Mindannyiunk hőse, a Tenkes kapitánya

Hogy kicsoda Eke Máté? Ezt igazán senki sem tudja. Az viszont kiderül, hogy bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja, úgy néz ki, mint egy fürdőmester, vagy labanc közkatona, de akik igazán ismerni vélik, azok csak úgy emlegetik: A Tenkes kapitánya. Ebbéli funkciójában pedig inkább gyűjtőfogalom, egy eszme, mint hús-vér ember. Mert mesehős, hősszerelmes ő, európai „felmenőkkel”, hisz magyar variánsa a Fekete Tulipánnak, a Vörös Pimpernelnek, aki borsot tör a gonoszok orra alá és megvédi a szegényt. Ízig-vérig Hős, nagybetűs, és ne szégyelljük bevallani, előképe Bors Máténak (de ez már egy másik történet).

Propagandába ágyazható labancok

Az első magyar kalandfilmsorozatot A Tenkes kapitánya címen 1963-ban forgatták Fejér Tamás rendezésében. A tizenhárom részes ifjúsági tévéfilmsorozat nyugati és keleti mintával egyaránt rendelkezett, mint a Robin Hood vagy a Tell Vilmos. Fejér azonban ennél is jobb, a szocialista ideológiába illeszkedő filmet akart készíteni, egy korabeli interjúban azt nyilatkozta, nem csupán szórakoztatni, nevelni is szeretné a televízió nézőközönségét.

Fejér Tamás ekkor már gyakorlott filmalkotó volt, ő rendezte többek között a Bogáncs (1958), a Szerelemcsütörtök (1959) és Az arc nélküli város (1960) című filmet, melyekkel gyakran „politikai felhangú, a korabeli ideológiát is megidéző cselekményvezetéssel (a II.vh.-ról és a rákövetkező időszakról) szól nézőihez”. Fejért mindig érdekelte a társadalomábrázolás, állítása szerint „elítélte a hazug, lényeges társadalmi problémákat elkendőző, üzleties és művészietlen filmeket”.

A társadalom valós bemutatását a Kádár-rendszerben viszont nem tehette szabadon, filmjei természetesen nem tartalmazhattak rendszerellenes mozzanatokat. Ez Magyarországon a szocializmus kellős közepén valóban nem volt túl egyszerű feladat, ugyanis a bizonyos három T között a határok nem voltak elég tiszták, sokszor nem lehetett tudni, mit támogatnak, tűrnek vagy tiltanak.

A rendező nyilvánvalóan ügyelt erre, témái nem feszegettek a rendszer számára kínos kérdéseket; szereplői és történeteinek elbeszélésmódja tökéletesen illeszkedett a szocialista miliőbe. Egyszerűen mesélt, népnevelői szándékát óvatosan érvényesítve, kívül hagyva a magyar valóság ábrázolását, és a jelen korra vonatkozó társadalompolitikai jelentést.

Fejér ekkor már hátrahagyta a szocialista realizmus sematikus stílusát, az európai modernista hatás azonban – mely ekkor már nálunk is virágzásnak indult és jelentős filmeket eredményezett – nem jelent meg alkotásaiban; inkább műfaji-, mint szerzői filmes benyomás mutatkozik meg Fejérnél. A rendező korábbi filmjeiben is igyekezett az emberek megváltozott, a szocialista életkörülményeikbe való otthonos belehelyezkedését ábrázolni. Feltehetőleg a rendszer hatására közelebb került egy olyan filmművészeti irányzathoz, melynek célja, hogy magát a filmet a közérthetőség útján a tömegek művészetévé emelje.

A televíziózás tömegessé válásának kezdetén ezt értelemszerűen egy tévéfilmsorozat elkészítésével volt célszerű megtenni. Az első magyar kalandfilmsorozat témáját a magyar történelem adta. A kuruc-labanc ellentét ideális alapanyagot nyújtott a szocialista filmgyártásnak, mivel a Rákóczi szabadságharc idején szintén a tőlünk nyugatra lévő, elnyomó labancok voltak negatív szerepben. Ez világosan párhuzamba vonható a ’64-es helyzettel, hiszen a szocializmusban is a kapitalista nyugat testesítette meg a gonoszt. A Tenkes alaptörténetét tehát mosolyogva és büszkén mutathattuk a Szovjetuniónak.

