Miért gyilkoltak a tiszazugi „arzénzóna” asszonyai?

Az 1910–1920-as években sok tiszazugi asszony érezhette kínlódásnak és szenvedésnek a mindennapokat. Egy részük a kilátástalannak látott életét egy számára terhes családtag megmérgezésével kívánta könnyebbé tenni. Féja Géza az 1937-es szociográfiájában, a Viharsarokban arzénzónának nevezi a déli Tiszántúl keleti részén húzódó tanyavilágot. Amit a kis falvak évtizedekig eltitkoltak a külvilág elől, annak híre a tengerentúlra is eljutott. Az 1929-ben kipattant arzénbotrányt a The New York Times a század legnagyobb mérgezéses eseteként kürtölte világgá. Az egyéni motivációk, a bűnről alkotott elképzelések, egy közösség belső világa, hite, erkölcsi normái, a korabeli jogrendszer működése – mind-mind a tiszazugi arzénes mérgezések olvasatai lehetnek.

Beszél a temető

Az elmúlt 90 évben rengetegen foglalkoztak a témával, a kiapadhatatlan érdeklődést és a megválaszolatlanul hagyott kérdéseket jelzi, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen önálló kutatócsoport alakult, amely az eredményeit a 2016-ban megjelent, Mátay Mónika szerkesztette Méregkeverők című kötetben hozta nyilvánosságra.

Az első bizonyított mérgezést 1911-ben Nagyréven követték el. Több mint másfél évtizeden keresztül nem derült fény a tömeges mérgezésre, és a gyanú ellenére sem indult komolyabb nyomozás. Az 1929-es per közvetlen előzményeként három névtelen levél érkezett a szolnoki királyi ügyészséghez, amelyben nagyrévi asszonyokat mérgezéses gyilkosággal vádoltak meg. A csendőrök eleinte nem akadtak nyomra, de végül megtört a jég: a felkeresett gyanúsítottak beismerő vallomást tettek.

Nagyréven és Tiszakürtön három hónapon keresztül tartott a nyomozás, július és október között a két településről 77 feljelentés érkezett a szolnoki királyi ügyészséghez. Sokkal több eljárást indítottak, mint amennyi ítélet született, az esetek túlnyomó többségében – a beismerő vallomások visszavonása után – bizonyítékhiány miatt nem szabtak ki büntetést. Négy asszony, köztük a fő gyanúsított, Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna öngyilkosságot követett el.

A női gyilkosokról már a XIX. századi kriminológiai szakirodalom is jelezte, hogy a többségük méreggel öl. A vádlottak vallomásaikban „orvosságról” beszéltek, nem véletlenül: az arzénra valóban orvosságként, a bajok elűzőjeként tekintettek. Ezt a háztartásokban – rovarirtó, ólomfesték, gyógyszerek formájában – könnyen fellelhető, színtelen és szagtalan szert nemcsak beszerezni volt egyszerű, hanem használni is. Bármibe – húslevesbe, kávéba, pogácsába, pálinkába – belekeverhették. Azt azonban sem a bába, sem „kuncsaftjai” nem tudták, hogy az arzént még évek, sőt évtizedek múlva is ki lehet mutatni.

A korábban sosem alkalmazott tömeges sírfeltárás kellőképpen felborzolta a kedélyeket. A csendőrségi iratok szerint csupán Nagyréven és Tiszakürtön 162 exhumálás történt, amit a többi településen azonban – mikor már országos, sőt nemzetközi botránnyá dagadt az ügy – nem folytattak.

A vizsgálóbírók vérvizsgálatot rendeltek el, az egyértelmű eseteknél hatalmas, nyolc-tíz ember kivégzéséhez elegendő dózisban mutatták ki az arzént. A korabeli viszonyok között a bíróság körültekintően járt el, ennek ellenére több személynél az alapos vegyvizsgálat sem hozott biztos eredményt.

