Nem csak saját gyermekeiről gondoskodott példamutató módon Széchenyi István

Ismert életrajzi tény, hogy Széchenyi István több mint egy évtizedes plátói rajongás után 1836 elején vette, vehette feleségül Seilern Crescence grófnőt. A 34 éves huszárkapitány 1824-25 körül szeretett bele a 25 éves grófnőbe, és hosszas útkeresés után ekkoriban döntötte el azt is, hogy életét a közügyeknek szenteli. A Széchenyi-életrajzok általában összefüggésbe is hozzák a két eseményt, hangsúlyozva Crescence nagy tettekre inspiráló szerepét. Arról azonban, hogy hogyan birkózott meg a „legnagyobb magyar” azzal a kihívással, hogy az esküvő után egy népes mozaikcsalád feje, hét gyermek mostohaapja lett, alig szólnak az életrajzok.

Széchenyi mozaikcsaládja

A szerelem szövődése idején Crescentia Luise már évek óta a jó 20 évvel idősebb Zichy Károly gróf kamaraelnök (mai fogalommal: pénzügyminiszter) felesége volt, és egyben három kisgyermek édesanyja. Crescence – bár hízelgett neki Széchenyi hódolata – nem ment bele egy „szokványos” szeretői viszonyba. Több mint egy évtized telt el hol sűrűbb, hol ritkább találkozásokkal és „illedelmes” hangú levelezéssel. Széchenyi a társasági élet szabályozott keretei között bejáratos volt a Zichy család otthonába is.

A hódoló és a férj közötti viszony annyira „civilizált” volt, hogy előfordult, hogy együtt aggódtak a gyengélkedő vagy épp szülés előtt álló Crescence-ért. Merthogy a plátói szerelem évtizede alatt a grófné további négy gyereket szült férjének. A kor gyerekhalandósági viszonyai között ritkaságnak számító módon, a házaspár mind a hét gyermeke meg is érte a felnőttkort.

Amikor Zichy Károly 1834 végén 56 éves korában váratlanul meghalt, nem csak ez a hét kiskorú gyermek gyászolta. Crescence-t ugyanis Károly kétszeres özvegyként vette feleségül, így az asszony a férje előző két házasságából született 8 gyermeknek is mostohaanyja volt.

Amikor Széchenyi István a gyászév letelte után, 1836. február 4-én a krisztinavárosi templomban végre oltár elé vezethette ideálját, egy nagy létszámú, vérségi szempontból heterogén család fejévé is vált. Az atyai felelősséget ugyan „csak” Crescence saját hét gyermekéért kapta meg, de a második házasságból származó Zichy gyerekek is (a legfiatalabb is 19 éves volt már a házasságkötéskor) otthonosan jöttek-mentek mostohaanyjuk új otthonában. Ezt bizonyára megkönnyítette az a körülmény, hogy ők anyjuk (Festetich Júlia, Széchenyi unokatestvére) révén vér szerinti rokonai is voltak a családfőnek.

Az eleve bonyolult családi képletet tovább gazdagította az újdonsült házasok hamarosan megszülető két közös fia, Béla és Ödön. A harmadik gyermek, Júlia kéthetes csecsemőként halt meg: ő volt a 45 éves Crescence tizedik, egyben az egyetlen elveszített gyermeke.

Több életrajz is említésre méltónak tartja, hogy Széchenyi lelkiismeretes pater familias módjára törődött a Zichy gyermekekkel. A minősítést úgy fordíthatjuk a társadalomtudományok nyelvére, hogy Széchenyi jól megfelelt az egykorú társadalmi normák és konvenciók által meghatározott mostohaapa-szerepnek.

Csorba László a „célratörő hatékonyság” kifejezéssel jellemzi a grófnak a mostohagyermekeivel való kapcsolatát, nevelési habitusát párhuzamba állítva a vállalkozásaiban elért sikereivel. Ez a hatékonyság elsősorban a Zichy árvák anyagi érdekeinek képviseletében, illetve a fiúk pályaválasztása és pályára állítása során nyilvánult meg. Kijárta például a bécsi hivatalokban, hogy a néhai kormányzati főtisztviselő árvái nagykorúságukig államsegélyt kapjanak. (Ez királyi kegy és nem alanyi jog volt a korban.)