Ebben az időszakban egy film elkészítéséhez még csak a filmtervet, a forgatókönyv eseményvázlatát kellett engedélyeztetni, nem pedig az egész forgatókönyvet. Az író, Örsi Ferenc a film forgatása alatt a teljes kidolgozottságot tekintve csak kicsivel járt előrébb, mint ahogy a film készült. „Vannak dolgok, amiket nem lehet az íróasztalnál megálmodni, főleg, hogyha jó a helyszín” – mondja Pécsi Ildikó, és említi, hogy voltak párbeszédek, mozzanatok, melyek szinte a forgó kamera előtt születtek, mert fontosak voltak a karakterek kiteljesítéséhez.

Izgalommal várt magyar filmsorozat

A Tenkest a magyar televízió nézőközönsége nagyon várta, talán nem is volt olyan korabeli folyóirat, ami ne cikkezett volna: „Hetek óta dolgozik megfeszített munkával a forgatócsoport” – írja a Film, Színház, Muzsika. Fontos volt hangoztatni a főszereplők nevét és a forgatás izgalmait. Zenthe Ferenc így nyilatkozott: „Két dologért szeretem a Tenkes kapitányát. Eke Máté vérbő, izgalmas figura. Ráadásul ez a szerepem a Rákóczi hadnagyára emlékeztet.

Másrészt maga a forgatás annyira izgalmas, hogy az ifjú koromban belém szorult romantika- és kalandvágyamat – ne nevessetek – most élem ki”. Anekdotákkal is igyekeztek beharangozni a filmet, mint amikor Eke Máté lovának fülébe ment a víz, majd a ló elmerült. Értesülünk arról, hogy Basilides Zoltán (Bruckenbacker Alfonz kapitány szerepében) mennyire nehezen barátkozott meg a lovakkal; vagy arról, hogyan fogták be az elszabadult, megvadult kutyákat.

A Tenkes színészcsapatát nagyszerűen válogatták össze: a főszereplő, Zenthe Ferenc mellett kiemelkedő Ungváry László, Krencsey Marianne, Szabó Gyula, Pécsi Ildikó és Vajda Márta, valamint az idősebb nemzedékből Molnár Tibor alakítása. A sajátos színészi kihívást talán a negatív figurák szerepe jelentette. A Tenkesben ezek az alakok különösek, hiszen a labancok mindegyike elképesztően idióta és esetlen, igazi burleszkszerű figuraként látható.

A színészek mindegyike nagyszerű alakítást nyújtott, a filmből szinte árad, a szereplők mennyire kedvelték saját karakterüket. Pécsi Ildikó visszaemlékezik: „Akkor még nem voltunk sokan és nem volt rivalizálási kényszer. A karakter megjelenése attól függ, milyen színészbe álmodja bele a rendező, fontos az alapanyag. Nyugalmasabbá tette a dolgot, hogy azt érezted, beléd gondolták a szerepet.” Pécsi Ildikó cigánylány-szerepe annyira hiteles lett, hogy a forgatáson a helyiek közül többen azt hitték, igazi cigánylány.

Szilágyi István meséli, Pityik őrmester különleges karakterszerepe, melyben készségesen vált a kurucok fricskáinak áldozatává, rendkívül testhezállónak bizonyult, emlékezetes figurája lett a színész talán egész életművének. Szilágyi emlékei szerint a sorozat készítése alatt nem volt szakadék az elismertebb, idősebb és az ifjabb, kevésbé ismert színészek között, a forgatás teljes csapatmunkában zajlott.

A Tenkes kapitányát nagyrészt a siklósi várban és környékén, valamint a Farkashegyen forgatták, de készültek felvételek Vajdahunyad várában és a budai hegyekben is; a kocsmai jelenetek pedig a Balatonon kerültek felvételre. „A forgatás idejére leköltöztünk Siklósra, lent voltunk majdnem két hónapig. Úgy éltünk, mint egy nagy család” – meséli Sommer Katalin, a Magyar Televízió maszkmestere.

