Kilenc órai kezdés, testi fenyítés és tankönyvhiány várta a régi diákokat

A korai kelés, a tankönyvek körüli hercehurca és a szigorú iskolai napirend miatt nem csoda, hogy a diákok egy jelentős része nem igazán lelkesedik a tanévkezdésért, száz évvel ezelőtti társaik azonban alighanem tudnának ezeknél cifrábbakat is mesélni az iskolai megpróbáltatásokról. A hajnali vonatozástól a hiányzó tankönyveken át a testi fenyítésig számos kellemetlenség nehezíthette a nebulók mindennapjait, miközben már akkor is heves viták folytak arról, hogy hogyan is kellene működnie az ideális iskolának. 

Iskolakezdés – kilenc órakor

A nyolc vagy kilenc órai iskolakezdés napjainkban számos vita tárgyát képezi, azt azonban viszonylag kevesen tudják, hogy nem volt ez másképp az 1900-as években sem; sőt az 1924/25-ös tanévben Klebelsberg Kunó kultuszminiszter rendelettel kötelezte a középiskolákat, hogy a téli hónapokban a tanítást szigorúan kilenc óra után kezdjék el.

A döntést – a 8 Órai Ujság beszámolója szerint – az Országos Gyermekegészségügyi Társaság indítványozta, hangsúlyozva, hogy sok gyermeknek ebben a zord időszakban már hajnali négykor fel kell kelnie, ha idejében be akar érni az első tanórára. Ezt a rendkívül korai ébredést elsősorban a vasúti menetrend tette szükségessé, amely sok helyen úgy volt összeállítva, hogy csak a reggel öt és hat óra között induló vonatokkal érhettek be a csemeték a fővárosi iskolákba.

A hajnali vonatozás pedig – a folyóirat munkatársának szavaival élve – nemcsak egészségügyi, hanem „sulyos erkölcsi okok” miatt is káros volt: sok kisdiáknak ugyanis – a korai kezdés miatt – az úgynevezett munkásvonatokon kellett utaznia, ahol az újságíró szerint „sok olyan dolgot hallhatnak és láthatnak, ami fejlődésüket károsan befolyásolhatja”.

És bár a szülők állítólag többször is kérték a főváros vezetését, hogy indítsanak külön villamosokat a tanulók számára (ahogy külföldön ez már akkoriban bevett volt), a budapesti önkormányzat sajnos elzárkózott az ötlettől, így sok kisgyereknek valóságos harcot kellett folytatnia a szabad helyekért. 

Némileg markánsabban fogalmazta meg a véleményét a Pesti Hírlap munkatársa a lap 1907-es szeptemberi számában, aki cikkében valóságos gyermekkínzásként jellemezte a tanórák aktuális beosztását: „Lelketlen emberkínzás a kis gyermekek tanóráit reggel 8 órakor kezdeni a téli hónapokban. A kicsinyeket kora reggel, hat és fél hét órakor már ki kell ráncigálni a meleg ágyból, hogy a ködös, nyirkos, hideg utcán dideregjenek végig az iskoláig. Az erősítő álmuktól fosztják meg őket s aztán még csodálkoznak, hogy már a gyermekek idegei is tönkremennek.”

Az író elszántságát jelzi, hogy míg az Országos Gyermekegészségügyi Társaság alapvetően törvényi úton érvényesítette akaratát kicsit kevesebb mint húsz évvel később, addig ő ennél jóval radikálisabb módszereket is kilátásba helyezett: „Vagy azt várják a hatóságok, hogy a szülők sztrájkoljanak? Még megérhetik azt is, hogy az összes apák összegyűlnek a „Trieszti nő”-nél s kimondják, hogy mindaddig nem küldik gyermekeiket az iskolába, amíg a kilenc órai kezdést be nem hozzák. Aztán amelyik szülő a megállapodás ellen is elviszi gyermekét korábban az iskolába, azt a többi apa elfogja verni”.

Hogy a szegényebb, dolgozó szülők gyermekeit addig hova helyezték volna, arra már sajnos nem tért ki ez a bizonyos Zsolt, de cikkje végén azért odaszúrt egyet gróf Apponyi Albertnek és az ötletet valószínűleg nem támogató Bárczy István polgármesternek is: „... Gróf Apponyi Albertet és Bárczy István polgármestert meg kellene kérni, hogy egyszer keljenek föl hat óra után s álljanak ki fél nyolc órakor az utcára az iskola elé!... Meg vagyok róla győződve, hogy ha ez a két ember ezt a kis áldozatot meghozná a gyermekeknek, hát huszonnégy óra alatt elrendelnék a reformot!”

Bár arról sajnos nem maradtak fenn adatok, hogy Apponyi Albert és Bárczy István eleget tett-e ennek a magasztos kérésnek, de az tény, hogy az 1920-as évekre egyre többen vetették fel a kilenc órai iskolakezdés lehetőségét. Így végül Klebelsberg Kunó – nemcsak az erősödő kritikákra, hanem az évek óta nem tapasztalt, fagyos időjárásra is reagálva – elrendelte, hogy 1925 telén minden középiskolában egy órával később kezdődjön el az oktatás.

