Kiásatta meggyilkolt szerelmének holttestét, a nemeseknek kézcsókkal kellett előtte hódolniuk

Doña Constanza Manuel de Villena nem volt boldog. A kasztíliai mágnás leánya XI. Alfonz kasztíliai királlyal 1325-ben kötött házasságát – mivel azt el sem hálták – két év múlva könnyen annullálták, hogy jegyese aztán IV. Alfonz portugál király Maria nevű lányával köthessen dinasztikus házasságot. Kasztília királya talán kompenzálni akarta Constanzát, talán megerősíteni a két ország kötelékét, de tény, hogy ugyanannak a IV. Alfonz portugál királynak a fiát, D. Pedrót szemelte ki neki. A házasulandók tényleges jelenlétében csak 1339-ben kötötték meg a frigyet Lisszabonban, ezen a menyegzőn azonban jelen volt egy harmadik személy is, akinek talán nem kellett volna ott lennie. Itt látta meg a portugál infáns ugyanis egy gallego nemes leányát, Inês de Castrót, Constanza udvarhölgyét, akivel a buja, és a királyi trónt csak évek múlva öröklő ifjú férj idővel szenvedélyes szerelemre lobbant, és hamar elhíresült viszonyt folytatott.

Házasság – a szerelem kizárva

A legenda és az irodalom innentől kezdve elfordulnak D. Constanzától, és hallgatnak a királynéjelöltről, hogy arról a másik, halhatatlan és szomorú következményekkel terhes szerelemről beszéljenek inkább. Mi azonban időzzünk még el a szomorú Constanzánál, aki nem átvitt értelemben maradt terhes, hanem azzal a D. Luís nevű gyermekkel, aki egyhetes korában meghalt.

A keresztvíz alá Inês de Castro tartotta, akivel ez által a hűtlen férj még úgynevezett „morális rokonságba” is került: a kor értékrendjében a keresztszülők közötti viszony a vérfertőzés határát súrolta. 1345 októberében D. Constanza fiúörökösnek, D. Fernandónak adott életet, és úgy halt meg egy hónap múlva, hogy még férje sem örökölte meg a trónt, nemhogy fia, aki a portugál burgundi dinasztia utolsó királyaként vonult majd be a történelembe.

Alkalmasint itt az ideje, hogy D. Constanza baljós házasságával és eme intézmény középkori válfajával kapcsolatban szóljunk néhány szót. Doña Constanza (1316–1345) már hétévesen „megözvegyült” – mivelhogy egy még előbbi, az apa által szőtt eljegyzési paktum is kútba esett –, még tizenéves korában, mielőtt biológiailag is érett lett volna a házasságra, leányként maradt, és mint láttuk, „érintetlen felesége” lett királyának.

Tehát már a portugál királyfival kötött házassága előtt is nyugodtan kijelenthetjük róla, hogy a jövője a családi, nemzeti vagy dinasztikus érdekek függvénye volt csupán. Baljós előjelnek bizonyult, hogy „a menyasszony visszatartása” miatt a két ország háborút is viselt egymással: így „távházassága” (1336) és tényleges esküvője között is csak báb maradt egy ibér sakkjátszmában.

Nem királynő, mint például Kasztíliai Izabella – aki miatt a sakkbábu királynő „értékét” és lépése szabályait is átírják majd másfél évszázad múlva –, hanem olyan leány, nő és asszony, akinek társadalmi funkciója sem más, mint eszköznek lenni. Akinek még anyai szerepe is csupán abban merült ki, hogy utódokat szült. Ez nem más, mint önjáró dinasztikus reprodukció. A házasság nem érzelmek kérdése volt.

Ami megmaradhatott a „Constanzák” számára: ihlető úrnőnek lenni, bezsebelve a középkor trubadúr költőinek áhítatát. E donnák a hódolat tárgyai lehettek ugyanis, azonban a valós, vagyis megélt szerelem élvezői – ha házasok, ha nem – soha.

A testi-lelki szenvedély szerelme a házasságon kívül maradt, míg az amor sanctus pedig jobbára csak pótszerévé lett általában is az érdekházasfelek oly sokszor szublimált vágyainak – a törvényes kereteken belül. A népi hagyomány szerint Constanza nem is gyermekágyi lázban, hanem, poétikusan fogalmazva, bánatában halt meg 1445-ben.

