Kik voltak valójában Árész leányai, az amazonok?

A mitikus amazonok társadalma az ókori görögök fantáziájának számos fontos elemét mutatja be: a günokratikus (nőuralomra épült) társadalom, amely a harc és a vadászat férfias erényeit képviseli a férfiak kizárásával rendkívüli mértékben izgatta gondolataikat. Ez ugyanis az ókori Hellász normáinak teljes fejük tetejére állítását jelentette. Az amazon nők nem ültek otthon és szőttek, nem a férfiakat szolgálták, és bár szültek gyermekeket, a lányokat részesítették előnyben a fiúkkal szemben. Harcosokként tovább folytatták a szerepek felcserélését: a görög férfiakkal ellentétben nem lándzsával és pajzzsal küzdő hopliták voltak, hanem távolról támadó és gyorsan mozgó lovasíjászok. Egyszóval: az amazonok minden voltak, ami a görögök nem – utóbbiak éppen ezért fantáziáltak róluk.

A mítoszok

Az Árész hadisten lányainak is tartott amazonokról szóló mítoszok legfőképpen a görög hősök elleni harci cselekményeikre fókuszáltak. Ezek közül a leghíresebb Hippolüté összecsapása a hellének legnagyobb héroszával, Héraklésszel, akinek híres tizenkét próbája közé tartozott az amazon királynő övének megszerzése.

Hippolüté eleinte önként odaadta volna, azonban Héra istennő elhíresztelte az amazonok között, hogy Héraklész királynőjük megölésére készül, így azok megtámadták a hős hajóját. Héraklész végül valóban megölte Hippolütét, hogy megszerezze a mágikus övet.

Thészeusz, az athéniak hőse is találkozott kalandjai során az amazonokkal: ő egyenesen elrabolta és feleségül vette királynőjüket (a mítosz egyes változataiban ugyancsak Hippolütéről van szó, másutt testvéréről, Antiopéról), az amazonok pedig megrohamozták Athént. Több hónapnyi küzdelem és a királynő halála után végül Thészeusz győzedelmeskedett.

A trójai háború hőse, Akhilleusz ugyancsak összecsapott egy amazon királynővel, Pentheszileiával, aki csapataival Priamosz király és a trójaiak segítségére sietett. Miután megölte, Akhilleusz leemelte az amazon fejéről a sisakot, és azonnal beleszeretett. Ennek jeléül megegyezett a trójaiakkal, hogy sértetlenül adja nekik vissza a holttestet. Egy Therszitész nevű görög kigúnyolta e kegyes gesztusért, és lándzsájával kiszúrta a halott Pentheszileia egyik szemét. Akhilleusz dühében megölte bajtársát.

Bellerophón a legendás szárnyas ló, Pégaszosz hátán harcolt az amazonok ellen, és a történelmi személy Nagy Sándorról is azt híresztelték, hogy Ázsiában találkozott Thalesztrisz amazon királynővel, aki maga kereste fel a világhódítót, hogy gyermeket foganjon tőle.

Habár a szájról-szájra továbbadott mítoszok részleteikben változtak az idők során, visszatérő elem maradt az amazonok páratlan harciassága és vonzerője, amellyel meghódították és megszelídítették a hősöket.

A nagy változás az i. e. 5. században következett be, amikor a görög történetírók a valódi történelemben és a létező világ térképén próbálták meg elhelyezni a harcos nők népét. Kezdetét vette az amazonok „történelmiesítése”.

Lehetséges jelöltek a valóságból

Amíg a történetírók megelégedtek azzal, hogy az amazonok egy távoli aranykorban léteztek, földrajzi elhelyezkedésük nem volt fontos. A kevés korai utalás alapján különböző mítoszváltozatok egyaránt tették hazájukat északra, Trákiába (a mai Bulgária területén), illetve délre, Észak-Afrikába is.

Az amazonok képi, illetve szobrászati ábrázolásai hűen tükrözik ezt a bizonytalanságot: gyakran keverednek ruházatukban, illetve fegyverzetükben a perzsa, trák, szkíta és anatóliai elemek. Ennek mondanivalója nem az volt, hogy az amazonok pontos származási helyét meghatározza, hanem hogy kifejezze, hogy mennyire távoli, más és idegen emberek ők. Hazájuk mindig máshol, de egyöntetűen a görögök által ismert világ perifériáján helyezkedett el.

