Kiállítás nyílt a Székely himnusz évszázados történetéről

Időszaki kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) együttműködésében, amely a Székely himnusz keletkezésének, betiltásának és nemzeti jelképpé válásának viharos, több mint százéves történetét dolgozza fel.

A kiállítás megrendezését egy kettős történelmi évforduló indokolta: a szövegíró, a székelyudvarhelyi születésű Csanády György 2025-ben, míg a dallam zeneszerzője, Mihalik Kálmán 2026 februárjában ünnepelte volna születésének 130. évfordulóját. Dr. Zsigmond Gábor, az MNM Közgyűjteményi Központ elnöke a megnyitón hangsúlyozta: a tárlat az ő közös életművükön keresztül mutatja be, hogyan vált egy egyszerű, közösségi éneknek szánt mű egy egész nemzetrész szimbólumává.

A mű gyökerei 1921-ig nyúlnak vissza. Csanády György ekkor állította össze Nagyáldozat címmel azt a ceremóniát, amelynek célja az elcsatolt területekről származó, Budapesten tanuló székely egyetemisták összetartozás-tudatának erősítése volt. A szertartás négy, Mihalik Kálmán által megzenésített dalszöveget tartalmazott. Ezek egyike, az eredetileg Kántáté címet viselő tétel vált később országosan ismertté, majd rögzült a köztudatban Székely himnuszként. Ezt a korai időszakot a kiállítás eredeti kéziratokkal, kottákkal és korabeli nyomtatványokkal dokumentálja.

A tárlat jelentős hangsúlyt fektet az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést (Észak-Erdély és Székelyföld visszacsatolását) követő időszakra. A magyar honvédség bevonulási ünnepségein a helyi lakosság rendszeresen énekelte a dalt, amely a Magyar Rádió élő közvetítései révén ekkor vált milliók számára ismertté.

A történet drámai fordulatát az 1946 utáni kommunista hatalomátvétel hozta el. A Székely himnusz mind Magyarországon, mind Romániában a tiltott, "irredenta" énekek listájára került, és évtizedeken át csak illegálisan, titokban terjedhetett. Ebből a "szellemi fogságból" hivatalosan csak a kommunista rendszerek 1989-es összeomlásával szabadult ki.

A tárlat anyagának összeállításában az OSZK kulcsszerepet játszott. A nemzeti könyvtár gyűjteményéből látható többek között az első, sajtóban megjelent kotta, a dal első hanglemezfelvételeinek borítómásolata, valamint a Rádióélet 1940-es lapszámai, amelyek a bevonulási ünnepségek rádiós tudósításait rögzítették. Szintén az OSZK kölcsönözte Csanády György I. N. R. I. című húsvéti színjátékának 1940-es, a Nemzeti Színház számára készült kéziratát.

Az anyagot számos más intézmény ritkaságai egészítik ki. A Magyar Nemzeti Múzeum korabeli plakátokkal és térképekkel, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum személyes használati tárgyakkal és kéziratokkal, míg az Országgyűlési Könyvtár és a Debreceni Egyetem könyvtára ritka kiadványokkal járult hozzá a történelmi áttekintéshez.

A kiállítás 2026. május 3-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Múzeum kupolatermében.

A székelyudvarhelyi diákélettől Trianonig

A Székely himnusz ("Ki tudja merre, merre visz a végzet...") megszületése elválaszthatatlan a trianoni békediktátumot követő traumától és a határon túlivá vált magyarság identitáskeresésétől. A szövegíró Csanády György és a zeneszerző Mihalik Kálmán mindketten Székelyföldről (Székelyudvarhelyről, illetve Oravicabányáról/Kolozsvárról) származtak, és a román impériumváltás elől menekülve, egyetemistaként kerültek Budapestre.

A dal a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) zárt, rituális találkozóin hangzott el először 1922-ben. Zenéje szándékosan archaizáló, a protestáns zsoltárok zenei világát idézi (Mihalik Kálmán nem sokkal a mű komponálása után, mindössze 26 évesen elhunyt tífuszban). A szöveg nem harcias vagy irredenta, hanem egy bujdosó, sorsába beletörődő, de a szülőföldhöz (Csaba királyfi csillagösvényének mítoszához) ragaszkodó nép fohásza.

A dal a két világháború közötti Magyarországon a cserkészmozgalmak és a különböző székely asztaltársaságok révén vált népszerűvé. Noha soha nem kapott hivatalos, közjogi "himnusz" státuszt, a romániai kommunista diktatúra idején a tiltás ellenére is a székely és az erdélyi magyar identitás, a passzív ellenállás legfőbb szimbolikus kifejezőeszközévé vált a templomokban és a családi összejöveteleken. Székelyföld Önkormányzati Tanácsa hivatalosan csak 2009-ben fogadta el a régió himnuszaként.