Hitvese, D. Pedro számára ugyanez a halál ezzel szemben a következő évtizedben a vad érzékiség ágyassági keretekből kvázi házassággá való előléptetését ígérte D. Inês de Castro oldalán. Ezúttal valódi kiteljesedést, olyannyira, hogy nem is kívánta többé a világ szeme előtt egy másik házasságban újra elkötelezni magát.

IV. Alfonz király, „a bősz atya”

D. Pedrónak az Inês de Castróval folytatott törvénytelen viszonyából származó gyermekei D. Constanza halála után születtek. 1460-ban Cantanhede városában a rendi gyűlésen azzal lepte meg alattvalóit a hajdani szerető, s most már király, hogy igenis elvette feleségül Inêst, csak éppen titokban tartották az esküvőjüket.

Mindez a spekuláció újabb köreit indította útjára viszonyuk jellegét illetően. Igaz, Péter király szava mellett csak az őket eskető káplán tanúsága állt, és az uralkodó annyi év távlatából nem is emlékezett már arra, hogy melyik évben, hanem csak arra, hogy melyik napon (konkrétan január 1-jén) tartották a titkos esküvőt.

Korántsem mindegy, hogy jogi értelemben minek is volt tekinthető, és hogyan ért véget a minden bizonnyal a D. Constanza halálát jócskán megelőző „liezon”, hiszen az 1383–85 között, D. Fernando halála után beállt interregnum idején a még élő törvénytelen ág leszármazottainak öröklése sem volt teljességgel kizárható.

Tény viszont az is, hogy Inês de Castrón – és bátyjain – keresztül egy, a kelleténél is nagyobb és veszélyesebb „spanyolpárti” liga alakult ki és erősödött meg Portugáliában. Mindez IV. Alfonz királyt is cselekvésre késztette. 1344-ben Albuquerque várába száműzte a szépséges udvarhölgyet, és itt egyik nagynénje őrizetére bízta.

A szerelmesek persze titokban továbbra is kapcsolatban maradtak, és a távolság még inkább izzította a szenvedélyt, ami D. Constanza halála után már szabadabban lángolhatott. Inês de Castro visszatérhetett a száműzetésből, és a már korábban, infánskorában is az országban sokat utazó és vadászó királyfi társaságában majd minden északportugál városban már-már a nyilvánosság színe előtt éltek együtt, az udvar és az uralkodó növekvő ellenszenve dacára.

A hagyomány Bragança városát tartja titkos házasságuk helyszínének, és 1346-ban itt született meg a párnapos korában elhalt első gyermekük, D. Afonso, akit 1347-ben egy kislány, D. Beatriz, majd 1349-ben D. João, 1354-ben pedig D. Dinis követett.

Az élettársak a jelek szerint konszolidált házaséletet éltek. IV. Alfonz király, talán csak királyi vérből gondolta volna inkább az unokái számát növelni, vagy az államraison előtt hajtott végül is fejet, amikor féltette D. Fernando – fia első házasságából származó törvényes örökösének – életét a spanyolpárti (értsd: kasztíliai) befolyás esetleges erősödésétől. Végül radikális lépésre szánta el magát, megölettette unokái anyját, kezelhetetlenné vált fia szerelmét, a „hattyúnyakú Inêst”.

D. Pedro, a szenvedélyes

D. Pedro 1320-ban született IV. Alfonz és Kasztíliai Beatrix gyermekeként. Korai életéről kevés adat maradt fenn, azok is lelki terheltségről árulkodnak: talán epilepsziás is lehetett, de annyi biztos, hogy hadart és dadogott. A sommás vélemény szerint „szenvedélye fékevesztett és erőszakos, heves dühkitörései mellett a perverziótól sem állhatott távol”.

Más helyütt Fernão Lopes azt sugallja, hogy saját neme felé sem volt közömbös. A „kelleténél talán egy kicsivel több szeretettel tüntetett ki egy Madeirai Afonso nevű apródot”, aki egy szerelmi flört után nemcsak a féltékeny király kegyét veszítette el, „hanem azt a tagját is, amit a férfiemberek a leginkább féltenek”. Igaz, később bepólyálták, „kissé elhízott, és nem kellett beretválkoznia”, de legalább túlélte a király haragját.

