Miután megküzdöttek függetlenségükért, az I. világháború után újra idegen uralom alá kerültek az arabok

Manapság valószínűleg kevesen tudnák felsorolni az összes különböző arab országot, noha mostanság gyakran kerülnek be a hírekbe. Alig több mint egy évszázaddal ezelőtt azonban egészen más volt a helyzet. A nagyhatalmak felosztották egymás közt azt a térséget, ahol az arab nyelvet beszélő népesség élt. Az arabokban azonban ekkor már élt egy álom arról, hogy valamikor egy államban élhetnek, az európai országok bábáskodásától megkímélve. Amikor kitört az első világháború, és a Közel-Keletet, valamint Észak-Afrikát uraló nagyhatalmak egymásnak estek, úgy tűnt, hogy eljött a pillanat, amire vártak.

A süllyedő birodalom

Az Oszmán Birodalom az első világháború előestéjére sokat veszített hajdani erejéből. Az oszmán-török vezető elit és értelmiség tisztában volt az ország lemaradásával, ezért reformokat szorgalmaztak.

A különböző mozgalmak közül kiemelkedett az ún. ifjútörökök közössége. A katonai vereségek hatására 1908-ban alkotmányt harcoltak ki a birodalomnak, majd a velük szemben kibontakozó ellenállás dacára lemondatták az uralkodó II. Abdul-Hamíd szultánt.

Csakhogy az ifjútörök mozgalom a reformjai mellett erőteljesen nacionalista színezetet is öltött, az Oszmán-Török Birodalom pedig egy multietnikus államalakulat volt, amelyben éltek különféle szláv népek, görögök, örmények, arabok, kurdok vagy éppen az észak-afrikai berberek is.

Ők érthető okokból nem örültek annak, hogy az iskolákban, a hivatalokban és a kormányzatban kötelezővé vált a török nyelv használata. Az ifjútörökök vezetése nem tudta sikeressé formálni az oszmán-török államot.

Vereséget szenvedtek előbb Olaszországtól, elveszítve Líbiát, majd az egykori alattvaló népektől az első Balkán-háborúban, amely megfosztotta a birodalmat európai területeinek jelentős részétől. A gyengülő hatalmat látva az arabok úgy érezték, hogy itt az ideje a változásnak.

A háború szele

Az 1913-ban Párizsban ülésező Első Arab Kongresszus nagyobb autonómiát követelt az arab nyelvű népességnek az Oszmán Birodalmon belül. Bár az arab nacionalizmus különösen Szíriában talált támogatókra, mégis a közös oszmán tudat vagy a pániszlamizmus legalább olyan erős eszméknek bizonyultak, mint a pánarab gondolat.

Miután az oszmánok váratlan sikert értek el a Dardanelláknál vívott csatában 1915-ben, a brit hadvezetés úgy döntött, hogy bármi áron, de ellent kell tartani az oszmán haderőnek, nehogy megtámadja a britek uralta Egyiptomot.

Ezért a Közel-Keletre küldték Thomas Edward Lawrence-et, vagyis Arábiai Lawrence-et, aki kiváló választásnak bizonyult. Másfelől Husszein bin Ali mekkai emír szembehelyezkedett az Isztambulban egyre nagyobb befolyást szerző ifjútörök vezetőkkel, és a fiának, Fejszálnak a vezetésével 1916 júniusában kirobbant az arab felkelés.

Husszeinnek számtalan törzsfővel és vezetővel kellett megegyeznie. Az arab társadalom törzsi rétegzettsége korántsem könnyítette meg a helyzetét, akadtak olyan törzsek, amelyek nem voltak hajlandóak egymás oldalán harcolni, mások pedig nem kívántak bizonyos távolságnál messzebbre menni az otthonuktól.

Arábiai Lawrence tökéletesen felismerte, hogy az így összekovácsolt laza szövetség alkalmatlan lenne arra, hogy a reguláris török csapatokat egy nyílt ütközetben megverje, ezért elsősorban arra törekedett, hogy irreguláris hadviselésre képezze ki az arabokat. A frontális támadások helyett a közel-keleti vasutak kerültek a célkeresztbe, hogy így akadályozzák meg az oszmán hadsereg mozgását, illetve utánpótlását.

A felkelést három parancsnok, Husszein három fia vezette: az Arab Északi Hadsereg hatezer fővel Fejszál parancsnoksága alatt, (itt szolgált Arábiai Lawrence is), az Arab Keleti Hadsereg kilencezer fővel Abdullah vezetésével, kiegészítve tevés alakulatokkal, tüzérséggel és lovassággal, valamint az Ali alá tartozó kilencezer fős Arab Déli Hadsereg. Fejszál a seregét kiegészítette kétezer kiképzett katonával, akik elsősorban az oszmán seregből dezertáltak. Bár a létszám tekintélyesnek tűnt, kevesebb mint tízezer puska állt rendelkezésükre.

Velük szemben ott állt a 23 ezer fős Negyedik Oszmán Hadsereg, Mehmed Kemál pasa vezetése alatt. Az arabokkal ellentétben az oszmán sereg még könnyű német Albatros D.III repülőgépekkel is fel volt szerelve. Komoly hátrányt jelentett azonban, hogy a Vörös-tengeren a brit flotta volt az úr, és a birodalom különféle területeiről sorozott katonák morálja is elmaradt a saját országért küzdő arabokétól.

Forradalmi lendület

1916. június 10-én Husszein bin Ali emír lövést adott le mekkai palotája ablakából, amivel megadta a jelet a városban tartózkodó fegyvereseknek a támadásra. A városban tartózkodó török erőket megzavarta az a tény, hogy Husszein emberei ugyanazon zászló alatt harcoltak, mint az oszmánok. A mekkai csata így is állóháborúba torkollott, amit végül az döntött el, hogy a britek két ágyút hoztak Dzsidda kikötőjén keresztül Mekkába, amelyekkel szétlőtték az oszmánok erődített állásait. Július 4-én a mekkai oszmán erők megadták magukat.