A 15 Zichy gyerek fő örökségét, a lébényszentmiklósi uradalmat az apa halála után két idősebb fiú, Pál és Henrik kezelte. Mivel a nagy adósságokkal terhelt birtokból nem sok szétosztani való jövedelem származott, a fiúk néhány év után ráuntak a gazdálkodással való bajlódásra. Az eladást Széchenyi vette kezébe, és ő találta meg a fizetőképes vevőt a bécsi bankár, Sina György báró – a Lánchíd-projekt fő finanszírozója – személyében. Gondoskodott arról is, hogy a Crescence gyerekeit illető részt nagykorúságukig biztonságos befektetésekben őrizze meg.

Széchenyi mostohaapai szerepbe való „beletalálását” megkönnyíthette, hogy már az édesapa életében bejáratos volt a Zichy-házhoz, azaz nem voltak ismeretlenek számára a gyerekek. A kisebbeket születésüktől ismerte. Ott volt a legidősebb fiú, a 11 éves Alfréd házi vizsgáin, hallotta sírni egy estélyen a zongorához parancsolt, lámpalázas tízéves Karolinát, akinek metszetet küldött születésnapjára ajándékba, s még a gyerekek betegségeiről is értesült.

Zichy halála után már tudatosan, a rá jellemző perfekcionizmussal készült a majdani szerepre: 1835 júniusában, a gyászév közepén például listát készített Crescance hét gyerekének születés- és névnapjáról. A következő 12 évben a „meine Waisen” („árváim”) gyakori szereplői lettek leveleinek. Többnyire „szeretett, bár mostoha fiam/lányom” szószerkezetben emlegette a Zichy gyerekeket.

Széchenyi, a mostohaapa

Széchenyit intenzíven foglalkoztatták mostohagyermekeinek nevelési kérdései. Főleg a négy fiúé, hiszen a kor normái szerint a kisgyermekkorból kilépett (vagyis 6 éven felüli) fiúk az apa nevelési hatáskörébe kerültek. Számtalan közéleti elfoglaltsága közben is folyamatosan rajta tartotta a szemét testi és szellemi fejlődésükön. Hosszabb távollétei idején sűrű időközönként küldte az instrukciókat a két idősebb fiú, Alfréd és Geyza nevelőjének, illetve kért részletes és őszinte beszámolókat előrehaladásukról.

Magától értetődően mozgósította „társadalmi tőkéjét”, azaz használta összeköttetéseit, hogy mostohafiai zökkenőmentesen, sőt a lehető legelőnyösebb „rajtpozícióból” indulhassanak. Elintézte, hogy a jogot tanuló legidősebb fiú, Alfréd a személynök (a királyi tábla, azaz a legfelső bíróság elnöke) mellett végezze gyakorlatát, és a lehetséges legrövidebb időn belül le is tehesse a vizsgáit. Figyelme kiterjedt még az új helyzetek által megkövetelt új ruhák (pl. a jurátusok által viselt fekete attila) beszerzésére is.

A két kisebb fiú, Imre és Rudolf sokkal kevesebb nyomot hagyott Széchenyi naplójában és leveleiben. A házasságkötéskor 5, illetve 3 éves gyerekekkel eleinte apaként nem igen volt teendője, kamaszkorba érve pedig a bécsi hadmérnöki akadémiára küldte őket, hogy a szerény apai örökség mellett gondoskodjon majdani megélhetésükről. Úgy látszik, az Imrével és Rudolffal kapcsolatos atyai elképzelések beteljesültek: a fiúk az ötvenes évek vége felé mint „sínen lévő” fiatal tisztek tűnnek fel időnként a levelekben.

