Kőszívű emberek fiai – Mítoszképzés és valóságábrázolás Jókai regényében

Még fél évszázada is tízezrek nőttek fel Jókai Mór regényein, és váltak rácsodálkozó olvasóvá, hagyták sodorni magukat a nagy mesemondó történetei által, az iskolában pedig némi tanári vezetéssel eredményesen alakítottak ki olvasási stratégiát, ismertek fel jellemábrázolási sajátosságokat, és tanulták meg a valóság és a fikció törvényeinek a különválasztását. Ha mára az „Y nemzedék” körében meg is változott olvasó és szöveg viszonya, és nem divat már sem felnőttnek, sem gyereknek Jókait olvasni, szeretni meg főleg nem, titkát, amellyel nemzedékeket tanított meg a fikció gyönyörűségére, tisztelnünk kell – mi több: jó volna ellesni! Hiszen rajongói egykoron örömmel „működtek” együtt az íróval: miközben nemzeti mitológiává növesztették a regényei lapjain megelevenedő történelmi epizódokat, a reformkor, valamint a forradalom és szabadságharc hőseit, ugyanakkor az irodalom- és történetírás, valamint a lelkes patrióták egyaránt szívesen gyűjtögették azokat a mozaikokat, amelyek alapján kisebb-nagyobb sikerrel lehetett keresni/megtalálni a regények hőseinek valóságos mintáit, ezzel véve részt a közös mítosz kiépítésében.

Így van ez A kőszívű ember fiait övező legenda esetében is: a Baradlay családnak és tagjainak egyenként is számos valóságos modelljét találták meg vagy vélték megtalálni. Ebben a nyomozásban a negatív alakok kisebb hangsúlyt kaptak, mint a mítosz hősei.

Közülük tulajdonképpen csak Baradlay Kazimir és Rideghváry Bence alakjára fókuszált ez az érdeklődés, és többször eredményezte azonos modellek összekapcsolását a két szereplő alakjával, mint ahogy valóban világlátásuk és politikai pártállásuk éppúgy egyirányú, mint érzelmi kultúrájuk, privát értékrendjük és az emberi erényekről alkotott fogalmuk, illetve ezek gyakorlása is.

A definiálható biográfiai különbség kettőjük alakjában két ponton érhető tetten: Az első: a három fiúgyermek, akik apjuk konzervatív politikai állásfoglalásával szemben a forradalom és a liberális értékek mellett kötelezték el magukat – Baradlay Kazimir esetében; és a második: a megyegyűléseken történő erőszakos fellépés – amely Rideghváry politikai módszerének illetve machinációjának árulkodó epizódja.

A kőszívű apa

Az elsőként említett azonosságot Kárpáti Aurél lelte meg, mondván „A »kőszívű ember« nem más, mint Tisza István nagyapja, Tisza Lajos. Hajthatatlan, rideg, keménykezű férfi volt az öreg Tisza, akinek három gyermeke: Kálmán, Lajos és László lett a modellje a Kőszívű ember fiainak. Közülük László a szabadságharc alatt esett el.” Az utóbbi állítás ugyan hamisnak bizonyult, így az egész párhuzamba vonás is némi kétséget ébreszt. Ugyanakkor ezzel vitatkozva az Almássy család két férfitagja, József mint Baradlay Kazimir és fia József mint Ödön alteregója mozgott a köztudatban.

Egyébként mindkét konzervatív nemes megformálása kapcsán felmerült Rideghváry neve is. Az ő azonosításában azonban a legfontosabb szerepet a megyegyűlés törvénysértő módon történő lebonyolítása és erőszakos manipulálása játssza. A Jókai által Az első lépcső „ama” magaslathoz című fejezetben leírtakhoz ugyanis nagyon hasonló módon zajlott le egy igen jól dokumentált bihari megyegyűlés 1845. december 15-én, Nagyváradon.

A bihari örökös főispán, Zichy Ferenc – akinek személye a későbbiekben is visszacsatolható A kőszívű ember fiaihoz –, helyettes adminisztrátora Tisza Lajos volt. Ő eszközökben nem válogatva, sorozatos törvénysértések árán kísérelte meg újra és újra az ellenzék elnémítását. A nevezett közgyűlésen Váradon az ellenzék az adminisztrátor ellen emelt panasz részletes tárgyalását kívánta napirendre tűzni, amelyet az ülést vezető Tisza eredménytelenül próbált berekeszteni, majd a vele egy párton lévők és felbérelt „segítőik” verekedést kezdeményeztek, Tisza pedig rendcsinálás ürügyén hajdúkat és pandúrokat uszított az ellenzékre.

