta második otthonának tekintette. Annyira tehetséges lövő volt, hogy egy helyi felügyelő egyszer egy vadászati egység vezetésével is megbízta. Bikaviadalokat is előszeretettel látogatott, a pamplonai eseményt lényegében ő virágoztatta fel, és ihletésére vált népszerű turisztikai látványossággá.

Értelmezésében a bikaviadal egy három felvonásos dráma: a matadorok belépése, majd a bikák elszabadulása, végül a halál. Kedvteléseivel kapcsolatban kritikusai gyakran megjegyezték, hogy nem adta meg az élővilágnak járó kellő tiszteletet. Ennek ellentmondóan a macskákat imádta. 

Egy, a természetre kevésbé, társaira annál veszélyesebb hobbija volt a bokszolás. Férfiúi hiúságát legyezgette, hogy a sportágban rendkívül tehetségesnek bizonyult, saját otthonában is berendezett egy bokszringet, ahol vendégeivel „ütögethetett”.

Fennmaradt róla egy anekdota, miszerint egy alkalommal a Bahama-szigetekhez tartozó Biminin egy horgászversenyt nyert, de a felbőszült helyieknek felajánlotta, hogy hárman kiállhatnak ellene bokszolni, és amennyiben veszít, visszaadja a jutalmat. A jelentkezők kudarcot vallottak.

Útkeresés „érett” korban

Szenvedélyesen érdekelte a háború, s fáradhatatlanul kereste a személyes boldogságot. E sokféle élményből születtek a végsőkig lecsupaszított, tárgyilagosságra és őszinteségre törekvő, feszes tempójú művei: Halál délután, Afrikai vadásznapló, Szegények és gazdagok.

A harmincas évek végén Havanna mellett vásárolt szerény birtokot, a Finca Vigíát, ahol csaknem két évtizeden át élt.

Haditudósítóként többször járt a spanyol polgárháborúban, színdarabot is írt a megszállt Madridról Az ötödik hadoszlop címmel. Itt játszódik az Akiért a harang szól is, amely talán a legnagyobb közönségsikert aratta.

A II. világháborúban is aktív szerepet vállalt, volt haditudósító, részt vett a brit légierő bevetésein, a normandiai partraszálláskor az amerikaiakkal kelt át a La Manche-csatornán és 200 fős csapatával jelen volt Párizs felszabadításánál.

Elhivatottságára bizonyíték, hogy a II. világháborúban halászhajóját iránykereső felszereléssel, gépfegyverrel és gránátokkal szerelte fel, hogy náci tengeralattjárók után kémkedjen. Fia arról számolt be, hogy mindössze egyszer észleltek ellenséges járművet, de édesapja lelkesedése így is határtalan maradt.

A legyőzhetetlen nőcsábász

A háború után visszatért Kubába. 1950-ben megírta A folyón át a fák közé című regényét, amely nem talált olyan pozitív visszhangra, ahogyan előzetesen remélte. Annál nagyobb sikert aratott az idős kubai halász heroikus története, Az öreg halász és a tenger, amelyért 1953-ban Pulitzer-, majd egy évvel később Nobel-díjat kapott. „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék” – a regény kulcsmondata Hemingway személyes hitvallásaként is értelmezhető.

Legyőzni ugyan senki és semmi nem tudta önmagán kívül, egy nagy kísértése mégis akadt: az alkohol. A rum alapú frissítő koktél, a Papa Doble is Hemingway találmánya. Állítása szerint azért ivott, hogy másokat érdekesebbnek találjon, de ha munkáról volt szó, akkor mindig félretette a poharat.

Nem csak hangulatait, hanem feleségeit is gyakran váltogatta, összesen négyen voltak. Első nejével, Hadley Richardsonnal (1921-1927) „hódította meg Európát”, Pauline Pfeifferrel (1927-1940) Key Westen ütöttek tanyát és sokat utazgattak Afrikában. Martha Gellhornnal (1940-1945 Kínát látogatta meg - kapcsolatukról remek film is született: Hemingway és Gellhorn címmel, Clive Owen és Nicole Kidman főszereplésével. Mary Welsh-sel (1946-1961) egy darabig Velencében időzött, majd újfent Kubában telepedett le.

Kiégés, depresszió

Bár Castróval jóban volt, 1960-ban elhagyta szigetet. Feleségével az Idaho állambeli Ketchumben vásárolt házat, ahol megpróbált ugyanúgy élni és alkotni, mint korábban. Kennedy elnök 1961-es beavatásának alkalmából felkérték egy rövid beszéd megírására, de nem tudta teljesíteni a feladatot. Az összetört Hemingwaynek ez jelentette írói karrierje végét.

Depressziós szorongásai miatt kétszer is klinikára került, többször kapott a korabeli Amerikában még elterjedt elektrosokk-kezelést. Szenvedéseit ez nem enyhítette, sőt emlékezetét is többször elveszítette, végül 1961. július 2-án ketchumi házában főbe lőtte magát - akárcsak édesapja.

Szomorú, de ironikus tény, hogy többször is szembe találta magát a halállal, ám életösztöne mindig erősebb volt. Legyőzte a maláriát, a vérhast, a hepatitiszt, de még két repülőgép-szerencsétlenséget is túlélt. Afrikai balesete után a helyi lapok már halálhírét terjesztették, ám Hemingway – súlyos sérülésekkel ugyan – feltámadt poraiból.

Családjában az öngyilkosság sajnos nem volt egyedi eset. Édesapja mellett testvérei és egyik unokája is önkezűleg vetett véget az életének. A családot sújtó „Hemingway-átok”, amely egyben a mentális betegségre is utal, közismert kifejezéssé vált.

Hagyatékában sok kézirat maradt, ezek nagy részét azóta kiadták (Vándorünnep, Szigetek az áramlatban). Írásainak férfias jellege éppúgy hozzájárult népszerűségéhez, mint a nyilvánosság előtt zajló, kalandokkal, veszélyekkel, szenvedélyes szerelmekkel teli élete.