Alfréd – aki 15 éves nagykamaszként lett Széchenyi mostohafia – jellemével kapcsolatban kezdettől fogva felbukkantak benne aggodalmak, amelyek aztán később az önálló vált fiatalembernél indokoltnak is bizonyultak. A 19 éves ügyvédbojtárral kapcsolatos gondok részben még a hanyag, gyenge tanulóval kapcsolatos szülő panaszaiként hangzanak:

„Igen elbízott és lusta. Kivált írása igen rossz, mind stylusra, mind orthographiára [helyesírás]. Ebben kell javulnia.” Már ekkor felsejlett azonban a teljes nevelési kudarc réme is: „Igen félek, semmi nem lesz belőle. A nővérének sem ír semmi mást [a pozsonyi joggyakorlatról], minthogy nagyon jól szórakozott és további jó szórakozást remél.”

A szülői házból a negyvenes évek elején kikerülő fiatalember sorsáról kevés konkrét információval rendelkezünk, de lényegében beigazolódott a mostohaapa rossz előérzete. Alfrédot egyre inkább hatalmába kerítette a kártyaszenvedély: hol Bécsből, hol Pestről kaptak híreket a szülők a szerény apai örökséghez képest horribilis összegű veszteségekről. Széchenyi mélyen azonosult a szülői szereppel: noha már semmilyen formális jogi kapocs nem kötötte a nagykorú fiatalemberhez. Érzelmi érintettségében nyilván szerepet játszott, hogy Crescence-ot – akivel házasságuk mindvégig szoros érzelmi köteléket jelentett – mint édesanyát mélyen elkeserítette fia tragédiával fenyegető szenvedélye.

Naplójában többször feljegyezte ugyan, hogy utólag bántja, hogy találkozásaikkor keményen, ridegen bánt Alfréddal, ám nevét kizárólag negatív jelzők kíséretében (piperkőc, bolond, buta élvhajhász, dandy) volt képes leírni. Felháborította és elkeserítette, hogy még mindig semmi célja nincs az életben. „Szomorú vége lesz – és rám támaszkodik” – kesergett 1845 elején. Reményvesztettsége ellenére egy-egy nagy összegű veszteség hírére levelekben próbálta jó útra téríteni a felnőtt fiatalembert.

A racionális atyai érvek természetesen nem hoztak fordulatot a szenvedélybeteg fiatalember életvezetésében. A „tékozló fiú” további sorsáról a Széchenyi-hagyatékban csak egy gyászjelentés tudósít: 1856. január 7-én Kairóban érte a halál. A „hét mostoha” közül ő volt az egyetlen, aki nem élte túl anyját és nevelőapját.

„Szent kötelezettséget vettem magamra”

A lelkiismeretes nevelőapa a második fiú, Geyza jövőjének egyengetése során másfajta gondokkal birkózott, mint az aranyifjú Alfréd esetében. Őt szinte mindig „szeretetre méltó jó fiúként” emlegeti, azonban a kitartást, szorgalmat, céltudatosságot – és a szellemi képességeket – tekintve többnyire elégedetlen volt vele. „Ezen derék fiú, ki teli van legnemesb érzelmekkel, mégis azon egyének sorában leli helyét, kikrül azt szokták mondani: Mindig mellé!” – jellemezte egyik döblingi levelében az akkor már majdnem 30 éves fiatalembert.

Noha naplójában többször is hangot adott csalódottságának, pályamódosításai során Geyza mindig számíthatott befolyásos nevelőapja támogatására. Mivel gyerekként a tenger vonzotta, Széchenyi a monarchia velencei haditengerészeti akadémiáját nézte ki neki a tiszti pályára lépéshez. A „tengerész-tanodából” azonban 4 év után ki kellett venni a fiút, mivel „egy kissé rövidlátó s így előmenetele kétes vala”. 1845-től kezdve jó tíz éven át – megszakításokkal és nekibuzdulásokkal – Geyza a katonatiszti pályával próbálkozott. Széchenyi ismeretségei révén a legmagasabb szinteken egyengette karrierje indulását, hadnagyi kinevezését például egyenesen az udvari haditanács elnökénél intézte el.