A regényben ez a tömegverekedés nem ért azonban olyan véres véget, mint a valóságban, hanem Baradlay Ödön megjelenésével egy teátrális jelenetben pozitív fordulatot vett, ugyanakkor viszont lélektanilag pontos magyarázatát adta Rideghváry engesztelhetetlen gyűlöletének a Baradlay család és különösen Ödön iránt.

Míg Baradlay Kazimir alakja tehát nem körvonalazható egyetlen valós személy nyomán, Rideghváry és Tisza Lajos élettörténetének egy epizódja egyértelműen megfeleltethető egymásnak, még akkor is, ha Rideghváry regénybeli élettörténetének további epizódjaiban már mások, például az említett, a szabadságharc után a cári sereg főbiztosaként bosszúvággyal hazatérő Zichy Ferenc is minta.

Ödön – „Anyám, te jól tudod, amit te mondasz, az nekem törvény és szentírás.”

A legidősebb Baradlay fiú portréját Jókai szintén több valóságos személyből gyúrta egybe. Bár a regény első monumentális kalandregény-epizódja is Ödönhöz kapcsolódik, figyelmezteti is az olvasót a realitás felől történő olvasás lehetetlenségére. A többszörösen heroikussá növelt anya valóságos magatartásával összeegyeztethetetlen lenne az az elvárás, hogy gyermeke többszörös életveszélynek tegye ki magát hazautazásával – miközben az teljesen biztonságosan is megoldható volt.

Tehát már Ödön első „sztorija” is a romantikus mitizált olvasat felől értelmezhető, ezért még érdekesebb annak a folyamatnak a megközelítése, ahogyan azt a regény kritikai kiadásában Szekeres László írta: „[A Kőszívű ember fiainak központi alakjait] több modell alapján alkotta meg, s ezáltal igyekezett színessé tenni elvont eszméket megtestesítő központi szereplőit. Jókai regényhősei kiformálásában az erkölcsi-eszmei szempontok játszották a döntő szerepet.

A kiválasztott elvi mondanivalóhoz igyekezett felkutatni az élet felkínálta mintákat. Művészetében a pszichológiai következetlenségeket az eredményezte, hogy az adott eszmékhez nem találva megfelelő modellt, különböző személyekből igyekezett a számára szükséges jellemvonásokat összegyűjteni, s így a regényírás lélektani logikájától pozitív vagy negatív irányba eltérő hősökbe lehelt életet, anélkül, hogy az életre keltett központi figurák jellemvonásait egységbe tudta volna olvasztani.”

Ebben az esetben a mintaként emlegetett Tisza és Almássy család fiatal férfitagjai mellett a modellek körét Ödön rangjához kapcsolva szokták leszűkíteni a szabadságharc kormánybiztosainak a körére. Elsősorban Beöthy Ödön és Irányi Dániel sorsának fordulatai fedezhetők fel a legidősebb Baradlay fiúéban. Beöthy Ödön az öreg Tisza Lajos (alias Rideghváry) politikai ellenfele volt az 1840-es években, 1845-ben az ellenzéki közvélemény nyomására vállalta el az alispáni hivatalt Bihar megyében, majd 1848-ban főispán lett. Világos után egy ideig bujdosott, aztán külföldre menekült. Felesége álnévre kiállított útlevelet küldött neki, ezzel előbb kocsisként a Dunántúlra, majd Bécsbe, illetve Párizsba ment. Itthon hosszú köröztetés után 1851. szeptember 21-én távollétében kötél általi halálra ítélték, és az ítéletet képletesen végre is hajtották.

Ennél nagyobb hasonlóság mutatkozik a Jókaival barátságot ápoló Irányi Dániel és Ödön sorsa között: Irányi 1848-ban Lipótváros képviselője volt, Sáros megyében kormánybiztosként tevékenykedett, és ezt a Honvédelmi Bizottmány elismeréssel nyugtázta. Eredményesen dolgozott a nemzetőrség megszervezésében. 1848. december 11-én az északi hadsereg kormánybiztosa lett, ebben a tisztségében kísérte a Schlick elleni hadtesteket. Részt vett a szétfutott nemzetőrökkel az eperjesi csatában. 1849. április 25-én Pest teljhatalmú kormánybiztosa lett, majd Kossuth lemondása után elbujdosott. Sokáig rejtőzött Szatmárban, Beregben és Gömörben. 1850-ben ő is külföldre menekült. Itthon őt is halálra ítélték, és jelképesen felakasztották.