A személy, aki mindezt megváltoztatta, Halikarnasszoszi Hérodotosz volt, akit ma is a történetírás atyjának tekintünk. Történelem című művében – amely főként a görög–perzsa háborúkkal foglalkozik – több alkalommal is egészen messzire kalandozva magyarázza a különféle idegen kultúrákat, mint például az egyiptomiakat vagy a szkítákat. Az egyik ilyen alkalommal használja fel az amazonok mítoszát arra, hogy egy számára bizarr kultúra, a Fekete-tengertől északra élő „szauromaták” létét megmagyarázza (e nép nem tévesztendő össze a későbbi szarmatákkal, az ókori szerzők is gondosan megkülönböztették a kettőt – bár tény, hogy a szauromaták részévé váltak a szarmatáknak nevezett népcsoportnak, egyenesági származásról nem beszélhetünk a korábbi, kisebb, és a későbbi, jóval nagyobb nép között).

Hérodotosz szerint az amazonokat a Fekete-tenger déli partján, a Thermodón folyó (mai nevén Terme, Törökországban) mentén egy görög sereg legyőzte. A foglyok a tengeren való szállítás közben azonban fellázadtak, és megölték fogva tartóikat, majd a szkíták földje felé vették az irányt, az Azovi-tenger partvidékén. Itt aztán a szkíták ellen háborúztak. Egy alkalommal, amikor a szkíták fiatal férfiakat küldtek ellenük, hogy a háziasszonyi létbe kényszerítsék őket, a művelet visszafelé sült el: a szkíta férfiak ellovagoltak az amazonokkal keletre, a Don folyón túlra, ahol aztán új néppé, a szauromatákká alakultak.

„A szauromata nők lovon járnak vadászni férjeikkel és azok nélkül. Háborúba mennek és férfiakkal egyenlő ruhát viselnek. Egy lány sem megy közülük férjhez, mielőtt egy ellenséget meg ne ölt volna, s némelyikük vénségéig nem tud férjet kapni, mert nem tett eleget ennek a törvénynek.”

Habár itt valójában inkább a nemek közötti egyenlőségről, nem pedig a görögök által ismert hagyományos szerepek felcserélődéséről volt szó, ez a felállás már éppen elég bizarr volt Hérodotosz számára ahhoz, hogy az amazonokhoz nyúljon magyarázatért. A cél tehát nem az volt, hogy az amazonokat elhelyezze a történelemben, hanem hogy egy hozzájuk hasonlóan női harcosokkal bíró társadalomra magyarázatot találjon.

Ezzel azonban Hérodotosz új hagyományt hozott létre, amely végigkísérte az ókor történetírását egészen a római időkbe is: az amazonok történelmi népként való kezelését. A későbbi évszázadok, különösen az újkor történészei már jóval kételkedőbben álltak hozzá az amazonok létéhez, ehhez azonban sokszor a nők egyfajta zsigeri lenézésére, nem pedig észérvekre hagyatkoztak.

A nőgyűlölő és a feminista tradíció

A 19. és 20. századi történetírás hozzáállása az amazonokhoz néhol már zavarba ejtő mértékben letér a tudományos magyarázatok útjáról: érvelésük ilyenkor kimerül annyiban, hogy a harcos nők léte egyszerűen lehetetlen, és biztosan van „racionálisabb” magyarázata az ókori mítosznak.

A 19. és 20. század fordulóján nagy népszerűségre tett szert az a magyarázat, amely szerint az amazonmítoszok valóban a görögök idegen népek harcosaival való találkozásaiban gyökereznek, azonban a szóban forgó harcosok valójában férfiak voltak – azaz a görögök egyszerűen félreismerték az ellenséget.

A szakállas görögökkel szemben borotválkozó hettitákra, illetve a gyakran kevesebb arcszőrzettel bíró kelet-ázsiai lovasnomádokra egyaránt rámutattak a kor történészei, mint olyan lovasíjász ellenségre, akiket a görögök nőknek nézhettek.

Az ilyen magyarázatokkal szemben máig tartják magukat az olyan elméletek, amelyek szerint az amazonokról szóló mítoszokat nem konkrét emberekkel való találkozások ihlették, hanem valamiféle társadalmi igény szülte azokat, például a görögök saját patriarchális társadalmi berendezkedésének igazolása.

Ez az elmélet azonban olyan szempontból hibádzik, hogy semmiféle látható szükség nem volt arra, hogy bárkit „meggyőzzenek” életmódjuk helyességéről – a környező népek is ugyanígy működtek, a nők pedig alávetett helyzetben voltak, nekik „nem osztottak lapot” a társadalmi kérdésekben.