Atyai gondoskodása azonban nem merült ki a protezsálásban. A szülői házból 12 évesen kikerülő fiúban találkozásaik alkalmával és leveleken keresztül is igyekezett kialakítani az általa kívánatosnak tartott jellemvonásokat Nem volt ez másképp élete vége felé sem: a kettejük közötti érzelmi viszonyról sokat elárul, hogy a 30 éves huszárkapitány az állandó „piszkálás” ellenére szívesen és sokat időzött nevelőapjánál a döblingi szanatóriumban.

Széchenyi utolsó két évében végül egészen bensőséges viszonyba került hozzá legközelebb álló mostohafiával, aki 30 évesen kilépett a hadseregből, és lényegében titkárként segítette a közíróként újra aktívan politizáló döblingi remetét, aki érezhető apai büszkeséggel konstatálta Geyza „megkomolyodását”.

A kor szülői szereposztása szerint a lányok nevelésében az apára kevés feladat hárult közvetlenül. Mostohaapaként Széchenyi is abban látta fő kötelességét három gyámleánya irányában, hogy megteremtse anyagi biztonságukat – elsősorban is kezelje apai örökségüket –, finanszírozza a társadalmi státuszuknak megfelelő neveltetésüket, valamint a család társadalmi presztízsének fenntartásával biztosítsa egy rangjukhoz méltó házasság feltételeit.

A legidősebb leány, Karolin hat évet töltött nevelőapja háztartásában. 22 évesen ment férjhez Festetics Dénes grófhoz, és választását Széchenyi maradéktalanul helyeselte. Magánéleti örömét még életművének egyik legfontosabb mozzanatával is összekötötte: „kívánságom az, hogy az esküvő napját augusztus 20-a körül tűzzék ki, hogy a híd alapkövének letételével egyidejűleg nagyapaságom alapköve is helyére kerüljön” – újságolta 1842 tavaszán W. T. Clarknak, a Lánchíd tervezőjének a családi örömhírt.

Hogy a mostohaapai kötelezettség miként telítődött érzelmekkel, jól illusztrálja az az ünnepélyes hangú tanító és elbocsátó levél, amellyel Széchenyi útjára bocsátotta legidősebb mostohagyermekét:

„Kedves Karolinom!
Amikor a mindenható Isten megboldogult atyádat magához szólította, és Te azon kötelék által, mely engem tiszteletre méltó anyáddal egybekötött, a Gondviselés által rám bízott leányom lettél, nagy és szent kötelezettséget vettem magamra. Hogy számos és olyannyira szerteágazó ügyeim közepette mennyire sikerült betöltenem atyád helyét, nem tudom. De hogy mindig bensőséges atyai szeretettel fordultam feléd, és állandóan törekedtem, hogy minden nemest és szépet, ami az emberben feltalálható, amennyire csak lehet, kifejlesszek benned, erről biztosítalak és a mennyet hívom tanúnak!
… Áldjon meg téged a mindenható Isten, óvjon és védjen téged minden lépesedben!
A téged gyengéden szerető
Széchenyi Istvánod”

A legbensőségesebb érzelmi kapcsolata azonban a második lánnyal, Máriával alakult ki. A Széchenyi nősülésekor 14 éves nagylány éveken át betegeskedett, állapota időnként kifejezetten válságos volt. A nevelőapa, miközben Crescence-ot támogatta érzelmileg a krízishelyzetekben, maga is teljes mértékben átélte a szülői aggodalmakat. Jelzi ezt, hogy a Máriával kapcsolatos gondjait még közéleti tárgyú levelezésében is gyakran szóba hozta.

Húszas éveibe lépve nemcsak az egészsége jött rendbe a kedvenc mostohalánynak, hanem nőként is „kivirágzott”. Ezekben az években a lány gyakran helyettesítette betegeskedő anyját a társasági megjelenések alkalmával. Mária 1851-ben, tehát Széchenyi legsötétebb döblingi évei idején ment férjhez Wenckheim Antal grófhoz: tudatának tisztulása után ezt a vejét is fenntartás nélkül, sőt kifejezett örömmel fogadta el családtagként.

