Kissinger tudatosan manipulálta saját történelmi emlékezetét

Új, empirikus elemzési szempontok alapján értékeli újra Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter történelmi örökségét és világrend-felfogását egy frissen megjelent tanulmánykötet. A Dr. Arvid Schors történész által szerkesztett, több kutató munkáját összefogó kiadvány rámutat, hogy a 2023-ban elhunyt diplomata a globális stabilitást az igazságosság elé helyezte, és tudatosan manipulálta saját történelmi emlékezetét.

Az „Ordnungsmacht und Deutungshoheit” (Rendezőhatalom és értelmezési monopólium) címmel megjelent antológia három fő tematikai egységen keresztül vizsgálja a politikus munkásságát.

Arvid Schors megállapítása szerint Kissinger külpolitikai gondolkodását alapvetően határozta meg a bécsi kongresszusról (1814-1815) írt doktori disszertációja. Ahogy a 19. század elején a forradalmi Franciaországot kellett nemzetközi szabályok közé szorítani, úgy Kissinger a hidegháború idején ezt a történelmi elvet alkalmazta a Szovjetunió feltartóztatására. A globális rend fenntartása érdekében az amerikai hegemóniát tartotta szem előtt, miközben hitt az erős szövetségi rendszerek és a nemzetközi kötelezettségvállalások megtartásának fontosságában.

Módszerei - mint az enyhülés politikája vagy a Kínai Népköztársaság felé történő 1971-es diplomáciai nyitás - innovatívak voltak, ám az elérendő célok az Egyesült Államok szempontjából klasszikusan konzervatívnak számítottak. A katonai erőbe és az elrettentésbe vetett hitét jól példázza az 1960-as évek elején megfogalmazott elmélete, miszerint egy biztosítószeg nélküli gránátot tartó őrültnek rendkívül erős a diplomáciai tárgyalási pozíciója.

A kötet külön fejezetet szentel Kissinger európai és németországi kötődésének. A zsidó származású, Németországban született, de a nemzetiszocializmus elől 1938-ban az Egyesült Államokba emigráló, majd amerikai megszálló katonaként visszatérő politikus egyedi pozíciót töltött be a transzatlanti kapcsolatokban.

A Német Szövetségi Köztársaságban sokan identifikációs figuraként tekintettek rá a hidegháború alatt, Holger Klitzing történész kötetben megjelent tanulmánya ugyanakkor részletesen dokumentálja, hogy Kissinger élete végéig mély bizalmatlanságot táplált szülőhazájával szemben. Úgy vélte, a német társadalom egy olyan specifikus mentális és kulturális beállítottsággal rendelkezik, amely potenciálisan kiszámíthatatlanná és veszélyessé teszi őket, és ezt a fenyegetést kizárólag az erős amerikai befolyás tarthatja ellenőrzés alatt. Európára mindazonáltal az Egyesült Államok legfontosabb bázisaként és a szovjetekkel való szembenállás központi színtereként tekintett.

A kutatás harmadik pillére Kissinger tudatos emlékezetpolitikáját elemzi. Barbara Keys történész a kiadványban rámutat: míg Richard Nixon elnököt - aki alatt Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadóként és külügyminiszterként szolgált - a Watergate-botrány és visszavonulása marginalizálta, addig Kissinger 1979-es kormányzati távozása után több mint negyven évig, egészen 100 éves korában bekövetkezett haláláig formálhatta a saját történelmi narratíváját a nyilvánosság előtt. Ez az időbeli és kommunikációs aszimmetria vezetett oda, hogy a közös adminisztráció külpolitikai sikereit az utókor aránytalanul nagy mértékben Kissingernek tulajdonította.

Schors értékelése szerint az egykori külügyminiszter módszeresen, hosszú távú stratégiával építette saját történelmi nimbuszát, amit az erős küldetéstudat mellett az önkritika szinte teljes hiánya jellemzett, melyet a nyilvánosság előtt rendre önironikus humorral igyekezett leplezni a kritikus tudományos kutatások elől.