Lézeres távérzékeléssel fedeztek fel egy 17. századi erődítményt Lengyelországban

Légilézeres szkennelés (LiDAR) és modern távérzékelési technológiák segítségével egy korábban ismeretlen, a 17–18. századból származó bástyás erődítmény maradványait azonosították a kelet-lengyelországi Chełm megyében. A Lublini Vajdaság Műemlékvédelmi Hivatalának bejelentése szerint a Bug folyó mentén fekvő egykori védmű felfedezése kulcsfontosságú a Lengyel–Litván Unió egyik legzivatarosabb korszakának megértéséhez.

Bár a felszíni egyenetlenségek korábban is láthatóak voltak a helyi történelmi kúria és park területén, a régészeti és műemlékvédelmi dokumentációk eddig nem erősítették meg egy erődítmény létezését. A korábbi felszíni megfigyelések tévesen egy patkó alakú sáncrendszernek hitték a domborzati formákat. A domborzatot a növényzeten áthatolva is milliméteres pontossággal feltérképező LiDAR-vizsgálat azonban egyértelműen bizonyította, hogy a felszín alatt egy kora újkori, katonai célokat szolgáló bástyás erődítmény (fortalicium) húzódik.

A maradványok szerkezete arra utal, hogy az erődítmény eredetileg téglalap alaprajzú volt, amelynek négy sarkán egy-egy kiugró bástya helyezkedett el. Ez az elrendezés a kora újkori, állandó vagy félig állandó védelmi rendszerek sajátossága, amely szorosan illeszkedik a francia erődítésépítészeti iskola, különösen a híres Sébastien Le Prestre de Vauban által fémjelzett stílushoz.

Mára csupán a komplexum északnyugati része maradt fenn, amelynek sáncai mintegy 2 méter magasra emelkednek, és 0,4 hektáron terülnek el. A szakértők becslései szerint az eredeti erőd nagyjából 1,5 hektáros lehetett, kerülete pedig elérhette a 120-szor 140 métert.

A régészeti adatokat a történelmi térképek is alátámasztják. Az 1801 és 1804 között készült „Nyugat-Galícia” (West Galizien) osztrák katonai térkép már romként ábrázolja az építményt, ami azt jelzi, hogy védelmi funkcióját a 18. század végére elvesztette. A pusztulás a 19. században felgyorsult az intenzív mezőgazdasági művelés és a tájrendezés miatt. Az erőd déli részét valószínűleg a 19. századi Szent Péter és Pál Apostolok templomának építésekor semmisítették meg teljesen.

A levéltári források is egybecsengenek a felfedezéssel: egy 1694-es feljegyzés egy Bug folyó menti „lövészárokról” tesz említést, egy 18. századi irat pedig „a sánc” néven hivatkozik egy helyi szántóföldre, megőrizve a mára eltűnt földművek emlékét.

A régészek a védmű építését a 17. vagy 18. századra teszik, amely a Lengyel–Litván Nemzetközösség történetének legtragikusabb, háborúkkal terhelt időszaka volt. Az 1650-es években a svéd hadsereg szinte az egész országot letarolta, a pusztítás mértéke a későbbi világháborúk veszteségeivel vetekedett. A keleti határvidéken (amelyhez a Bug folyó térsége is tartozott) a Bohdan Hmelnickij vezette 1648-as kozák felkelés, majd az azt követő lengyel–orosz háborúk állandó katonai fenyegetést jelentettek.

A most felfedezett, modern (Vauban-típusú) bástyákkal ellátott erődítmény jól mutatja, hogy a helyi nemesség és a katonai vezetés a legkorszerűbb nyugat-európai hadmérnöki tudást is bevetette a keleti határvidék – és a Bug folyó stratégiai átkelőinek – védelme érdekében. A bástyás (vagy csillag alakú) erődök lényege az volt, hogy a kiugró szögekből a védők holttér nélkül, kereszttűz alá vehették a falakat ostromló ellenséget, ellenállva a korszak egyre fejlődő tüzérségének is.