Károlyné Dari Juliannát édesanyja meggyilkolásával vádolták. A 62 éves Dari Lászlóné teste ekkor már hét éve pihent a tiszazugi földben. A kihantolása után a tetemben nem találtak akkora mennyiségű mérget, amely elegendő lett volna az élete kioltásához. Az arzén azonban időközben kiürülhetett a szervezetéből, így ez az évekkel későbbi állapot nem zárta ki, hogy az eredeti mennyiség elegendő volt a halál beálltához. A szakvélemény a pogácsaevés utáni rosszullétet mérgezésnek tulajdonította, ennek ellenére a bíróság ezt nem találta kellően indokoltnak, és ejtette a vádat Dari Junianna ellen.

Halálos viszony

A Horthy-kor legnagyobb bűnügyi botrányát a gazdasági, a társadalmi viszonyokkal és a lelki tényezőkkel is magyarázták. A budapesti lapok – és a városi, középosztálybeli nézőpontot képviselő cikkírók – sok sematikus leírással, sztereotípiával és népmesei motívummal operálva, leegyszerűsítve ábrázolták az eseményeket. A bűnös város mellé felzárkózott a bűnös falu, ahol az idilli nyugalom leple alatt tragédiák sorozata rejlett.

A sokszor felületes és hirtelen reagáló sajtóhírek mellett a tiszazugi eset irodalmi feldolgozások és szociográfiák témája is lett. E munkák szerzői igyekeztek a történtek mögé nézni. A szociográfusok elsősorban a mérgezések motivációit, társadalmi hátterét vizsgálták. A magyarázataikban hivatkoztak a földéhségre, a megélhetési nehézségekre, a települések elszigeteltségére, a lakosság magárahagyottságára, iskolázatlanságára, a házastársak közötti szexuális viszonyra, és a sajátos normarendszerre, amelyben a mérgezés nem feltétlen számított bűnnek.

A Tiszazug az „elhanyagolt falvak” gyűjtőhelye lett, ahol a hivatali, egyházi és egészségügyi tisztviselők magukra hagyták az embereket, akik a problémáikra saját közösségük belső működésén alapuló válaszokat fogalmaztak meg.

A bűncselekmények főszereplői két társadalmi csoporthoz tartoztak: a nők, akik az elkövetők többségét tették ki, és az idősebb korosztály, amelyhez az áldozatok túlnyomó része tartozott. Ebben a világban – mivelhogy a lányok nem rendelkeztek önálló jövedelemmel – a házasság egzisztenciális kérdés volt. A frigyek csak a szerencsés véletlen folytán köttettek szerelemből, általánosságban a föld házasodott a földdel. A háznál a férj volt az úr, a nemi szerepek akkor sem voltak kiegyensúlyozottak.

Rossz házasság esetén a válást, a külön költözést a falu elítélte. Éppen ezért a tiszazugi mérgezéseket a női cselekvés megnyilvánulási formájaként is értelmezik, amit az emancipációra való törekvés és a hagyományos szerepekből való kitörés vágya hajtott.

Az áldozatok többsége az öregek, a gyermekek és a munkaképtelenek közül került ki. A paraszti társadalomban a munkabírás, a munkavégzésben való hasznosság és jártasság az egyik fő értéket képviselte. Aki még vagy már nem bírt dolgozni, kiszolgáltatott, alárendelt helyzetbe került.
Mindemellett a halálhoz való viszony is teljesen más volt, mint napjaikban, az életnek és a mindennapoknak sokkal természetesebb részét és velejáróját képezte. Valaki elveszítése átalakulásként, egy másik világba való átlépésként jelent meg.

A bába bűvkörében

A sajtó megalkotta a tiszazugi bűnös nők alakját – az öregek gyilkosait, a férjpusztítókat és csecsemőölőket – élükön az újkori boszorkánnyal, a bábával. A bába faluközösségben betöltött szerepét vizsgálva láthatjuk, hogy követendő modellként szolgált a többi nő számára. Orvos és patika hiányában a gyógyító funkció egyértelműen hozzá kötődött, de mindenféle más gonddal is felkeresték az asszonyok, akiknek ezáltal bizalmasukká vált.

