Különc álmodozóból lett Benjamin Disraeli Viktória királynő kedvenc miniszterelnöke

140 évvel ezelőtt, 1881. április 19-én hunyt el Benjamin Disraeli, zsidó származású politikus, író, szónok, az öltözködés nagymestere és igazi ficsúr. Ezek a jelzők mind megállják a helyüket, ha Anglia 19. századi történelmének egyik leghíresebb politikusára, Viktória királynő kedvencére emlékezünk, aki fiatalkorában az összes pénzét elszórta a tőzsdén, és majdnem minden akadályban elbukott, amely szembekerült vele. 

Kalandok és kudarcok

Benjamin Disraeli 1804. december 21-én született szefárd zsidó családban. Felmenői Spanyolországból menekültek Velencébe, majd onnan települtek át a 18. század közepén Angliába.

Neve minden bizonnyal nem hagyott volna maradandó nyomot a történelemben, ha édesapja nem dönt úgy, hogy fiát keresztény hitben neveli fel. Disraeli megkeresztelkedése azért is fontos, mert 1858-ig zsidók nem lehettek parlamenti tagok Angliában. Vallásától függetlenül származása és családtörténete továbbra is foglalkoztatta, nem tagadta meg zsidó múltját.

Édesapja jogi pályára szánta, de Disraeli egy igazi különc karakter volt, akit jobban érdekelt a költészet, a próza, vagy éppen az öltözködés, mint a szürke eminenciás életforma.

Színes öltözetével ideáljának, Lord Byronnak adózott tisztelettel, de reprezentatív és figyelemfelkető szerepe is volt egyéni, élcelődéstől sem mentes stílusának, amelyre közéleti körökben is felfigyeltek.

Kalandos életútjának első szakaszát nem az áttörő sikerek jellemezték. Óriási összegeket veszített a tőzsdén – a dél-amerikai bányatársaságok papírjai nem bizonyultak kifizetődőnek – így óriási adósságai keletkeztek, ezt ráadásul akkor (még) feleslegesnek tűnő kiadásaival tetézte, hogy jó benyomást keltsen magasabb társadalmi körökben.  

Ezután egy újság megalapítását kezdeményezte – a The Times lett volna a mérce –, de ez a vállalkozása is kudarcot vallott.  Első regénye, a Vivien Grey is ebben az időszakban jelent meg, ám ez szintén nem hozta el a várt megbecsülést és anyagi megtérülést. Nevének kitudódásával ráadásul kritikák sortüzébe került, amit tizenhat hónapos, a Mediterráneumban és a Közel-Keleten tett utazásai feledtettek. 

Ez az időszak a későbbi regényeinek kiapadhatatlan ihletforrásaként szolgált, de emellett arra is ráeszmélt, hogy olyan foglalkozást kell keresnie, amellyel finanszírozni tudja hóbortos életét.

Ha nincs pénz, jó a politika

Disraeli hamar ráébredt, hogy hiába tör irodalmi babérokra, a politikai pályán nagyobb sikereket érhet el. Már korán, az 1830-as évektől bekapcsolódott a politikai életbe, ahol a habitusával a konzervatív eszményt hirdette, továbbá aktívan részt vett politikai csoportosulások szervezésében is.

Korábbi radikalizmusa ugyan kissé átalakult, de a korona, az egyház és a főnemesség együttműködésébe vetett hittel helyettesítette azt. Ahogy regényeiben is gyakran visszaköszön, egy retorikájában erős, némileg romanticizált képet sugallhatott az ekkor még tapasztalatlan, de annál lelkesebb politikus.

Eleinte új hivatásában sem aratott osztatlan sikert. Első, 1837-es politikai beszéde is süket fülekre talált, a jövőbeli miniszterelnök ekkor így fogalmazott, mielőtt visszaült volna székébe: „Eljön az idő, amikor majd meghallotok engem!” Egyik legnagyobb csalódásaként élte meg 1841-ben, hogy kitartó munkája ellenére Sir Robert Peel nem biztosított helyet számára megalakuló kormányában.

A bosszúvágy vezérelte Disraelit abban a kampányban, amely a „Fiatal Anglia” nevében lejáratta Peelt, és végül a miniszterelnök bukásához vezetett 1846-ban. A konzervatívok új, fiatalosabb képviselőjeként Lord Bentinck támogatását élvezte, akinek segítségével ugyan lassan, de felfelé ívelt politikai karrierje.