De Irányi testvére életének néhány epizódja is felfedezhető a regényben: Irányi István több ütközetben részt vett; Buda ostrománál az első sorokban küzdött. Az utolsó roham előtt meglátogatta Dániel öccsét Pesten. Majd Irányi Dániel visszaemlékezése szerint nyolcadmagával mászott fel a lábtón a várba, és bár bajtársai közül többen elestek, a pesti oldalon elsőnek ő tűzte ki a nemzetiszín zászlót. Irányi István Világosnál tette le a fegyvert. Ezután az osztrákok több ízben elfogták. Hogy a nyomozókat félrevezesse, többször Dánielnek vallotta magát, és kis híja volt, hogy öccse helyett fel nem akasztották.

A harmadik fontos személy, akinek arcvonásai felfedezhetők Ödön portréjában, Boczkó Dániel, Jókai későbbi barátja és politikustársa. Boczkó apja evangélikus püspök volt, Tessedik Sámuel lelkésztársa. A fiú azonban a politikai pályát választotta, az 1820-as évektől aktív tagja lett a Békés megyei szabadelvű ellenzéknek, 1848-ban pedig az orosházi kerületben országgyűlési képviselőnek választották. A szabadságharc alatt előbb Békés, majd Arad megye kormánybiztosává nevezték ki. Ezt a tisztségét Kossuth Lajos Krassó, Zaránd, Hunyad, Temes és Torontál megyékre is kiterjesztette. A február 8-i aradi csatában tüntette ki magát, ennek következtében Kossuth kinevezte Erdély teljhatalmú kormánybiztosává.

Látható, hogy a három felvázolt portré mögött hasonló életrajzi paradigma rajzolódik ki a kormánybiztosok elő- és utóéletében: az ellenzéki közéletben való részvétel a reformkor idején alapozza meg a forradalomhoz való csatlakozást, és a szabadságharc alatti közigazgatási vagy katonai érdemek eredményezik a kormánybiztosi kinevezést, amelyet a bukás után bujdosás, halálos ítélet követ. Mindannyiuk túléli azonban ezt az időszakot, és – bár ez már nem írásunk tárgya – a kiegyezés korában aktív politikusi pályát folytat majd.

Richárd – „…becsületes embernek lenni igen jó gescheft!”

Baradlay Richárd alakjának megformálásával kapcsolatban az irodalomtörténeti közvélemény sokkal egységesebb. Mintaként ugyan több név is felmerült, leginkább a Petőfi Sándor által is megverselt Lenkey századosé, de az utóbbi évtizedek kutatásai szerint Richárd sorsának alakulása leginkább a Dessewffy család két tagjáéval vonható párhuzamba.

Részint Dessewffy Lajoséval (1824–1910), aki a 3. huszárezred főhadnagya volt a szabadságharc kitörésekor, majd csapatával a magyar ügyhöz csatlakozott, 1849 tavaszán őrnagy lett, és vitézségéért kitüntetést kapott; de még inkább Dessewffy Dénesével (1828–1898). Utóbbi életének számos mozzanata emlékeztet Baradlay Richárdéra: szerelme csehországi állomáshelyétől nem messze tartózkodott; életét Marci nevű tisztiszolgája mentette meg; halállal sújtották, majd kegyelmet kapott; egy gazdag nagybácsi unokahúgával kötött házasságot.

Noha a kassai ütközetben nem ő vesz részt, a regénybeli hőstettet a valóságban egy másik Dessewffy, Dénes unokabátyja: a később Aradon kivégzett Arisztid hajtotta végre huszáraival. Ezekről a mozzanatokról Jókai valószínűleg magától Dénestől hallhatott, sőt úgy tűnik, megkapta tőle kéziratos naplóját is, amely csak majd’ száz év múlva, 1943-ban látott napvilágot.

Jenő – „Most következem én, majd én tenni fogok.”

