Leprások, vámpírok és uralkodói ereklyék: miért volt szokás holttesteket megcsonkítani a középkorban?

A középkori Európában az erőszak és a büntetés nem ért véget a halállal. Az írországi Roscommon megyében található Lough Key közelében a 2005 és 2009 között zajló régészeti feltárások során 137 – a VIII. és a XIV. század között eltemetett – ember maradványaira bukkantak. Az elhantoltak között két férfinak is nagy méretű kövek voltak a szájában; az egyiknél olyan erővel történhetett a kőbehelyezés, hogy az állkapocs kimozdult a helyéről.  A korabeli Európában azonban más okok miatt is többször feldarabolták, „kifilézték” a holttesteket, különösen az otthontól távol elhunyt uralkodók maradványait.

Gyilkosság a halál után

Az angliai Walkington Wold-i bronzkori temető feltárása során, 1967 és 1969 között, a régészek hét, állkapocs nélküli emberi csontvázra bukkantak. Egy 2002-es, Ada Riccardi vezette olaszországi ásatás alkalmával pedig egy olyan férfi földi maradványait tárták fel, akinek arckoponyája súlyosan deformálódott a halálát követően az arcára helyezett és a szájába erőszakkal betuszkolt nagy méretű kövek miatt.

A nekrofóbia, vagyis a halottaktól való félelem nyomai számos középkori sírban fellelhetőek. Erre utalnak a kemencékben, kutakban, gödrökben, hatalmas kövek alatt vagy szokatlan pozíciókban feltárt emberi maradványok is; az elszigetelt temetőkben, határvidéken, folyók vagy utak mentén és az útkereszteződéseknél eltemetett halottak, illetve a csontvázakon post mortem, azaz halál utáni meghökkentő sérülések.

A holttestek ellen elkövetett „erőszakos cselekményeknek” számos mozgatórugója lehetett: a különféle betegségektől, fertőzésektől (lepra), a test fizikai deformitásától és a genetikailag öröklött defektusoktól – mint például a Down-szindrómás egyénektől – való félelem. A vallási-politikai közutálat tárgyát képező, az eretnekséggel vádolt, avagy keresztelőjük előtt elhalálozott, illetve boszorkány hírében álló személyek és öngyilkosok holttestei szintén különféle tortúrák elé nézhettek.

A középkori Itália, a Német-római Császárság és a Francia Királyság egyes régióiban a nemi erőszakot vagy öngyilkosságot elkövető, avagy az eretnekség bűnébe eső, nemkívánatos személyek (holt)testét a földön végighúzva vitték a bírósági tárgyalásra, ahol bűneik miatt elítélték és felakasztották őket.

Egy XIV. századi lille-i törvénykönyv szerint a női öngyilkosok tetemeit máglyán égették el csakúgy, mint a gyilkosság miatt elítélt személyeket. A XV. században élő itáliai jogtudós, Bertachinus dei Firmani egyenesen helyénvalónak és igazságosnak tartotta az öngyilkosság vétkébe esett személyek lefejezését. A holttestek megcsonkításának, megbénításának a gyakorlata a félelmen alapult: a középkori Európa lakói rettegtek az élőhalottaktól.

A XII. századi Angliában élő pap, bizonyos William of Newburgh számos történetet írt le sírjaikból felkelő lelkipásztorokról és egyszerű falusiakról, akiket csak lefejezés vagy szívük elégetése árán lehetett meggátolni abban, hogy újra és újra elhagyják koporsóikat. Nancy Caciola amerikai történész a középkori halottakról szóló könyvében kifejti, hogy különböző nációk különböző módokon próbálták megakadályozni azt, hogy halottaik elhagyják nyughelyüket.

Egy Herve Martin által lejegyzett breton népmesében például szerepel egy árnyékvilágba távozott pék, aki sírját elhagyva rendszeresen visszajárt a feleségéhez. Őt egy igen drasztikus módszerrel gátolták meg abban, hogy folytassa rémisztő túráit: a rokonok felnyitották a sírját, és eltörték mindkét lábát.

Az elmúlt évszázadokból számos temetkezési gyakorlatot ismerünk (a dél-olaszországi Capo Colonnában vagy az írországi Roscommon megyében például nagy méretű köveket, valóságos sziklákat helyeztek az elhunytak mellkasára), hogy a „vámpírt” a sírjában tartsák. A középkori Európában azonban más okok miatt is daraboltak fel, „filéztek ki” holttesteket.

Vita a királyi testrészek fölött

A rettenthetetlen és istenfélő ősöktől származó, III. (Merész) Fülöp francia király bátor és mélyen hívő uralkodó volt. Apja, IX. (Szent) Lajos két keresztes hadjáratban is részt vett; megpróbált szövetségre lépni a mongol erőkkel, hogy kétfrontos harcra kényszerítse a pogány szaracénokat.

Lajos amellett, hogy királyságában megszilárdította a dél-franciaországi eretnekmozgalmak ellen fellépő inkvizíciót, Párizsban megalapította a szerzetesrendek mintájára működő, főként a szegénység megtartását célul kitűző női vallási mozgalmat, a beginák rendjét.

