Az édesvízi halak fogyasztása több évszázaddal torzíthatja a kormeghatározást
A rendszeres édesvízi halfogyasztás akár évszázadokkal is idősebbnek mutathatja a régészeti feltárásokból származó emberi csontvázakat a tényleges koruknál. A dániai Dél-dániai Egyetem és a hollandiai Groningeni Egyetem szakemberei arra figyelmeztetnek, hogy az úgynevezett édesvízi hatás miatt Európa-szerte számos középkori lelet újraértékelésére lehet szükség a modern régészetben eddig legmegbízhatóbbnak tartott kormeghatározási módszer alkalmazásakor.
- Dán és holland kutatók 27 középkori dániai kolostori temetkezés csontvázait vizsgálták újra.
- Az eredmények szerint az édesvízi halak fogyasztása jelentősen torzítja a szénizotópos datálást.
- A jelenség oka a régi, C-14 izotópban szegény szén beépülése az édesvízi táplálékláncba.
A kutatás kiindulópontját a svendborgi ferences kolostor területén feltárt, kiemelkedően magas státuszú, a templomhoz közel eltemetett „III9B” jelzésű csontváz jelentette. A korábbi radiokarbonos kormeghatározás az elhunyt halálát a Kr. u. 1100 és 1155 közötti időszakra tette. A történelmi adatok azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a svendborgi ferences kolostort csak jóval később, 1236-ban alapították, így a betemetés nem történhetett a kolostor felépítése előtt. Ennek az ellentmondásnak a feloldása érdekében Kaare Lund Rasmussen, a Dél-dániai Egyetem professzora és munkatársai összesen 27, Dánia különböző kolostoraiban eltemetett személy földi maradványainak datálását vizsgálták felül.
Az újraértékelt minták közül hat esetben (köztük a svendborgi mellett a viborgi és az ømi kolostorokban) egyértelműen bizonyítható volt, hogy az eredeti radiokarbonos kormeghatározás hibás eredményt adott. A viborgi Miasszonyunk-kolostor egyik sírjának legkésőbbi lehetséges dátumát a vizsgálat korábban Kr. u. 976-ra tette, ami több mint kétszáz évvel megelőzte magának a kolostornak az alapítását. A kutatók megállapították, hogy a szisztematikus tévedések hátterében az elhunytak életmódja, pontosabban a folyókból és tavakból származó halak rendszeres, nagy mennyiségű fogyasztása állt.
Az édesvízi halak kevesebb 14-es tömegszámú szénizotópot tartalmaznak, mint a szárazföldi növények és állatok. Ennek oka, hogy a tavak és folyók part menti üledékeiből és a kőzetekből ősi, radiokarbonban rendkívül szegény szén oldódik ki a vízbe. Amikor az ember a táplálkozása során beépíti a szervezetébe a halakból származó szerves anyagokat, ez a régi szén beépül a csontjaiba is. A szénizotópos kormeghatározás során a kutatók a csontban megmaradt C-14 izotópok arányából következtetnek az elhunyt korára; a már eredetileg is alacsonyabb C-14 szint miatt a műszerek a csontokat idősebbnek érzékelik a valóságnál.
Kaare Lund Rasmussen szerint az édesvízi hatás kiszámíthatatlansága jelenti a legnagyobb problémát. Egy Rajnából kifogott hal szélsőséges esetben akár 1300 évvel is idősebbnek tűnhet a vizsgálatok alapján, mint egy vele egy időben élt szárazföldi élőlény. Ugyanakkor nem lehet egy fix számot levonni a kapott dátumból, mert a torzulás mértéke tavanként és folyónként jelentősen eltér, az eltérés a nullától az ezer évig terjedhet. A sósvízi halak fogyasztása is okoz hasonló, a tengeri táplálékláncból fakadó torzulást, de a tengervíz kémiai összetétele stabilabb; az Északi-tenger esetében például a kutatók már meg tudtak határozni egy viszonylag állandó, körülbelül 400 éves korrekciós tényezőt.
Ez is érdekelhet
A C-14 izotópon alapuló kormeghatározást (radiokarbon-datálást) Willard Libby amerikai kémikus fejlesztette ki az 1940-es évek végén, amiért 1960-ban kémiai Nobel-díjat kapott. A módszer forradalmasította a régészetet, mivel lehetővé tette a szerves anyagok (csontok, fák, textilek) pontos korának meghatározását. Az eljárás azon az elven alapul, hogy a légkörben a kozmikus sugárzás hatására folyamatosan keletkező, majd az élőlényekbe beépülő radioaktív C-14 izotóp az élőlény halála után állandó, 5730 éves felezési idővel bomlik le. A kutatók a megmaradt izotópok mennyiségéből tudják visszaszámolni az eltelt időt.
A középkori Európában a halfogyasztás nem csupán gasztronómiai, hanem szigorú vallási kérdés is volt. A katolikus egyház előírásai szerint az év jelentős részében (a nagyböjtben, az adventi időszakban és a heti böjti napokon) tilos volt a húsfogyasztás, ami a melegvérű szárazföldi állatokra vonatkozott. A halak és a víziállatok fogyasztása azonban engedélyezett volt ezeken a napokon. A szerzetesrendek, különösen a zártabb közösségekben élők, szigorúan betartották ezeket a szabályokat, ezért a kolostorok gyakran saját halastavakat létesítettek, vagy folyók mellé települtek az édesvízi halászat biztosítása érdekében. Ez a vallási alapú, magas halfogyasztás magyarázza, hogy éppen a kolostori temetkezések esetében okoz tömeges problémát a radiokarbonos kormeghatározás pontatlansága.