Bár a két idősebb testvér alakja is értelmezhető a valóságos minták mellett/helyett az irodalmi paradigmák és a szerző olvasmányélményei felől, ezt a sajátosságot leginkább Jenő alakjának megformálásával kapcsolatosan szokták hangsúlyozni, és egy kései szentimentális hőst, Eötvös József A karthausi című regényfőhősének rokonát látják benne. Mégis közelebb juthatunk talán az igazsághoz, ha a létező irodalmi típusok és regényhősök mellett számba vesszük egy valóságos modell lehetőségeit is. Annál is inkább, mert Varga János kutatásai ezt nem kevesebb meggyőző erővel bizonyítják, mint az a többi szóba jöhető minta esetében történt.

Az 1849 őszén kivégzett polgári állásúak között a legfiatalabb, akivel Jókai saját vallomása szerint személyes ismeretségben állt, Nagyvárad képviselője és egyúttal 1849-ben a nemzetgyűlés egyik jegyzője, Szacsvay Imre volt. A róla szóló visszaemlékezések alkatában is Jenőre jellemző tulajdonságokat emelnek ki: gyenge testalkat, szerény viselkedés, jó szónoki képesség, „valami szelíd kedélyesség, mi igen alkalmas vala csendesíteni a zúgó viharokat”. Még szőke haja is Jenőt idézi, akinek hajszíne külön jelentőséget nyer halálában.

De találhatók döntő, egymást fedő vagy hasonló mozzanatok életrajzukban is. Apja mindkettőjüket hivatalnoki pályára szánja, mindkettőjükkel mostohán bánik (még ha Baradlaynak a legkedvesebb gyermeke is). Szacsvay nemcsak a közéletben működött „pártokat egymással kibékítő szellemben, hanem szelíd lelkülete nem bírván el a családi viszályt, módot keresett és talált azok csendesítésére”, és Jenő békítette össze a túl- és evilágon a szüleit.

A forradalom idejére Jenőnek édesanyja, Szacsvaynak édesapja maradt özvegyen; és Szacsvay legkisebb testvérét Jenőnek hívták. Halálra ítélésük körülményei is sok hasonlóságot mutatnak: mindkettőjük ügyét hamar vették tárgyalás alá, mindketten vállalták az összes ellenük felhozott vádat (kivétel Jenő esetében az érckészlet ellopásának a rágalma), és búcsúlevelük hangvétele, illetve szófordulatai is hasonlóak, mint ahogy ezt Varga János és a kritikai kiadás is idézi: „Én sorsommal kibékülve halok meg” – írta a regénybeli Jenő. „Lelkem nyugodt, vétek sohasem terhelé” – vetette papírra a valóságos Szacsvay.

„Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek” – jövendölte Jenő. „A munkás élet meg fogja teremni gyümölcsét, az anyagi jólétet, a polgári szabadság alapját: Ezt higyjétek, ebben reménykedjetek” – vigasztalta Szacsvay az itt maradtakat.
„Azokat, kik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg!… Tehát ne sirass. Légy keresztyén és mondjad: »Atyám a te akaratod!«” – üzente anyjának Jenő. Szacsvay azt kérte szeretteitől: „emlékezzetek rám, de ne sirassatok. A hit hasztalanságát fognátok ezzel bizonyítani, pedig isten mindnyájunkkal szabad…”. És mindkettőjük gondolatai már túljártak a halálon: „Egy óra múlva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között” – hangzottak Jenő anyjának küldött végsorai. „Holnap már édesanyámnál leszek, ki engem az életben legjobban szeretett” – fejezte be búcsúját Szacsvay.

Jenő ártatlanul halt meg egy névcsere folytán, Szacsvay halálos ítéletének híre is nagyon meglepte a közvéleményt, így ennek okát leginkább annak a Zichy Ferencnek a vallomásában látták, aki bihari főispánként került ellentétbe Szacsvayval mint a reformellenzék egy tagjával és annak a bizonyos megyegyűlésnek a résztvevőjével, és aki később a cári csapatok főbiztosa lett.

Ezzel pedig visszakanyarodtunk az elsők között megrajzolt portrék egyikéhez, Rideghváry modelljéhez, és kaptunk egy meglehetősen szövevényes képet valóság és költészet viszonyáról, valamint Jókai írói módszeréről. Mítoszt akart teremteni, de a történelem mítoszát: és ehhez a történelmi események, az emberi sorsok és az alkotói képzelőerő olyan szőttesét hozta létre, amelynek mintázata az olvasó számára sokféle meg- és felfejtést tesz lehetővé, de a legfontosabb mégis az, hogy az olvasó is együttműködjék ebben a megfejtésben a műalkotással és így alkotójával is.