Kétezer évvel korábban érkezhettek meg a jégkorszaki vadászok Itáliába
Modern régészeti módszerekkel vizsgálták újra az olasz–francia határon található Riparo Mochi kőkorszaki sziklamenedéket, amelynek leletanyaga módosítja az Ibériai-félszigetről Itáliába irányuló emberi vándorlás időrendjét. A Journal of Archaeological Science: Reports című szakfolyóiratban publikált adatok alapján a jégkorszak vadászó-gyűjtögető csoportjai az eddig feltételezettnél 2000–3000 évvel korábban jelentek meg az Appennini-félsziget északnyugati partvidékén.
- A régészek újra feltárták a francia–olasz határon lévő Riparo Mochi kőkorszaki sziklamenedéket.
- A leletek radiokarbon kormeghatározása alapján az emberi jelenlét 30 ezer évvel ezelőttre tehető.
- A Noailles-kultúra hordozói az eddig véltnél mintegy kétezer évvel korábban vándoroltak Itáliába.
A kutatás középpontjában a gravetti kultúrkör egy sajátos, helyi változata, a Noailles-kultúra állt, amely leginkább az apró, specializált kőeszközeiről (burin) ismert. A hagyományos régészeti elmélet szerint ez a technológia Észak-Spanyolországból és Franciaországból terjedt el keleti irányba.
A Földközi-tenger partján, egy szűk parti folyosón elhelyezkedő Riparo Mochi kulcsfontosságú lelőhely volt a migráció megértésében, mivel a Nyugat-Európából érkező csoportok ezen a területen keresztül juthattak el Itáliába. A korábbi szénizotópos vizsgálatok azonban egy ellentmondásos időrendet mutattak: Dél-Olaszországban már 31 000 évvel ezelőtti Noailles-leleteket is találtak, míg a bejáratot jelentő északi Riparo Mochiban az emberi jelenlétet sokáig csupán 28 000 évesre becsülték.
Ennek a régészeti paradoxonnak a feloldása érdekében a szakemberek modern módszerekkel tértek vissza a helyszínre, amelyet korábban elsősorban 1938 és 1959 között tártak fel. Míg a 20. század közepén az ásatások során mesterséges, vízszintes rétegekben távolították el a földet, és a finom üledéket ritkán szitálták át, az új ásatás a talaj természetes határait követte. A kutatók minden egyes apró lelet 3D-s koordinátáját rögzítették, a kitermelt földet pedig finom hálón átszitálták vízzel. Ennek a precíz módszertannak köszönhetően több mint 7500 apró kőeszközt, csontszilánkot és kőpattintási hulladékot tudtak begyűjteni egy érintetlen, kagylóhéjakkal körülvett tűzhely maradványai mellől.
A legjelentősebb eredményt a tűzhely körüli üledékbe ágyazódott tengeri kagylóhéjak radiokarbon datálása hozta meg. Az izotópos vizsgálatok a leleteket 30 000–30 800 évesre datálták, ami azt jelenti, hogy a lelőhely emberi betelepülése kétezer évvel megelőzi a korábbi becsléseket. Ez a kormeghatározás feloldja az időrendi anomáliát, és bizonyítja, hogy a Noailles-kultúra hordozói az ibériai–francia területekről indulva, a parti sávot követve folyamatosan vándoroltak dél felé. Az új dátum egybeesik egy hirtelen lehűléssel járó éghajlati eseménnyel, amely a feltételezések szerint a zord észak-európai vidékekről az enyhébb mediterrán menedékhelyek felé kényszerítette az embercsoportokat.
A kőeszközök mikroszkópos vizsgálata a technológia funkcióját is új megvilágításba helyezte. A régészek sokáig úgy vélték, hogy a hegyes kiképzésű vésőket kemény anyagok (csont és agancs) hornyolására használták, a nagy felbontású digitális mikroszkópokkal végzett elemzés azonban nem mutatott ilyen jellegű kopást a hegyeken. A szerszámok borotvaéles, hosszú oldalélén lévő apró sérülések és kopásnyomok ehelyett arra utalnak, hogy az eszközöket puha állati szövetek, például hús és bőr vágására, feldolgozására alkalmazták. Más szerszámokat, köztük kaparókat viszont egyértelműen fa lándzsanyelek formázására és a csontok velőhöz való felhasítására használtak.
Ez is érdekelhet
A gravetti kultúra, amely a Noailles-t is magában foglalta, a felső paleolitikum egyik legkiterjedtebb régészeti egysége volt, amely az Ibériai-félszigettől egészen a mai Oroszországig elterjedt Kr. e. 33 000 és 21 000 között. Ez a korszak egybeesett az utolsó glaciális maximumot megelőző rendkívül hideg klímafázisokkal (a Würm-eljegesedés késői szakaszával).
A gravetti ember volt az első modern ember, amely a jégkorszak megváltozott klímaviszonyaihoz kifinomult technológiai rendszerekkel, többek között újfajta íjakkal, szigonnyal és kisméretű kőpengékkel alkalmazkodott. A kultúrát a jellegzetes kőipar mellett az Európa-szerte előkerült, a termékenységgel összefüggésbe hozható Vénusz-szobrocskák is fémjelzik, amelyek a kiterjedt vándorlási útvonalakon kialakult, közös hiedelemrendszer bizonyítékai.
