Minden másnál több áldozatot szedett a hajókon a karakkok pestise, a skorbut

2023. március 14. 14:20 Múlt-kor

Korábban

Lázadásba csapó elkeseredettség

A viharok miatt elsüllyedt hajókon ezrek vesztették életüket, de akik túl is élték, korántsem lélegezhettek föl. Az étel ugyanis egyre fogyott, a tartalék pedig elkezdett megromlani. A víz megposhadt, idővel csak befogott orral lehetett meginni. A hajóút felelősei iránti bizalom megcsappant, a félelem és a fáradtság pedig egyre fokozódott. Az elégedetlenség sokszor torkollott lázadásba.

Kolumbusz Kristóf első útján azért lázadt fel a legénység, mert túllépték a hajózás előre meghatározott idejét. Kolumbusznak sikerült kialkudnia három nap haladékot, és szerencséjére a harmadik napon Juan Rodríguez Bermejo végre felkiáltott: „Föld! Föld!”

Magellán szigorral, a lázadás vezetőinek lefejezésével oldotta meg a problémát Patagónia partjainál. A többieket azonban életben hagyta, mivel tudta, minden emberre szüksége lehet.

A Magellán flottájával tartó Antonio Pigafetta feljegyzései nem hagynak kétséget afelől, hogy a legénységnek megvolt az oka az elégedetlenségre: az élelmiszerhiány miatt gyakran arra kényszerültek, hogy a nagy árbócot bevonó tehénbőrt, fűrészport vagy patkányokat egyenek. Bár ez utóbbit kezdetben visszataszítónak tartották, idővel az egyik legértékesebb elemózsiává vált. A reményvesztettség néhány esetben kannibalizmusra késztette a tengerészeket, ahogy arról Álvar Núñez Cabeza de Vaca Naufragios című munkájában beszámolt.

Tovább szaporította a legénység gondjait egy addig ismeretlen betegség, a skorbut. A karakkok pestiseként is ismert kór (amelyet a C-vitamin hiánya okozott) több életet követelt a Csendes-óceánon, mint a viharok, a hajótörések és a fegyveres összetűzések együttvéve. A legmegdöbbentőbb eset egy angol admirálisé, George Ansoné, aki a XVIII. századi föld körüli útja során a skorbut miatt az 1955 fős legénységéből több mint ezer tengerészt elveszített.

Az alultápláltságtól, skorbuttól és más betegségektől sújtva elgyengülten vegetáló hajósoknak csak az jelenthetett megváltást, ha a hajó partot ért. Ginés de Mafra az első föld körüli útról írt elbeszélésében megjegyzi, hogy partot éréskor „volt, akin az öröm jelei inkább őrületként mutatkoztak”. A víz és étel nélküli kietlen földek, a bennszülöttek támadásai, és az egyéb veszélyek pedig tettek arról, hogy az emberek öröme kevés ideig tartson.

Az utókor azonban hálás lehet. Akik túlélték az utazást, eredményeikről beszámolókat készítettek, tapasztalataikat lejegyezték. A levéltárak mélyén számtalan iratot találunk merész tengerészekről, akik mindent maguk mögött hagyva nekivágtak az ismeretlennek. Matrózokról, akik előtt hódolattal adózunk minden alkalommal, amikor ránézünk a térképre – anélkül, hogy tudnánk róla.

előző oldal 2 / 2