Listát vezettek a részegeskedőkről a 19. századi Németországban
Az alkoholfogyasztás mindig is szerves részét képezte a német kultúrának, a részegség megítélése azonban sokat változott az évszázadok alatt: míg ugyanis napjainkban a Trunkenbold egy ártalmatlan kifejezésnek minősül, addig a 19. században a társadalmi kirekesztettség egyik szinonimája volt – derül ki a L.I.S.A. online folyóirat új interjújából.
Dr. Mareen Heying, az LWL Vesztfáliai Regionális Történeti Intézet történésze a L.I.S.A. újságírójának kifejtette: a Trunkenbold (részeges) kifejezés már a középkorban és a kora újkorban is elterjedt volt a köznyelvben, és már ekkor is a túlzott mennyiségű alkoholt fogyasztó személyeket nevezték így. A 19. században a szó a német jogi terminológiába is bekerült – a negatív konnotáció ezzel pedig véglegessé vált.
Miért pont a 19. század?
Az interjúban Heying kifejtette: az orvosok az 1800-as években fedezték fel, hogy az alkohol sok problémát okozhat az emberi szervezet számára. A modernitás és a haladás jegyében így idővel minden szeszes ital negatív megítélés alá került – bár a sör egészen sokáig, nagyjából a század végéig kívül esett ezen a körön. A középosztály rendet akart, amit az alkoholellenes mozgalmak növekvő létszáma is bizonyított az 1830-as években.
A részegeskedés ugyanakkor nemcsak társadalmi stigmának, hanem bűncselekménynek is minősült a 19. századtól kezdve: a rendőrhatóságok konkrét listát vezettek az iszákosokról. Heying kutatási eredményei szerint a potenciális részegek először egy rövid értesítést kaptak, ilyesmi szöveggel: „Megállapítást nyert, hogy Ön a részegeskedés bűnének rabságába esett. (...) Önt ezennel figyelmeztetjük, hogy amennyiben folytatja ezen bűn elkövetését, annyiban (...) Önt részegesnek nyilvánítjuk, és a vendéglősöknek megtiltjuk, hogy személyét a kocsmákban megtűrjék, illetve hogy italokkal lássák el.” Ha a figyelmeztetett személy ezt követően is folytatta az ivást, akkor több hétre – esetleg hónapra – is felkerülhetett a rendőrség „részeges listájára”. A határozatról természetesen értesítették a helyi kocsmárosokat is, akiknek tartaniuk kellett magukat az írásban foglaltakhoz. A határidő letelte után – amennyiben a vádlott tartotta magát a tilalomhoz – az embereket törölték a listáról. Aki megszegte a határozatot, azt általában szanatóriumba vagy elmegyógyintézetbe küldték. Mindez azért is volt lehetséges, mert Németországban már az 1870-es években is épültek kifejezetten az iszákosok kezelésére szánt házak.
Ez is érdekelhet
Dr. Heying az eddigiekhez hozzátette: bár az alkoholellenes mozgalmak többnyire részeges munkásokról számoltak be, a rendőrségi listák alapján megállapítható, hogy valójában kortól és társadalmi osztálytól függetlenül bárki lehetett iszákos. Az, hogy a közgondolkodás az alsóbb rétegekhez kötötte a mértéktelen ivást, inkább annak volt köszönhető, hogy a városi munkások általában a városi kocsmákban, a nyilvánosság előtt ittak, míg a módosabbak megtehették, hogy otthon kortyolgatták el az üveges borokat és likőröket. Érdekesség, hogy a sörkedvelőknek egészen az 1880-as évekig várniuk kellett a házi ivászattal, a palackozott példányok ugyanis csak ekkor váltak tömegesen elérhetővé.