A dicső halált azonban, bármennyire óhajtották is, a sors nem adta meg sem Lajosnak, sem Fülöpnek. Apa és fia nem kard által lóháton, hanem vérhasban halt meg. Lajos a második keresztes hadjárata során 1270-ben távozott az élők sorából; Fülöp szövetségesénél, II. Jakab mallorcai uralkodónál hunyt el 1285-ben. Mindkét férfi otthonától távol fejezte be földi pályafutását, s ez nem csekély problémát jelentett, amikor dönteni kellett végső nyughelyük kijelöléséről.

Fülöp október 5-én halt meg, ám nem mondhatni, hogy örök nyugalomra szenderült: holttestét kizsigerelték és feldarabolták, majd a testrészeit kifőzték, hogy a csontokról leválasszák a húst. Mivel Fülöpöt Perpignanban érte a halál, így várható volt, hogy a megfőzött lágyrészek a közeli Narbonne-ba, a csontok a Saint-Denis-székesegyházba, míg az uralkodó szíve a párizsi Szent Jakab dominikánus monostor kápolnájába kerül.

Ez az eset jól mutatja, miként is működött a védnökség mechanizmusa. Elizabeth Brown történész szerint III. Fülöp gyóntatója, bizonyos Nicolaus Gorranus dominikánus szerzetes állt amögött, hogy az uralkodó szívét a párizsi Szent Jakab-monostorban helyezzék végső nyugalomra.

Terve, amelynek megvalósulása talán hozzájárult volna a párizsi dominikánusok presztízsének növeléséhez, végül a narbonne-i dominikánus hittestvérek vereségével zárult. Fülöp fia és utóda, IV. (Szép) Fülöp ugyanis teljesen felforgatta az eredeti elképzelést, és apja belső szerveit, valamint egyéb testrészeit – a narbonne-i dominikánusok helyett – a narbonne-i székesegyháznak adományozta.

Az új király lépését a narbonne-i érsek és a városi kanonokok jelentős sikerként könyvelhették el, viszont sokan tiltakoztak is a döntés ellen. Jean Cholet bíboros a Fülöphöz közel álló arisztokratákkal szövetkezve követelte, hogy az elhunyt király szívét és csontjait a Saint-Denis-székesegyházban helyezzék el, azt állítván, hogy az uralkodó még életében úgy rendelkezett, hogy földi maradványait, kivétel nélkül, a székesegyházban helyezzék örök nyugalomra.

A bíboros és támogatóinak érvelése bizonyos mértékig helyénvaló volt, bár Fülöp Saint-Denis-nek juttatott hagyatéka inkább a végső nyughelye iránti közönyről árulkodott, ami érthető, hiszen a Saint-Denis-székesegyház a francia uralkodók hivatalos temetkezési helye volt, így Fülöpben valószínűleg fel sem merült, hogy hamvai elhelyezése körül parázs vita fog kialakulni.

Vajon feltámadhat-e az ítélet napján?

Az új király azonban nem hagyta meggyőzni magát, így csak apja csontjait temettette el Saint Denis-ben december 3-án, s ezzel heves teológiai csatározást robbantott ki. A vita helyszínén, a párizsi egyetemen Servais du Mont-Saint-Eloi a következő kérdést tette fel: „A pápa kivételével joga lehet-e bárkinek arra, hogy figyelmen kívül hagyva a halott ember utolsó kívánságát, az elhunytat ne annak végakaratában kijelölt helyen helyezze örök nyugalomra?”

A kolduló rendekkel szemben a klérust támogató skolasztikus filozófus, Genti Henrik még nyersebben fogalmazott: „Kötelezhetőek-e azon egyházi intézmények, amelyek egy olyan személy testrészét őrzik, aki nem járult hozzá testének halála utáni feldarabolásához, hogy lemondjon testrészről, egyesítve azt a testtel, illetve utasíthatóak-e arra azon egyházi intézmények, amelyekben a halott egész testét kellett volna örök nyugalomba helyezni, hogy tegyenek lépéseket a test újraegyesítésének érdekében?”

Mindkét teológus érvelése a feltámadás kérdése körül forgott, mivel azt firtatták, hogy egy személy, akinek testrészeit különböző helyeken temetik el, vajon feltámadhat-e az ítélet napján? Genti Henrik helyénvalónak gondolta a lágy részek és a zsigerek korai elföldelését, mondván, hogy azok amúgy is rothadásnak indulnak, és hosszú távú szállításuk veszélyessé válhat, de elutasította azt a gondolatot, hogy a testet és a koponyát egy helyen kellene eltemetni.

Ehelyett a platóni gondolkodással felvértezett filozófus úgy érvelt, hogy mivel a szív a legfontosabb szerv, ezért a király nemcsak egy szervet tagadott meg a Saint-Denis- székesegyház papjaitól, hanem tulajdonképpen magát az egész testet.