A legkisebb Zichy lány, Ilona vagy Helene a két kisebb fiúhoz hasonlóan kevesebb nyomot hagyott a személyes dokumentumokban. Ő csak kislányként élt Széchenyi otthonában: 1846-ban, 14 évesen már egy előkelő bécsi nevelőintézet lakója volt. Az a néhány említés, amely a Széchenyi-levelekben előfordul róla, harmonikus, meleg szülő-gyermek kapcsolatról árulkodik.

Arról, hogy a gyermekek milyen mostohaapának tarthatták a „legnagyobb magyart”, csak közvetett jelekből alkothatunk feltételezést. Ha jelekként értékeljük, hogy a Zichy fiúk és lányok rendszeresen látogatták a döblingi intézetben, illetve leveleztek vele, akkor az ő oldalukról nézve is megkockáztathatjuk a kijelentést: Széchenyit mostohaapai szerepében is a rá jellemző perfekcionizmus és kötelességtudat jellemezte.

Széchenyi, az édesapa

1837. február 3-án, csaknem napra pontosan egy esztendővel az esküvő után született meg Széchenyi elsőszülött gyermeke, Béla, majd három évvel később, 1839 végén a kisebbik fiú, Ödön. 1844 elején az ekkor már 45 éves Crescence szült még egy kislányt, ám Júlia kéthetes korában meghalt. Az ekkor már országosan ismert gróf (az Akadémia, a Kaszinó és a pesti lóverseny már stabilan működik; felügyeletével folyik a Vaskapu szabályozása; célegyenesben a Lánchíd előkészítése; programadó művei – Hitel, Világ, Stádium – jogán íróként is tekintélyes) későn, 45 évesen lett apa. A tény, hogy pár évvel korábban birtokai nagyobbik felét életjáradék fejében eladta a fivéreinek, jelezte, hogy a középkorú agglegény már le is mondott a családalapításról, hiszen nem számolt örökössel.

Széchenyi 1848 nyár végi összeomlásáig – Béla 11, Ödön 8 éves ekkor – a gyerekek rendszeresen, ám a bejegyzések mennyiségéhez képest mégis viszonylag kevésszer tűnnek fel a naplóban, illetve a levelekben. Apjuk feljegyez közös programokat (séta, úszás), rögzíti a fiúk súlyát, ír a dajka, majd a nevelők kiválasztásának gondjairól. Közelebbi ismerőseinek írt leveleinek záróbekezdésében szintén fel-felbukkannak az édes- és mostohagyerekek fejlődéséről vagy egészségi állapotáról szóló néhány szavas beszámolók. A viszonylag szűkös forrásokból úgy tűnik, hogy Széchenyi lelkiismeretesen töltötte be a kor elvárásainak megfelelő apaszerepet. (Történetietlenül járnánk el azonban, ha a XIX. századi normáknak kitűnően megfelelő grófon a XXI. századi, az érzelmi igények kielégítésére nagy súlyt helyező elvárásokat kérnénk számon.)

Mindenekelőtt biztosította gyerekei számára a születéssel kapott társadalmi státusz átörökítésének lehetőségét mind az anyagi feltételek, mind a szocializáció terén. Utóbbi téren egy arisztokrata apa fő feladata a megfelelő nevelő kiválasztása volt. Bár Széchenyi sok energiát fektetett a keresésbe, emberismerete e téren nem bizonyult különösebben élesnek. A fiúk nevelését 1841-től irányító Podhorszky Lajos ugyan sokoldalú képzettséggel rendelkezett (sport, zene, nyelvek, pedagógia terén, nyelvészként később az MTA tagjává is választották), ám indulatos természete valójában alkalmatlanná tette a feladatra. A tény, hogy az időnként testi bántalmazásig fajuló dühkitörései hat évig nem jutottak Széchenyi tudomására, jelzi, hogy apaként kevéssé vehetett részt a kisfiúk mindennapi életében, és kapcsolatuk nem nevezhető bizalmasnak vagy bensőségesnek.

