Nem várt következménye lett a németek Bari elleni, 1943-as légitámadásának

1943. december 2-a estéjén német repülők ereszkedtek a dél-olaszországi Bari – akkor már a szövetségesek kezén lévő – kikötője fölé és több tonna bombát szórtak rá. A stratégiailag kiemelten fontos tengerparti helyszínen 28 hajó süllyedt el vagy rongálódott meg, valamint több mint ezer amerikai és brit katona, továbbá több száz helyi civil halt meg. A meglepő légitámadás során súlyos találatot kapott a John Harvey nevű, Liberty osztályú, 135 méter hosszúságú teherhajó is, amelynek rakterében titkos szállítmány volt: 2000 darab, egyenként kb. 30 kilogrammos, mustárgázzal töltött bomba, amelyet arra az esetre tartogattak, ha Hitler biológiai fegyverhez nyúlt volna ellenük. A végül „szerencsésnek” nevezhető támadásnak nem várt következménye lett a rákos betegek számára.

Órákon át a méreggel átitatott ruhában

A sajtó által „kis Pearl Harbornak” nevezett, igen jól kivitelezett (a németek mindössze egyetlen repülőt veszítettek) légitámadás jóval pusztítóbbnak bizonyult, mint azt bárki várta volna. Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok és Winston Churchill brit miniszterelnök ugyanis arra törekedett, hogy eltitkolják a világ elől, mi is robbant fel valójában 1943. december 2-a estéjén.

Attól tartottak, hogy a szövetségesek mérgezőgáz-szállítmányára hivatkozva és ezt ürügyként felhasználva az egyre kisebb területre visszaszoruló Németország vegyi háborút indít. (Hitler azonban tanult az első világháborús tapasztalataiból, és nem tett ilyet.)

A hajó süllyedése folytán mérgező gáz került a levegőbe Bari fölött, valamint a kikötő vizét is ellepte a vegyi anyag, amely időközben összekeveredett a megrongálódott hajókból szivárgó üzemanyaggal is. Mivel hadititokká minősítették a John Harvey rakterében lévő szállítmányt (az ott szolgáló tengerészek többsége pedig meghalt a támadás során), senki sem riasztotta a megfelelő egészségügyi személyzetet. Az információhiány miatt pedig a sebesültek nem kaphatták meg a helyes kezelést.

Az első éjjelen több száz, a tenger hideg vizéből kihúzott tengerészről és katonáról vélték úgy az orvosok tévesen, hogy túl vannak a nehezén, és csupán sokkot kaptak az ijedtség miatt. Morfiumot adtak nekik, meleg takarókba bugyolálták őket, miközben ők 12 vagy akár 24 órát is eltöltöttek abban az egyenruhában, amelyet átitatott az olajos, mustárgázzal vegyített tengervíz. Míg a szakemberek a súlyos sebesülteket látták el, a könnyebb sérülést szenvedők teste folyamatosan szívta magába a veszélyes anyagokat.

Hajnalra a túlélők bőre rákvörös és gyulladt lett, valamint hatalmas hólyagok keletkeztek rajtuk. 24 órán belül már a szemeik is bedagadtak. A katonai kórház orvosai valamilyen kémiai irritáló anyag jelenlétére gyanakodtak, ám a betegek egyáltalán nem a tipikus tüneteket mutatták és nem reagáltak az ilyenkor szokásos kezelésekre sem.

A személyzet nyugtalansága akkor mélyült el igazán, amikor a parancsnokságtól egy olyan értesítés érkezett, amely szerint a több száz, „égett bőrű”, szokatlan tünetekkel rendelkező katona a titkosított jellegű „még nem diagnosztizált bőrgyulladás” címkét kapta meg.

Néhány órával később, mindenfajta előjel nélkül a viszonylag jó állapotban lévő páciensek sorra kezdtek elhalálozni. Ezen hirtelenjében végbemenő, titokzatos halálesetek előtt értetlenül álltak az orvosok. Olyan pletyka kezdett terjedni, hogy a németek ismeretlen eredetű mérges gázt használtak a bombázás során.