Ezzel azonban csak olajat öntött a tűzre: a főváros vezetése azonnal felterjesztést intézett a minisztériumhoz, amelyben számos érvet sorakoztatott fel a határozat ellen. A 8 Órai Ujságnak nyilatkozva Schrőbl Ferenc dr. tanácsnok kifejtette: Budapest felnőtt lakosságának a jelentős része reggel hét és nyolc között már dolgozik, az ő gyerekeik felügyeletét tehát az iskoláknak ugyanúgy meg kellene oldaniuk.

A tanácsnok emellett kiemelte, hogy a későbbi kezdés hatására ráadásul az oktatás is tovább – legalább délután kettőig – tarthat, így a délutáni zeneórák és egyéb elfoglaltságok a késő esti órákra csúsznának, emiatt a szülők valószínűleg kénytelenek lennének megengedni, hogy „a gyermekek este tíz-tizenegy óráig dolgozzanak, tehát így még a legszükségesebb pihenésre sem maradna elegendő idejük.”

A főváros ellenállása azonban – a Friss Ujság 1925. évi novemberi beszámolója szerint – süket fülekre talált: ősz végén ugyanis végül tényleg életbe léptették a rendeletet, ami korántsem aratott osztatlan sikert: „Kiderült, hogy az uj iskolarend teljesen felforgatta a kora reggel munkába induló családok házirendjét. A szegény munkásszülők már kora reggel munkába állanak s 7 órától 9-ig nincs kire bízni az iskolás gyermekeket. Délben pedig az iskolából későn érkező gyerekeknek nincs aki ebédet adjon. Ilyen körülmények között a 9 órai iskola kezdés teljesen eltévesztette célját.” Végül a minisztérium is erre a következtetésre juthatott, mivel – bár a következő évben még egy rövidebb időszakra bevezették a kilenc órai kezdést – később már nem próbálkoztak az ötlet megvalósításával.

Hogy verjen a tanító?

Bár a 20. század elején már egyre több pedagógus és kutató érvelt a testi fenyítés mellőzése mellett, a század elején azonban még továbbra is bevett nevelési módszernek számított a helytelenül viselkedő nebulók elnáspángolása.

A korabeli lapok éppen ezért nem a verés teljes felhagyása, hanem annak megfelelő alkalmazása mellett érveltek; a Népnevelők Lapja 1909-ben például egy német kutatásra hivatkozva arra a következtetésre jutott, hogy a nagyvárosi vérszegény, vézna, és egyébként is mindig ideges gyerekek kedvesebb pedagógiai eljárásokat igényelnek, mint az erős és egészséges falusi tanulók.

Nem sokat segített a nebulók helyzetén a Budapesti Hirlap 1902-es, Hogy verjen a hitoktató című írása sem; bár itt az író egyértelműen hangsúlyozta, hogy csakis a legelkerülhetetlenebb helyzetekben szabad testi fenyítést alkalmazni – és korántsem mindegy, hogy hogyan. „A testi fenyítés (...) mindig mély erkölcsi komolysággal, nyugodtan és megfontoltan történjék, energikusan, de harag nélkül”.

A testi fenyítés alkalmazását az 1880-as évektől kezdve már nemcsak kutatások, hanem határozat is szabályozta: Trefort Ágoston vallás-és közoktatásügyi miniszter még 1876-ban jóváhagyta, hogy a pedagógusok testi fenyítést használhassanak – de csak és kizárólag a legvégső esetekben.

Harc a tankönyvekért 

Nemcsak a korai keléssel és a testi fenyítéssel kellett azonban ádáz csatát vívniuk a 20. század elején élt diákoknak: az első világháború utolsó évében például már az sem volt magától értetődő, hogy az iskolaköteles gyerekek hozzájutnak-e a tankönyvekhez.

1918 szeptemberében a 8 Órai Ujság arról számolt be, hogy a fővárosi diákoknak több mint hatvan százaléka még napokkal a tanítás megkezdése után sem rendelkezett az oktatáshoz nélkülözhetetlen könyvekkel. Hiába jártak a nebulók egyik könyvkereskedéstől a másikig, gyakran csak hosszas sorbanállást követően szembesültek a ténnyel, hogy az általuk keresett kötetek már rég elfogytak.

A kiadók papírhiánnyal és a könyvkötő munkások elégtelen számával magyarázták a helyzetet, a lap azonban egy ennél jóval prózaibb indokot vázolt fel valódi okként: a cikket író munkatárs azt állította, hogy a cégek direkt tartják vissza a készleteiket abban bízva, hogy a kialakult helyzet hatására a vallás-és közoktatásügyi miniszter majd engedélyt ad a tankönyvek árának felemelésére. Nem csoda, hogy a tanárok egy jelentős része már úgy számolt, hogy a növendékek nagy részének tankönyv nélkül kell majd elboldogulnia az új tanévben.

Békeidőben sem volt rózsásabb a helyzet a magyar tankönyvpiacon: erre utal legalábbis, hogy a korabeli beszámolók szerint sokszor maguk a tanárok is tankönyvlopásra vetemedtek, amiért az 1900-as évek elején komoly büntetés járt. A Népszava beszámolója szerint 1910-ben például egy nyolcadik kerületi állami gimnázium igazgatója (aki a cikk megjelenésekor még mindig az élén állt az intézetnek) egy tanártársa könyvét (amelyet amaz kéziratban adott át neki) szóról szóra lemásolt és a saját neve alatt kiadott.