Szintén június 10-én foglalták el a már említett Dzsidda kikötőjét, és ezen a napon kezdte meg Abdullah Ta’if erődjének ostromát is. Medina ostroma azonban sem júniusban, sem októberben nem járt sikerrel.

Az oszmánok ellentámadása nem váratott magára, decemberben kísérletet tettek Janbu kikötőjének visszafoglalására, ám a brit flotta egységei megakadályozták őket. Lawrence ezt követően javasolta Fejszálnak és Abdullahnak, hogy ne támadják meg a Medinába visszavonuló oszmánokat, hanem vágják el az utánpótlási vonalaikat.

Fejszál északnak fordult, a britek által biztosított tengeri utánpótlás segítségével megrongálta a térséget ellátó hidzsázi vasútvonalat. A rajtaütések rendkívül sikeresnek bizonyultak, az oszmánok megnövelt létszámú helyőrségeket vezényeltek az arab területekre, ezek az erők pedig hiányoztak a többi frontról.

Ugyanakkor ezek az akciók elég kegyetlenek voltak még háborús szemmel is: mivel a rajtaütő csapatok gyorsan cselekedtek, nem vittek magukkal orvosi felszerelést sem, ezért sebesülteket és hadifoglyokat nem, csak halottakat hagytak maguk után.

Közben azonban a nagyhatalmak is tárgyalni kezdtek a háború utáni rendezésről. Mark Sykes a britek és François Georges-Picot a franciák részéről a forradalmi előkészületek alatt megállapodott a Közel-Kelet további sorsának a rendezéséről. Ez alapján Mezopotámia, Transzjordánia és Palesztina brit, míg Szíria, Libanon és Kilikia francia uralom alá került volna, míg a kurd és az örmény területeket a cári Oroszország vonta volna ellenőrzése alá. Jeruzsálemet egy nemzetközi testület alá rendelték. A megállapodásról az arab vezetőket természetesen nem értesítették.

Előre a győzelemig

1917 során az arab erők lassan felmorzsolták a demoralizált oszmán erőket, amelyek csak egy-egy sikeres ellentámadást tudtak kivitelezni. Lawrence-nak döntő szerep jutott abban, hogy összehangolja a brit flotta, az egyiptomi brit csapatok és az észak felé előrenyomuló arab felkelők hadmozdulatait.

1917. július 6-án a felkelők elfoglalták Akabát, amely a mai Jordánia területén fekszik annak egyetlen Vörös-tengeri kikötőjeként. Ezzel lehetővé vált, hogy a britek támogatásával az arabok északabbi hadműveletekbe kezdjenek bele. A siker főleg annak volt köszönhető, hogy Lawrence a sivatagon keresztül vezetve támadta meg a kikötőt, amelynek csak a tenger felé eső felét védte erős tüzérség.

Miután a cári Oroszország elbukott, a nyilvánosság megismerhette a Sykes-Picot egyezmény tartalmát, ami miatt az arabok elárulva érezték magukat. A britek Egyiptom felől támadva verték ki az oszmán seregeket Gázából, közben viszont az arab felkelők célba vehették Szíriát. 1917. december 11-én a brit sereg elfoglalta Jeruzsálemet. A Fejszál vezette Északi Hadsereg ezalatt a Jordántól keletre nyomult előre.

1918. október 1-jén a Damaszkuszban állomásozó 12 ezer fős oszmán török helyőrség megadta magát a városba benyomuló csapatok előtt, amelyek között voltak ausztrálok és indiaiak is. Október 25-én Aleppót elfoglalták Fejszál erői.

A török kormányzat részéről ekkorra már tudatos stratégiát jelentett a nem török ajkú területek feladása, de látva a háború folytatásának kilátástalanságát, október 30-án az Oszmán Birodalom letette a fegyvert.

Keserű pirula

Bár az arabok joggal érezhették úgy, hogy komoly szerepük volt a közel-keleti győzelem kiharcolásában, a világháború utáni békerendezésből tulajdonképpen kihagyták őket. Fejszál ugyan elment a párizsi béketárgyalásokra, de valójában ki akarták hagyni őt a megbeszélésekből, ahogy az arabok követeléseinek a teljesítésére sem került sor.

Bár Fejszál 1920-ban Szíria királyává nyilvánította magát, de a franciák ugyanabban az évben júliusban kivetették Damaszkuszból.

Hogy a Hasemita-dinasztia lázongó tagjait lecsillapítsák, Abdullah megkapta Jordánia, Fejszál pedig Irak királyságát. Apjuk, Husszein bin Ali, aki a felkelés alatt Hidzsáz királyának címezte magát, nem tarthatta meg a területeit, a Hidzsázt ugyanis elfoglalta Abdulaziz ibn Szaúd, aki utóbb Szaúd-Arábia uralkodója lett. A britek, akik korábban segítettek Husszein bin Alinak, most tartózkodtak a beavatkozástól.

Arábiai Lawrence nem értett egyet a béke utáni rendezéssel. Ő maga Fejszál küldöttségében foglalt helyet a párizsi békekonferencián, de előtte még azzal okozott botrányt, hogy a neki felajánlott kitüntetést nyilvánosan visszautasította.

Továbbra is hitt abban, hogy az araboknak önálló és független államot kell adni, különben felkelések és háborúk sora vár a Közel-Keletre. A térség jelenkori történelmét elnézve tulajdonképpen nem tévedett túl nagyot.