A napi halálos áldozatok számának drasztikus emelkedése miatt a Bariban székelő brit tisztek segítséget kértek a szövetségesek ekkor még Algírban székelő főhadiszállásától. Onnan a fiatal, ám a vegyi fegyverkezésben már komoly tapasztalatokat szerzett Stewart Francis Alexander alezredest küldték a helyszínre.

Nem történt ott semmi

Alexander viszonylag gyorsan diagnosztizálta a mustárgáz-fertőzés jeleit, és bár a brit kikötői hatóságok nem osztották az aggodalmát, ő kitartóan folytatta a nyomozását, hogy azonosítsa, honnan is eredt ez az anyag, amely ennyi embert mérgezett meg.

Az orvosi feljegyzéseket böngészve hamarosan rájött, hogy a megsemmisült teherhajók környékéről húzták ki a legtöbb – későbbi – áldozatot, majd a mérgezés epicentrumaként a John Harvey-t jelölte meg. A búvárok pedig találtak is számos repeszdarabot, amely az egykoron mustárgázt hordozó bombákból származott.

Az alezredes végül december 11-én tájékoztatta a főparancsnokságot a megállapításairól. Mint megfogalmazta, a támadást órákkal később követő nagy halálozási számok egyrészt a szövetségesek mustárgáza, valamint az a szerencsétlen tény okozta, hogy a tengerből kimenekített, ruháikat nem kicserélő emberek hosszú ideig voltak kitéve a gáz és az olaj mérgező oldatának.

A főparancsnokság válasza volt az igazán csak mellbevágó. Míg Eisenhower elfogadta az őket kompromittáló diagnózist, Churchill nem volt hajlandó elismerni, hogy tudomásuk volt mustárgáz jelenlétéről Bariban.

Mivel a háború kritikus szakaszába lépett, a szövetségesek megállapodtak abban, hogy szigorú cenzúrát vezetnek be a vegyi katasztrófát illetően: a mustárgáz említését minden hivatalos nyilvántartásból törölték, még Alexander diagnózisa sem maradhatott az orvosi feljegyzések között.

Az alezredes jelentését titkosították, ám szerencsére nem olyan gyorsan, hogy felettese, Cornelius P. Rhoads fel ne figyelhessen a mérgezés fehérvérsejtekre gyakorolt megdöbbentő hatására. Rhoads ugyanis civilként a New York-i Memorial Kórházban dolgozott és rákos betegek gyógyításával foglalkozott.

A több mint 600 ember közül, akik gázmérgezést szenvedtek, 83-an haltak meg. Mindannyijuknál kimutatható volt a mustárgáz szupresszív hatása a sejtosztódásra, mindez alapján arra lehetett következtetni, hogy a halálos vegyületet fel lehet használni a gyorsan szaporodó, rosszindulatú fehérvérsejtek gátlására, így pedig elkerülhető, hogy az egészséges szövetek ezáltal elpusztuljanak. Alexander felbecsülhetetlen értékű adatot gyűjtött össze a végül „szerencsés” támadásnak is titulált eseménysorozat kapcsán. Fény derült arra, hogy a vegyi fegyver akár bizonyos típusú rákos megbetegedések elleni küzdelemben is hadra fogható.

Alexander jelentése és korábbi, mustárgázos támadások adatai alapján végül a Yale Egyetem szigorúan titkos klinikai vizsgálata alapján kimutatta, hogy a nitrogénmustár (a kénmustár unokatestvére) zsugorítani képes a tumorokat. Rhoads pedig már akkor meg volt győződve arról, hogy e káros anyag – apró, gondosan kalibrált dózisokban – gyógyítani is képes.

1945-ben ő vette rá a General Motors iparmágnás vezéreit, Alfred P. Sloane-t és Charles F. Ketteringet, hogy támogassák a végül róluk elnevezett Sloan Kettering Rákkutató Intézet felállítását, amelynek segítségével sikerült kifejleszteni az első, rák elleni gyógymódot, amelyet ma kemoterápiának nevezünk.