Időközben anyagi helyzete is rendeződött, hála Mary Anne Lewis-szal kötött házasságának. A megözvegyült asszonynak jelentős életjáradék jutott, amelyből Disraeli is profitált, és a pletykák szerint nem is a szerelem volt az elsődleges indok, amiért összekötötték életüket. Mary Anne később ezt elismerte, de azt is hozzátette, hogyha újraházasodhatnának ugyanúgy egymást választanák, de ezúttal már szerelemből.

1848-ban együtt telepedhettek le Hughenden Manorban, amely egészen életük végéig a családi bázisuknak számított. Disraeli is ide vonult vissza a politika viharai elől.

Karrierjének következő lépcsőfoka az 1852-es pénzügyminisztersége volt, amely nem sikerülhetett hosszú életűre, hiszen jövőbeli nagy riválisa, William Gladstone által vezetett liberálisok hamar visszaszerezték a hatalmat. 1858-ban Disraeli egyik nagy eredményeként könyvelhette el, hogy a Brit Kelet-Indiai Társaság megszűnésével India és a gyarmati státuszához kapcsolódó minden jog a brit koronára szállt.

Karrierjének csúcsán

Belpolitikájának egyik legnagyobb sikere az 1866-os választójogi reform, amely jelentős mértékben kibővítette a választásra jogosultak körét Angliában. Edward Smith-Stanley, Derby grófja lemondott hivataláról, és Disraeli lett az ország következő miniszterelnöke. Hivatalát ekkor (még) csak tíz hónapig töltötte be, de így is elérte a politikai ranglétra csúcsát.

Az ellenzék vezetőjeként is aktív maradt, a 19. századi politikai viták pedig a két ellenpólus (mint tűz és víz), Disraeli és Gladstone körül forrtak. Míg előbbi erős retorikájával, egyéni stílusával és piperkőcségével tűnt ki, addig Gladstone igazi erkölcsös életet élt, „szent” stílusával őrületbe kergette ellenfeleit. 

Maga Disraeli nyilatkozott így róla: „Ha Gladstone a Temzébe esne, az balszerencse lenne. Ám az lenne az igazi sorscsapás, ha ki is húznák onnan.” Gladstone kritizálása mellett Disraelinek az irodalomra is maradt ideje, többek között ekkor írta egyik leghíresebb regényét, a Lothairt.

Miután a liberálisok az 1874-es választást elvesztették, Viktória királynő Disraelit bízta meg a kormány megalakításával. Az 1874-től 1880-ig tartó időszak kétségtelenül életének tetőpontjának bizonyult, hiszen miniszterelnökként befolyása volt a birodalom jövőjére.

A belpolitikai sérelmek és konfliktusok helyett a külpolitikára helyezte a hangsúlyt, és a birodalom jövőjét az expanzív politikában, a brit érdekek idegen földön való érvényesítésében kereste. Miniszterelnöki ciklusának kezdetén, már 1875-ben megvásárolta a Szuezi-csatorna részvényeit, ezzel növelve a brit befolyást a térségben. Szintén az ő javaslatára Viktória királynő 1876-ban felvette az India császárnője címet, ezért Disraeli – akit az uralkodónő kedvenc miniszterelnökeként tartott számon – érdemei elismeréseképpen megkapta a Beaconsfield grófja címet. 

Aktív résztvevője volt a keleti kérdés rendezésének is: az orosz előrenyomulást megelőzendő a brit erők megvédték Konstantinápolyt, és az 1878-as berlini kongresszuson is arra törekedett, hogy az oroszok ne tartsák teljes ellenőrzésük alatt a balkáni területeket. Ezen érdekek mentén tanácsolta az Osztrák-Magyar Monarchiának Bosznia megszállását is, és így került Ciprus brit kézre, növelve ezzel a birodalom befolyását Kis-Ázsiában.

Miniszterelnökségének utolsó évében már nem ért el kimagasló eredményeket, ráadásul korábbi külpolitikai sikerei sem folytatódtak az elvártaknak megfelelően – a búrok elleni háború Dél-Afrikában mindenképpen kiemelendő kudarc –, így az 1880-as választásokat pártjával elvesztette.

Egészségi állapota gyorsan romlott, irodalmi pályájának kiteljesítését már nem kísérelhette meg. 1881. április 19-én elhunyt Benjamin Disraeli, az a politikus, aki beteljesítette a regényhős álmát: kalandozó, lelkes, de sok kudarcot megélt „ficsúrból” a 19. századi Anglia egyik legnépszerűbb politikusaként és legismertebb miniszterelnökeként vonult örök nyugalomra.