Milyenek voltak a középkori választások?

A rendszerváltás óta eltelt több mint 25 évben megszokhattuk, hogy a plurális demokrácia játékszabályainak megfelelően négyévente az urnákhoz járulunk, hogy megválasszuk képviselőinket, akik aztán a következő négy évben érdekeink érvényesítésén fognak munkálkodni az Országgyűlésben. A középkorban a választás fogalma még Nyugat-Európában is teljesen mást jelentett.  

Kiindulópont: a Biblia

A választások elsősorban természetesen egy uralkodó (vagy bármilyen más, magasabb társadalmi pozícióba megválasztott személy) legitimitása szempontjából játszottak kulcsszerepet. Már a Biblia is amellett foglalt állást, hogy a nép akarata elsőrendű szerepet kell játsszon az uralkodó személyének eldöntésében. Az ószövetségi Sámuel könyvében maga a királyság is a népakarat kifejeződéseként jelent meg: Izrael népe királyt szeretett volna országa élére állítani, Isten pedig teljesítette kívánságukat.

A választásokra azonban gyakran tekintettek úgy, mint egy viszály vagy felkelés potenciális kiindulópontjára, ezért arra törekedtek, hogy minél inkább lecsökkentsék ennek a veszélyét. A középkori Angliában ritkán fordult elő, hogy egy uralkodót a fia anélkül követett a trónon, hogy ne tűntek volna fel a pozícióra áhítozó riválisok, vagy ne előzte volna meg vita a királycserét. Angliában 1066 és 1216 között mindössze két alkalommal zajlott le zökkenőmentesen az uralkodói szék átadása: 1087-ben, II. Vilmos, valamint 1189-ben, I. Richárd trónra kerülésekor.

A Capeting-dinasztia fennállása alatt (987-1327) ennek ellenére mindvégig sikerült biztosítani, hogy az uralkodó helyét egyik fia vegye át. Számtalan akadályozó tényező játszhatott szerepet abban, ha a későbbiek folyamán ez nem következett be: a biológiai tényezők (nem született fiú utód) mellett az uralkodó fiának kiskorúsága, valamint a trónkövetelők nagy száma is komoly veszélyforrást jelentett.
Amikor három éven át tartott egy választás

IV. Kelemen pápa 1268. november 29-én bekövetkező halálát követően a bíborosoknak közel három évre volt szükségük ahhoz, hogy új egyházfőt válasszanak. A döntést még így is csak azután sikerült meghozni, hogy a felbőszült viterbói (itt gyűltek össze a bíborosok) polgárok kenyér és víz nélkül bezárták őket egy templomba, amelynek még a tetejét is eltávolították.

Bár ez természetesen kivételes eset volt, számos alkalommal hónapok teltek el egy uralkodó vagy egy főpap halála, valamint utódja megválasztása között. Ennek sokszor gyakorlati okai voltak: sok időt vett ugyanis igénybe, míg a választók összegyűltek, emellett egy megfelelő helyet is találni kellett a procedúra lebonyolítására, a leggyakoribb halasztás azonban annak volt köszönhető, hogy az új uralkodót egyhangú szavazással kellett megválasztani. 

Amikor három éven át tartott egy választás

IV. Kelemen pápa 1268. november 29-én bekövetkező halálát követően a bíborosoknak közel három évre volt szükségük ahhoz, hogy új egyházfőt válasszanak. A döntést még így is csak azután sikerült meghozni, hogy a felbőszült viterbói (itt gyűltek össze a bíborosok) polgárok kenyér és víz nélkül bezárták őket egy templomba, amelynek még a tetejét is eltávolították.

Bár ez természetesen kivételes eset volt, számos alkalommal hónapok teltek el egy uralkodó vagy egy főpap halála, valamint utódja megválasztása között. Ennek sokszor gyakorlati okai voltak: sok időt vett ugyanis igénybe, míg a választók összegyűltek, emellett egy megfelelő helyet is találni kellett a procedúra lebonyolítására, a leggyakoribb halasztás azonban annak volt köszönhető, hogy az új uralkodót egyhangú szavazással kellett megválasztani. 