Ahogy nőttek a fiúk, a tekintélye zenitjén álló gróf (Kossuth már 1840-ben a „legnagyobb magyar” címmel tisztelte meg), lelkiismeretesen, sőt örömmel teljesítette azt az apai feladatot, hogy életkorukhoz igazodó mértékben „bevezesse” a fiúkat a felnőttvilág azon szegmenseibe, ahol majdan mozogniuk kell. Ezt a célt szolgálta, hogy felnőtt vendégeik közé ültették őket az asztalnál, vagy hogy az apa rendszeresen magával vitte őket felnőttek társaságába is, így templomba, színházba, vizitekre, korzózni, sétalovagolni, úszni. Ahogy a gyerekek nőttek, úgy sűrűsödtek az ilyen jellegű bejegyzések a naplóban: 1848. július 18-án például, amikor a Lánchíd-építés finisében helyére emelnék az utolsó láncszakaszt (amely a vízbe zuhant), Széchenyi két kisfiával nézte a munkát egy állványon.

Mire azonban elérkezett az apa igazi ideje a fiúk nevelésében – a kamaszkorban, a jövőre vonatkozó nagy döntések meghozatalakor – Széchenyi a döblingi ideggyógyintézet falai közé került. 5-6 évre teljesen kikerült a gyerekek életéből. 1854-től fokozatosan veszi vissza apai szerepét, hogy aztán 1857-től kifejezetten intenzíven próbálja meg pótolni azt, amit összeomlása óta elmulasztott. Némiképp megkésett igyekezetének fő „áldozata” elsőszülöttje, Béla volt. A húszas évei elején járó fiú homlokegyenest ellentétes atyai elvárások és „pedagógiai” fogások között volt kénytelen lavírozni, és ő „jó fiú” módjára beletörődő türelemmel viselte idős, 70 felé közeledő apja nevelési hiperaktivitását.

Széchenyi egyrészt igyekezett gyerekstátuszban tartani a fiatal felnőttet – Döblingből kiskamaszra szabott részletességű viselkedési előírásokkal bombázta: hogyan kezelje az apanázsát, kinek milyen ajándékot hozzon angliai utazásáról, sőt, megalkotta számára jövendőbelije „profilját” –, másrészt elhalmozta szemrehányásokkal, hogy nem viselkedik eléggé felnőtt módjára, például nem vállal önállóan felelősséget a birtokigazgatás ügyei terén. (Anélkül, hogy formálisan átadott volna neki bármilyen kompetenciát a birtokkal kapcsolatban!)

A „döblingi remete” teljes mértékben tudatában volt, hogy ő már életében szoborrá vált a magyar nemzeti közösség számára. („Én annak idején egyfajta korszakot alkottam Magyarországon” – írta Bélának egyik korholó levelében.) A kivételes presztízzsel járó felelősséget Széchenyi azonban nemcsak magára vonatkoztatta, hanem ennek terhét elsőszülött fiára is rárakta. Szigorúan számon kérte Bélán, ha megítélése szerint nem az ő nevéhez méltón viselkedett: ha például nem pártolta – legalább tagdíjfizetéssel – az ötvenes évek végén újjászerveződő gazdasági és kulturális egyesületek valamelyikét, nem fizetett elő az újraéledő magyar sajtó termékeire, vagy a Széchenyi névhez méltatlan „írói zsengével” lépett a nyilvánosság elé egy vadászlapban.

Az öreg Széchenyi sem volt mentes az idősebb nemzedékek „típushibájától”, lényegében elfelejtette, vagy legalábbis eltagadta fiatalkori önmagát. Türelmetlenül olyan tudatosságot, érettséget kért számon fő örökösén (aki apja halálakor is csak 23 éves volt), amelyet ő maga is csak a harmincas éveiben szerzett meg. A kisebbik fiúra, Ödönre kevésbé nehezedett a történelmi névből származó teher, neki bátyjához képest sokkal kevesebb atyai nevelési igyekezetet kellett elviselnie. A másodszülötti státuszból eredő hátrányokat – kisebb apanázs, majd később kisebb örökség – a nagyobb választási szabadság kompenzálta valamelyest.