Kilencezer éve víz alá került lelőhelyeket találtak Ausztrália partjainál

Több mint húsz ősi kőeszközt találtak Ausztrália északnyugati partjainál olyan területeken, amelyek évezredekkel ezelőtt még szárazföldet alkottak. A két új víz alatti régészeti lelőhely Nyugat-Ausztráliában, a Pilbara régióhoz tartozó Murujuga, vagyis a Burrup-félsziget és a Dampier-szigetcsoport térségében található. A kutatók szerint a felfedezés azt bizonyítja, hogy a korábban itt azonosított víz alatti leletek nem elszigetelt maradványok, hanem egy jóval kiterjedtebb, ma már a tenger alatt fekvő ősi kultúrtáj részei.

A kutatás eredményeit Jonathan Benjamin, a Flinders University víz alatti régészetre szakosodott professzora és munkatársai tették közzé a Quaternary Science Reviews folyóiratban. A projektben a Flinders University mellett a University of Western Australia, a James Cook University és a brit University of York szakemberei, valamint a Murujuga Aboriginal Corporation helyi rangerei vettek részt. Közülük Malik Churnside és Richard Variakojis tudományos búvárként dolgozott a terepen, és a tanulmány társszerzői lettek.

A két lelőhelyen 10–15 méteres vízmélységben találtak kőeszközöket, a terület azonban természetesen nem mindig feküdt a tenger alatt. Az utolsó jégkorszak végét követően a világtenger szintje fokozatosan emelkedett, és Ausztrália egykori part menti síkságainak hatalmas területeit öntötte el. A kutatók számításai szerint több mint kétmillió négyzetkilométernyi, korábban száraz ausztrál kontinentális talapzat került akkoriban víz alá.

A most vizsgált területeket legalább 9000 évvel ezelőtt érte el a tenger, ez azonban nem jelenti azt, hogy a felszínen talált kőeszközök pontosan ennyi idősek lennének. A víz alá kerülés ideje csak egy időrendi határt ad: a tárgyaknak már az elöntés előtt ott kellett lenniük, ezért akár jóval régebbiek is lehetnek, de közvetlen régészeti keltezésük egyelőre nem történt meg.

A két lelőhely érdekessége, hogy egészen eltérő környezetet képvisel. Az egyik egy egykori édesvízi forrás körül alakult ki, míg a másik lelőhely egy sziklás magaslathoz kapcsolódik, amely egy egykori folyómeder fölé emelkedett. Az édesvízi forrás különösen érdekes a helyi hagyomány szempontjából is. Richard Variakojis szerint a víz alatt fekvő hely emléke ma is jelen van atérség hagyományos történeteiben és énekeiben, noha maga a forrás már évezredekkel ezelőtt a tenger alá került. Ez ritka példája annak, amikor régészeti kutatás és a helyi közösség generációkon át továbbadott tudása ugyanarra a tájra irányítja a figyelmet.

A leletek mennyisége mellett a nyersanyaguk is fontos információkat szolgáltat. A kőzetek geokémiai vizsgálata alapján egyes eszközök alapanyaga a mai Rosemary Island térségéből származhatott, mintegy 23 kilométerre attól a helytől, ahol végül megtalálták őket. Ez arra utal, hogy a korabeli emberek tudatosan választották ki a számukra megfelelő kőzeteket, és jelentős távolságokra is magukkal vitték azokat.

Jonathan Benjamin szerint a jelenséget nem feltétlenül kell bonyolult kereskedelmi hálózattal magyarázni. A különböző kőzetek eltérő tulajdonságúak lehettek: másként pattantak, más volt a színük, fogásuk vagy élük tartóssága. Az emberek ezért előnyben részesíthettek bizonyos alapanyagokat, és ezeket utazásaik során magukkal vihették. Az új kutatás így nemcsak azt mutatja meg, hol tartózkodtak, hanem valamit mindennapi döntéseikről és mozgásukról is elárul.

A mostani leletek egy több éve zajló kutatássorozat következő fejezetét is jelentik. 2020-ban ugyanez a kutatócsoport tette közzé Ausztrália első igazolt víz alatti őskori régészeti lelőhelyeit, amikor a Cape Bruguieres-csatornában több mint 260 kőeszközt térképeztek fel legfeljebb 2,4 méterrel a mai tengerszint alatt. A Flying Foam Passage területén pedig egy mintegy 14 méteres mélységben fekvő, egykori édesvízi forráshoz kapcsolódó kőeszközt azonosítottak.

A kutatók 2023-ban visszatértek az utóbbi helyszínhez, ahol további négy kőeszközt sikerült biztosan azonosítani. A vizsgálatok megerősítették, hogy az egykori forrás környezetében valóban régészeti lelőhely maradt fenn, és nem csupán egyetlen véletlenszerűen oda került tárgyról van szó. A forrást körülvevő táj a késő pleisztocénben vagy a korai holocénben még szárazföld volt.

A most közzétett új lelőhelyek pedig ezt a képet tágítják tovább. A kutatók szerint egyre kevésbé tartható az az elképzelés, hogy Murujuga víz alatti régészeti nyomai néhány különálló pontból állnak. Sokkal inkább egy összefüggő, egykori tájról lehet szó, amelyen emberek közlekedtek, nyersanyagokat szállítottak, vízlelőhelyeket használtak és különféle tevékenységeket végeztek.

Murujuga ma is kivételes jelentőségű kultúrtáj. A Burrup-félszigetet, a Dampier-szigetcsoportot, a környező tengeri területeket és a víz alá került tájat magába foglaló Murujuga Cultural Landscape 2025-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára. Az UNESCO szerint a térség legalább ötvenezer éve őrzi az ember és a táj kapcsolatának emlékeit, és többek között rendkívül gazdag sziklarajzegyütteséről ismert.

A helyi közösségek számára azonban a szárazföld és a tenger nem két egymástól független világ. A Murujuga Aboriginal Corporation hangsúlyozza, hogy a ma víz alatt fekvő területek ugyanúgy a hagyományos, örökölt és gondozott kultúrtáj részét alkotják. A régészeti kutatások ezért nem egyszerűen egy „elveszett” világ maradványait keresik, hanem egy ma is jelentőséggel bíró kulturális tér mélyebb történetét tárják fel.

A munka ráadásul még csak a kezdetén járhat. Benjamin szerint a Murujuga körüli tengerfenéken akár több ezer további régészeti lelőhely is rejtőzhet. Ha ez beigazolódik, a térség a világ egyik legfontosabb víz alatti ősrégészeti kutatóterületévé válhat. Az új leletek arra is emlékeztetnek, hogy az emberi történelem jelentős része ma már nem a szárazföldön keresendő: a jégkorszak végét követő tengerszint-emelkedés egész lakott tájakat rejtett el a világ óceánjai alatt.