A történelmi hűséget leginkább az eredeti helyszín, Siklós környéke teremtette meg. Pécsi Ildikó szerint „ha az ember olyan helyszínen forgat, ami történelmi, régi történetek, emlékek, régi emberségek helyszíne, az lökést ad a dolgoknak, segít a szerepen is.” Akkoriban „Molnár Tibor, aki egy idősebb, ízes szavú, csavaroseszű jobbágyot alakít, elmondta, mennyire meghatotta, amikor a forgatásra a múzeumból hozatott, eredeti kuruc trombita és tárogató most – több évszázadnyi hallgatás után – újból megszólalt.”

Kosztümös, történelmi sorozat lévén természetesen kiemelten fontos szerepet kapnak a jelmezek és kellékek, valamint a maszk is. „Ahhoz, hogy egy színész bele tudja magát élni a szerepébe, sokat segítenek a külsőségek. Fontos, hogy a színész jól érezze magát abban, amiben játszik.” Sommer Katalin kulisszatitkokról mesél: „Zenthe Ferinek harmincöt darab bajuszt készítettem a saját hajából, volt, hogy ötpercenként kellett bajuszt cserélni”.

A kellékek egy részét a Nemzeti Színház, a jelmezeket pedig a Filmgyár kölcsönözte a sorozat számára, a lovak pedig a Belügyminisztériumból érkeztek. „Egyenként kellet eltűntetnem a lovak nyakáról a BM jelzést, úgy, hogy ráragasztottam a sörényüket. Próbálkoztam hajlakkal is, de annak sziszegő hangjára a lovak megriadtak.” – Sommer Katalin rendkívül jó hangulatú forgatási napokra emlékszik vissza.

A Tenkes jelmezei, maszkjai és díszletei is messze meghaladták a hatvanas évek technikáját. A sorozat korhűségét azonban talán egyetlen tényező csorbítja: a lovakra felszerelt Bock nyereg, mely nyilvánvalóan a lovasok és a színészek kényelmét szolgálta, ugyanis ez a nyeregtípus – mellyel kevésbé gyakorlottaknak is valóban kényelmes és könnyű lovagolni – csak az első világháború idején terjedt el a katonai lovasságnál.
A Tenkes kapitánya új kihívásokat is tartogatott mindenki számára.

A lovakkal Pécsi Ildikónak is akadtak gondjai: „félelmetes, mély árok húzódott az égő kocsma mellett. A lámpáktól és a tűztől idegesek lettek a lovak, nem volt sok idő és szűk volt a hely. A lovam hátrálni kezdett, és az út végén lévő fába beültette a mögém felpattanó Szabó Gyulát – végül kaszkadőrrel oldottuk meg a jelenetet, mert a kocsma nemsokára összeomlott.” Habár voltak kiélezett helyzetek és nehéz feladatok, a stáb jólszervezettsége mindig biztosította a megfelelő hátteret. „Valahogy mindenre volt idő, nem kellett rohanni, jó volt a szervezés, a környezet” – emlékszik vissza Pécsi Ildikó.

A nézők imádták, a kritika kevésbé

Az első magyar kalandfilmsorozat fogadtatása a nézők részéről nagyszerű volt, a korabeli kritika azonban kevésbé kedvelte A Tenkes kapitányát. A Filmvilág szerint nem volt szerencsés mindezt tizenháromszor fél órára nyújtani, a Tenkes készítői ugyanis ezáltal időzavarba kerültek, így a filmen keletkeztek „dramaturgiai légbuborékok”, ezen a problémán pedig „ráaggatott jelenetekkel” igyekeztek segíteni a film alkotói, mint A Tőzsér c. epizódban a túlnyújtott szalonnázással és betéttánccal, vagy A vándordiákban megjelenő, „szerkezetileg indokolatlanul hosszú nótázással”; valamint hiányoznak a krízisjeleneteket bevezető és levezető részek, melyek a nézőben a veszély érzetét keltenék a növekvő feszültség által.