Nem így szerelmének, D. Inês de Castrónak a gyilkosai, akiket különös kegyetlenséggel bosszult meg trónra jutása után: „egyikük szívét elölről, a másikét hátulról szaggattatta ki, miközben az étkezőasztalnál időzve nagy örömét lelte kínos haláluk és szenvedésük láttán” – írja a krónikás.

A kínzás – ami része volt a középkor gyakorlatának – különösen foglalkoztatta, de fogalmazzunk egyértelműen: ez olyan elfoglaltsága volt, amelyben igen sűrűn gyakorolta magát, ahogy a vadászatban is, amiben a saját udvart 13 éves kora óta vivő serdülő királyfi végre sikereket és örömöt találhatott.

Megszállottsága D. Inés de Castro emléke iránt olyan új jegyet emel ki személyisége torz vonásai közül, amelyet történeti források nem igazolnak ugyan, legendák viszont őrzik históriáit. E szerint 1361-ben például az exhumált királyné előtt a nemességnek kézcsókra kellett volna megjelennie és hódolnia.

Ez a nekrofil jelenet a képzőművészettől a színpadig számos új elemmel gazdagította e történet amúgy is gubancos fonalát, és magyarázta a kortárssal, az azonos nevű I. Péter kasztíliai királlyal együttesen viselt kétes, „Kegyetlen” jelzőt. Furcsa, de ezzel párhuzamosan, a spanyol unokatestvérétől eltérően, egy másik állandósult jelzőt is elnyert a portugál király: „Igazságos Pedrónak” is nevezték. Mivel Mátyás királyunkhoz hasonlóan szeretett a „pórnép közé is elvegyülni”, a nép azt tartotta, hogy „nem volt még tíz olyan áldott év, mint uralkodása alatt”.

Az igaz, hogy apjával szemben egy véres belháborúban – Inês de Castro meggyilkoltatása miatt érzett bosszúból – ragadta magához a hatalmat, és ült 1357-ben a trónra, de 1367-ig megőrizte az ország külső és belső békéjét. A sors fintora, hogy mégsem Inês de Castrótól született gyermekei jutottak hatalomra 1385-ben, hanem egy másik törvénytelen fiú – egy közrendi nőszemélytől, Teresa Lourençótól még az uralkodása első évében született és elismert gyermek –, D. João, aki az Avis-rendi vagy ál-burgundi dinasztia megalapítójává lett.

A nemesség félte, az egyház pedig eltűrte még azt is, hogy biztosítsa a „beneplacitum regiumot” a pápa akaratával szemben az országa területén: szilárd hatalmat hagyva maga után távozott az élők sorából, miközben országa kezdte kiheverni a nagy pestis (1348) megpróbáltatásait.

Inês de Castro: a szenvedő nő

Akiről a történelem a legkevesebbet tudja, arról az irodalmi hagyomány árulkodik, bőkezűen kárpótolva az utókort. Inés de Castrónak nemcsak kivételes szépsége, de az áldozat szerepében is gyakorolt hősiessége és léthelyzetével fordítottan arányos ártatlanságának védelme is irodalmi toposszá vált. Az eseményeket illetően a gyilkosságról beszámoló kortárs történeti források szűkszavúak. Az úgynevezett nemesi évkönyvek közül a „Noa” pusztán a tényt és a dátumot rögzítette pontosan: „a király megölette Inês de Castrót”.

Egy másik, a IV. nemesi évkönyvben a Coelho családdal kapcsolatos bejegyzésnél akad egy újabb információs morzsa: Pero Coelhót, aki IV. Alfonz király tanácsosa volt, és társaival együtt D. Pedro trónra lépésekor Kasztíliába menekült, kiadják, majd „kegyetlen módon kivégeztetik.” Ismert a politikai gyilkosság helyszíne – Coimbra –, ismertek azoknak a nevei is, akik „Inês hóhérai” voltak (Diogo Lopes Pacheco, Gil Vasques Resende). Majd elkészült egy összefoglalóbb „eseménytörténet” is egy spanyol krónikásnak, Lopez de Ayalának köszönhetően. Ő a történtek után ötven évvel később rögzítette először a titkos házasság bejelentésével kapcsolatos mozzanatot, és ő volt az, aki elsőként hírt adott kettejük páros és díszes síremlékéről, illetve Inês de Castro hamvainak Alcobaçába történő átszállításáról is.