Oliverus Trecorensis annak a vélekedésének adott hangot, hogy egyenesen üdvözítő lenne, ha a király holttestét nem egyben, hanem különböző helyeken helyeznék örök nyugalomra, mert így az uralkodó lelki üdvéért több imát mondanának a hívek és a papok.

Ezt az érvelést azonban elfogadhatatlannak tartotta Godefridus de Fontibus, merthogy a test feldarabolása tönkreteszi és bemocskolja a lelket, és csökkenti az imák hatékonyságát. A teológusok mindent megpróbáltak, hogy a vitát spirituális szinten tartsák, de érveik mögött felsejlettek a testrészekhez, mint relikviákhoz köthető anyagi kérdések is.

Godefridus de Fontibus, fenntartva véleményét a holttest integritásának jelentőségéről, egy Oliverus Trecorensishez intézett ellenérvében kifejtette, hogy az uralkodónak inkább a vagyonát kellene szétosztania, és megfizetnie a lelki üdvéért imákat mormoló szerzeteseket, mintsem teste szétdarabolásával biztosítania a megfelelő mennyiségű fohászok számát.

Genti Henrik pedig – a szervek közti hierarchia létéről kialakított gondolatmenetére hivatkozva – úgy vélekedett, hogy a szerzetesektől megtagadott királyi szív jelentősen csökkenti a rendházak bevételeinek nagyságát, amely az egyházi intézményt meglátogató hívők adományaiból áll össze. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy az adott szentély előbb-utóbb megszűnik királyi temetkezési hely lenni.

A német módszer

A középkor folyamán az uralkodóknak és a nemeseknek ezer és egy okuk volt arra, hogy távol legyenek otthonuktól. A különféle küldetésekre a halál azonban nem volt tekintettel. Amikor II. (Kopasz) Károly római császár és nyugati frank király 877-ben jobblétre szenderült, holttestét 1800 méter magasból kellett lehozni.

Földi maradványaival aztán a szolgáinak még egy hosszú – és nehéz terepen is áthaladó –, 250 kilométeres útszakaszon is át kellett vergődniük, mire járhatóbb, sík területre értek. Annak ellenére, hogy a halott uralkodó tetemét egy szurokkal lezárt, állatbőrbe burkolt hordóba helyezték, az oszlásnak induló test penetráns szagokat árasztott, ezért Károlyt, ideiglenes jelleggel, Nantuában gyorsan eltemették. Az uralkodó hamvai így csak hét év késéssel érkeztek meg Saint-Denis-be.

Az 1135-ben elhunyt I. Henrik angol király rothadó teste pedig valóságos biológiai fegyverré változott, amelynek bebalzsamozása emberéletet is követelt. A király tetemét végül egy bikabőrből készült zsákba varrták, amelyet sóval töltöttek meg. A gondos csomagolás ellenére a holttestből így is sűrű fekete lé szivárgott, amit a derék szolgák edényekben fogtak fel, majd az út mentén kiöntöttek.

Az 1199-ben Normandiában egy nyílvessző okozta elfertőződött seb következtében elhalálozott Oroszlánszívű Richárd földi maradványait praktikus okok miatt három helyre is eltemették: a király belső szerveit és agyát Chalusben, szívét a roueni katedrálisban, a többi testrészét pedig a fontevraud-i apátságban helyezték örök nyugalomra.

A távoli vidékeken jobblétre szenderült vagy csatában elesett uralkodók és nemesek tetemeit egy rendkívül praktikus megoldással is haza lehetett szállítani. A középkor embere a gyakorlatot „Mos Teutonicus” -ként, avagy „német módszerként” emlegette.

Ennek lényege az volt, hogy az előzőleg kizsigerelt tetemet borban, ecetben vagy vízben forralták egészen addig, amíg a hús le nem vált a csontokról. A megfőtt lágy részeket, illetve a zsigereket gyakran a kifőzés helyszínén eltemették, néha elégették. Az értékesnek vélt egyéb testrészeket és a csontokat pedig állatbőrbe csomagolva szállították haza.

A „német módszer” alkalmazásának mértékét az évszakok és a távolság határozta meg. A mediterrán klímájú Szentföldön sokszor volt szükség a „Mos Teutonicus” teljes körű alkalmazására, mint például a folyóba fulladt I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár esetében. Ezzel szemben az 1228 telén elhalálozott Kegyetlen Henrik herceg teteméből csak a belsőségeket távolították el és helyezték egy kerámiaedénybe, majd a tetemet minden gond nélkül szállították el a 400 kilométerre lévő alsó-ausztriai heiligenkreuzi apátságba.

A középkori elit tagjai pusztán szentimentális okokból is dönthettek testük haláluk utáni feldarabolása mellett. Amikor III. Henrik német-római császár 1056-ben Bodfeldben átadta lelkét a Mindenhatónak, parancsa szerint szívét és egyéb belső szerveit Goslarba temették, abba a városba, „ahová a szíve húzta”, szeretett lánya, Matilda nyughelyére.