A technikai hibákat valószínűleg a rendkívül alacsony költségvetésnek tudhatjuk be, néhány snittet pedig, melyek a nagyobb csatajeleneteket mutatják, más filmből kellett kölcsönözni a film alkotóinak. Egyes feszültségteremtő mozzanatok ugyan kimaradtak a filmből, mások azonban duplán előfordultak, hiszen a kritika szerint jócskán akadnak túlrészletezett jelenetek, agyonismételt motívumok.

Ezek a redundáns mozzanatok azonban mégis elengedhetetlenek a film komikuma szempontjából. Ilyen motívum például valaki leütésének mozzanata, ami epizódonként többször is előfordul, jellegzetes és vicces pukkanó hanggal társulva; vagy Amália csodálkozó mondata férjéhez: „Eckbert, már megint hogy néz ki?” Ezen mozzanatok mégis a filmet és a karakterek megteremtését segítik, tulajdonképpen állandó eposzi kellékekként funkcionálnak.

A Tenkes kapitánya mégis elsöprő sikert aratott a közönség, és elsősorban a gyerekek körében. „Akármennyire komoly volt, mégis játékos, és mindenkit megcélzott. Nagyon élvezték a felnőttek is, habár nem tudom, hogy rám színészként lehet-e egyáltalán azt mondani, hogy felnőtt.” – emlékezik vissza Szilágyi István. A film hosszútávú sikere talán éppen ebben rejlik: az ember gyermeki énjét ragadja magával, központi emberi témákat érintve, mint erkölcs, haza és szerelem.

Romantikus kalandfilmként műfajisága tiszta, szerkezete egyszerű, a karakterek pedig tipizáltak; a cselekményvezetés izgalommal és fordulatokkal teli, mégsem túl bonyolult. A film zenéjét Vujicsics Tihamér szerezte, gyakran ismerősen csengő népzenei alapokra komponálva; fő témájának dallama pedig azóta mindenki számára ismerőssé vált.

A Tenkes kapitánya bejárta az egész keleti blokkot, az NDK-ban is nagy sikert aratott. „Mint emlékezetes az NDK-ban több száz magyar filmet forgalmaztak a mozikban.” Televíziós sorozatként a Tenkes mindenhol az újdonság erejével hatott, a népszerűséget a vidéki közönségtalálkozók pedig csak fokozták. Könnyen elérhető, érthető és szerethető volt; az egyszerű ember könnyed szórakoztatását jelentette.

A film más művészeti ágakat is megérintett. Örsi Ferenc például a forgatás után egyből megírta könyvét ifjúsági regény formájában. A siklósi várban mostanáig is játsszák a Tenkesből készült musicalt; a film zenéje a Bëlga együttes Nemzeti Hipp-Hopp c. száma refrénjének alapdallamává vált. A Tenkes nemrég a Honvéd Táncszínház műsorára is felkerült. Szinte hihetetlen, mégis igaz, hogy az észt fővárosban van egy magyaros jellegű étterem, melynek neve: A Tenkes kapitánya, és az étteremben folyamatosan a filmet vetítik.

A Tenkes kapitánya a mostani fiatal felnőtt generációt is még gyerekként érintette meg, és meglepő módon, manapság együtt nézik gyerekeikkel; a film, mondhatnánk, generációról generációra öröklődik. A kapitány igazi hősként és példaképként állt a fiúk előtt, a lányok beleszerettek, majd összetört a szívük, amikor kiderült, hogy Zenthe Ferenc igazából a nagypapával volt egyidős.

A főhős népmesei figurája az elmúlt közel hatvan évben stabilan töltötte be a szerethető hős pozícióját a magyar film világában. A Tenkes kapitánya a magyar kultúra szerves részét képezi, maga a magyar jellem. A hatalommal való szembenállás metaforája, a fineszesség, a kiskapuk megtalálásával magának és szeretteinek előnyt szerző ember évszázadok alatt kicsontosodott mintaképe. Csoda, hogy ennyire szeretjük? Örökre.