A szenvedélyes és tragikus szerelem utáni bosszúhadjáratról az első bőséges leíró magyarázat majdnem nyolcvan évvel később született, amikor a portugál királyság első hivatalos krónikása és főlevéltárosa, Fernão Lopes megpróbálta – több-kevesebb sikerrel – lehántani a valós eseményekről az addigra rárakódott legendás rétegeket. Mint megjegyzi, ez azért is nehéz, mert:

„Az olyan szerelem, amilyenre Péter király lobbant D. Inês iránt önmagában is ritka, az meg főként párját ritkítja, hogy kitörölhetetlennek is bizonyuljon, s oly hosszú ideje éljen a közemlékezetből [...] Dido, Ariadné szomorú szerelme az antik mesék körébe tartozik [...] de Pedro és Inês végtelen nagy szerelme és utóbbi halála azonban más, mert valóság talaján áll”.

Szerelem és emlékezet

Talán ez magyarázza a szerelem gazdag irodalmi emlékezetét, amelyet a XV. században Anrique da Mota indított hosszú útjára. A „Trovas à morte de D, Inês” (Vers D. Inês halálára) Garcia de Resende Daloskönyvében is helyet kapott. A költemény egyszerre elképzelt jelenet és riporteri leírása a halálnak, nem csak a szépség és az ártatlan halál dicsérete. Mai bulvárlapok is megirigyelnék azokat a fordulatokat, amelyekkel a szerző él. Figyelme mindenre kiterjed a divatos selyemszállal hímzett – királyi módra viselt – ruházattól a kerevetig, ahová az áldozat a tőrdöfésektől lerogy.

Vele szemben, a lovát roskadásig űző D. Pedro – „királyi vadász öltözetében” – érkezik, de elkésik, és vérbefagyott, halott kedvesét szoríthatja csak magához. A XVI. század szonettjei már a moralitás felé fordulnak: „jól vigyázzatok leányok, mert ha a szerelem törvényének engedelmeskedtek úgy jártok majd, mint az udvarhölgy, akinek elcsavarták a fejét” – adják a figyelmeztetést. D. Inês és D. Pedro tragikus szerelmét a portugál nemzeti eposzban Luís Vaz de Camões emeli a világirodalom rangjára.

A Lusiadákban megjelennek az ártatlan árvák is a képzelt jelenetben, majd António Ferreira A Castro című drámájában a politikai szál kap újra friss lendületet. Ez a XVI. századi színdarab már csak azért is jelentős, mert az első a világirodalomban, amely a klasszicista színpadon nem egy antik, hanem újkori témát választ. A XVII. században az irodalmi toposz pedig átlépi a spanyol határt, Bermúdez Nise lacrimosa című műve mellett a spanyol aranyszázad szerzői is felfedezik, és különösen a „reinar después de morir” (uralkodni a halál után) motívuma játszik majd szerepet később, a romantika korában, hogy aztán tovább éltesse az irodalom tényleg „halhatatlan” szerelmeseit.

A XXI. században Portugáliában már három regény dolgozta fel újra a tragikus szerelem sűrűn felkapott motívumát, ami úgy tetszik, folytatólagosan is „halhatatlan”. Biztos, ami biztos, az alcobaçai kolostortemplom legutolsó átalakításakor, az ide temetkező D. Pedro és D. Inês sírját, amely a gótika legszebb portugál alkotása, egymással szemben helyezik el a kereszthajóban: így a feltámadáskor egymás arcát pillanthatják majd először meg. Addig is tisztelői és a turizmus marketingje Coimbában sem tétlenkednek, hiszen a Mondego partján a királyi palota parkja és lakosztályai esküvők kibérelt színhelyei lehetnek. A szerelem, legalábbis biológiai értelemben, ez által ugyancsak örök.