A hitélet elhanyagolt volt az érintett településeken, az elkövetők nem jártak templomba, ugyanakkor a falusiak gondolatrendszere a keresztény hagyományokból táplálkozott, amelyben a bába mint tekintélyszemély a vallási vezető, a pap szerepét is betöltötte. Kérdés, hogy valóban a bába volt-e a főbűnös, vagy csak annak állították be. Praktikus volt ráfogni mindent, hiszen a tárgyalás idején már nem élt, és nem mondhatott ellent senkinek.

Fazekas Gyuláné 1900 óta tevékenykedett a tiszazugi falvakban. Mivel a bábaság a megélhetését jelentette, szükségszerűen a közösség elvárásai és a hozzáfordulók kérései formálták az általa kínált praktikák és módszerek tárházát. A mérgezések öngerjesztő folyamatként erősítették meg az érintett (elkövetői, szemtanúi) nőközösség tagjai közötti köteléket, a gyilkosságokról való kimondott vagy ki sem mondott tudás új csoportképző erőt jelentett. A bántalmazott asszonyok nem érezték bűnnek tettüket, főként ha a tekintéllyel bíró bábától részben megerősítést és részben biztosítékot is kaptak arra, hogy cselekedetükre nem derül fény. E tényezők együttesen vezethettek el a szélsőséges viselkedéshez.

Az egyetlen válasz: arzén

Az ügyet a falusiak bűnfogalma – ami nem volt teljesen azonos a jogi értelmezéssel – szerint kell értelmeznünk, hogy megérthessük: miként is épülhetett be a paraszti kultúrába a mérgezési gyakorlat, és maradhatott évekig titokban. A népi normarendszer az egyik legsúlyosabb bűnnek a másik ember életének kioltását tartotta. Gyilkosság és gyilkosság megítélése között azonban volt különbség.

Azok kiváltó oka bizonyos esetekben a házastárs verbális és fizikai agressziója volt. Az elkeseredett, házasságában magára hagyott nő nem talált kiutat, erőszakhoz folyamodott. Az ilyen esetekben a bűncselekmény úgymond indokoltnak tűnt, és ha valakinek a tudomására jutott, az hallgatott róla. A falvak népe megértőbb volt az elkövetőkkel szemben, mint a sajtó és az országos közvélemény. 

A férfiak durvaságának, alkoholizmusának is megvolt a maga oka, sőt a kapcsolatokat a háborús traumák szintén mérgezték. Ha nem is minden bűntény mögött állt bántalmazás, a testi-lelki szenvedés sok esetben dolgozott a nőkben. A szociális környezet, a szegénység és a nemi egyenlőtlenség pedig növelte a szorongásukat.

Ez vezetett egy olyan megoldáshoz, ami a hivatalos igazságszolgáltatás szemében bűnnek számított. A jog valójában nem tudta megvédeni a bántalmazott nőket, a családon belüli erőszakra nem volt hivatalos válasz. A hatóság csak akkor avatkozott be, amikor a gyilkosságok már megtörténtek.
A tiszazugi mérgezéseket sokan sokféleképpen próbálták meg értelmezni az 1930-as évektől egészen napjainkig. Nincs biztos válasz, egyetlen magyarázat arra, miért történtek a gyilkosságok. A falusi emberek kevés nyomot hagytak maguk után, keveset tudunk mind az áldozatokról, mind az elkövetőkről.

Az ELTE kutatócsoportja szerint „nyilvánvaló, hogy a rossz gazdasági helyzet, az elmaradottság, az iskolázatlanság, a jegyző és a lelkész hanyagsága mind-mind szerepet játszott abban, hogy Nagyréven ehhez a kriminális módszerhez folyamodtak az asszonyok.” Mindezzel együtt azonban nemcsak az a kérdés, hogy a történész, az író, a filmrendező hogyan dolgozza fel a múltat, hanem az is, hogyan dolgozza fel a falu, hogyan emlékezik, vagy éppen hogyan felejt.