Megint más elméletek valamiféle korai, matriarchális berendezkedésű társadalomban látják az amazonmítoszok gyökerét, azonban ilyenek létére semmiféle bizonyíték nincs a térségben. Némileg megalapozottabbnak tűnik az egyes istennők kultuszainak hatása, akiket szerte a görög világban nagy tisztelet övezett, azonban szoros kapcsolatot ezek a kutatások sem tártak fel eleddig.

Régészeti leletek

A 20. század közepétől számos ókori harcos sírhalmot (kurgánt) tártak fel szovjet régészek a Fekete-tenger északi partjának térségében, ezek nem elhanyagolható része női csontvázakat tartalmazott. A régészek ekkoriban ezeket jobbára figyelmen kívül hagyták, a női sírokban található férfi csontvázakra fókuszálva. Habár a fegyverek és hasonló, harcosoknak kijáró sírmellékletek a nők mellé voltak temetve, a régészek úgy gondolták, valójában a férfiakhoz tartoztak – miközben az ilyen sírokban eltemetett férfiak minden bizonnyal szolgák, illetve rabszolgák voltak.

Az 1960-as évek végén Renate Rolle nyugatnémet régésznő volt az, aki megkezdte e leletek újbóli vizsgálatát. Rolle megállapította, hogy 40 „harcos” sírban nőket temettek el, az 1980-as években meg már a Volgától délre megtalált szauromata harcos sírok 20%-a nőkhöz tartozott. E kutatást folytatta Jeannine Davis-Kimball amerikai régésznő, aki számos hasonlóságot fedezett fel a Rolle által katalogizált sírok és az általa a kelet-ukrajnai Pokrovkában feltárt kurgánokhoz.

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a „harcos sír” kifejezés rendkívül polarizáló: az esetek többségében nem állapítható meg annál több, mint hogy az illetőt fegyverekkel temették el. Hogy ennek csupán szimbolikus jelentősége volt, vagy az illető valóban a fegyverforgatók közé tartozott az életben is, a temetkezések alapján nem eldönthető. Fontosabb tehát a maradványokra koncentrálni: vannak-e olyan női „harcos” sírok, amelyekben a csontvázak harci sérülésekre utaló nyomokat hordoznak?

Vannak: a legszélsőségesebb példa a délnyugat-ukrajnai Dnyeszterfehérvár 16-os számú kurgánja, amely egy páncéllal, íjjal, nyilakkal és lándzsákkal eltemetett íjásznő maradványait tartalmazza, akinek vesztét minden bizonnyal a fejét ért hatalmas, vágóeszköz okozta sérülések okozták. Ezek mellett egy bronz nyílhegyet is találtak egyik térdébe fúródva.

Ilyen példák mellett már nehezen tagadható, hogy a fegyveres nők legalább egy része a harcban is szerepet vállalt. Az elemeket összeillesztve kitűnik, mennyi mindenben hasonlítanak e lovasnomád harcosnők az amazonokról alkotott hagyományos görög képre: főként íjjal harcoltak, életük jelentős részét lovon töltötték (amiről csontjaik is tanúskodnak). Ráadásul Szauromatiában éltek, ahová a görög források is helyezték őket. Valóban csak egybeesés lenne mindez?

A mítoszok és a történelem ütközése

Bár csábító lenne kijelenteni, hogy „megtaláltuk” az amazonokat a Fekete-tenger melletti kurgánokban, valójában igencsak üres kijelentés lenne. Amit a régészek találtak, az bizonyíték, amely alátámasztja az ókori írók megfigyeléseit a szauromata nőkkel kapcsolatban – e megfigyeléseket pedig az amazonok mítoszához visszanyúlva magyarázták meg saját közönségüknek. Az amazonokról szóló történetek már léteztek, amikor e párhuzamok létrejöttek.

Minden ezen túlmenő kijelentés tehát már a történelem szándékos félremagyarázása lenne egy előre megállapított cél érdekében, ami rendkívül veszélyes ösvény a múlt kutatásában. A szauromaták kurgánjai néhány dolgot azonban mindenképpen bizonyítanak: először, hogy az olyan lekezelő megállapításoknak, mint hogy női harcosok sohasem létezhettek, nincs valóságalapjuk. Másodszor, a nők és férfiak szerepét egy közösségben a környezet határozza meg, és nincsenek kőbe vésve. Harmadszor pedig, hogy attól, hogy az amazonok tisztán mitológiai szereplők, nem teljesen a fantázia szüleményei.