A lefejezés rémképe

Amikor 1125-ben a német fejedelmek összegyűltek, hogy új királyt válasszanak az elhunyt V. Henrik megüresedett helyére, az ülést vezető mainzi érsek kijelentette, hogy minden uralkodóaspiránst lefejeztet, aki kifogásolni meri királlyá választott riválisa uralkodóvá történő kinevezésének jogszerűségét. 

Az egyházi elöljáró kijelentése kiválóan rávilágít azokra az okokra, amelyek miatt a középkorban a szavazásokat egyhangú döntés esetén fogadták el. A választások ugyanis a korabeli felfogás szerint Isten akaratát fejezték ki (aki az embereket keresztül nyilatkozott meg), ebből pedig természetes módon következik, hogy egy szoros eredmény azt jelentette: a jelöltek és a választók sem az Úr akarata szerint cselekszenek.

A másik ok gyakorlatiasabb megfontolásokra volt visszavezethető: semmi garancia nem volt arra, hogy a vesztes fél (aki azonban kapott szavazatokat) elfogadja az eredményt. Ez a félelem állt a mainzi érsek 1125-ben tett kijelentésének hátterében. Mint kiderült, az aggodalom nem volt alaptalan: egy évvel később az egyik sikertelen pályázó valóban III. Lothár trónjára tört.

A már említett 1271-es pápaválasztások a választásra jogosultak kétharmadának szavazatára volt szükség ahhoz, hogy az egyik jelölt az egyházfői székbe kerülhessen. Mivel azonban fenn kellett tartani az egyhangúság látszatát, a szavazócédulákat még azelőtt elégették, hogy az eredményt kihirdették volna, így aztán senki sem tudta, ki hogyan szavazott.

Az érsek, akit ujjtöréssel választottak meg

A középkori szerzők azonosultak a már az ókoriak által is hangoztatott nézettel, amely szerint az érdemli meg legkevésbé a hatalmat, aki a legjobban akarja – ideális esetben senkinek sem kellene arra törekednie, hogy hatalmat szerezzen társai felett. A hatalom korrupttá teszi az embereket, és aki nem rendelkezik bizonyos erkölcsi tartással, sokkal inkább ki van téve a hatalom által felkínált kísértéseknek. Ideális jelöltnek tehát az számított, aki vonakodott a hatalomtól, és ha mégis megválasztották, megmutathatta, hogy valóban nem akarta a hatalmat, egyszerűen csak rákényszerítették.

A krónikások a legtöbb apátot és püspököt ennek megfelelően úgy festették le, mint akiket erővel bírtak rá egy-egy tisztség elfogadására. Egy beszámoló szerint 1093-ban, Szent Anzelm canterburyi érsekké történő megválasztásakor el kellett törni a főpap ujjait, hogy elfogadja átvegye a pásztorbotot.  Ismerünk emellett olyan beszámolókat is, amelyek királyok vonakodásáról tanúskodnak. Megesett, hogy alázatot és bizonytalanságot mutattak, és előfordult – persze ritkán –, hogy a választás megismétlését kérték.

Akik egyenlőbbek voltak az egyenlőknél

Amikor a középkori szerzők népakaratról írtak, nem az egész lakosságot értették alatta. Bár az emberek legitimálhatták egy uralkodó hatalmát, és ünnepélyesebbé tehették megválasztásának körülményeit, fennállt a veszélye annak, hogy saját kezükbe akarják venni sorsuk irányítását.

A nyugtalanság pedig gyakran vérontásba torkolhatott. Amikor Hódító Vilmost 1066-ban Anglia királyává választották, a procedúrát irányító érsek felszólította az egybegyűlt angolokat és normannokat, hogy éljenezzék meg a királyt. Amikor ez megtörtént, a templom előtt állomásozó normannok a helyzetet félreértve elkezdték felgyújtani a templom körüli épületeket.

A választásra jogosultak között lenni presztízst jelentett. Annak a jele volt, hogy valakinek a véleménye számít. A lakosság többségét azonban kizárták a választásra jogosultak köréből: a nőket, a gyermekeket, a külföldieket, az egyházi személyeket, valamint az ingatlannak nem rendelkező személyeket. A 13. századi Firenzében a választásra való jogosultság előfeltétele pedig például a céhtagság volt (Dante Alighieri eszerint orvos és gyógyszerész volt).