Játék(os)ok nélkül – Fantomolimpiák, csonka versenyek és megcsonkított karrierek

„A béke vagy te, Sport” – fogalmazta meg líraian az olimpiaeszmét Óda a sporthoz című költeményében báró Pierre de Coubertin, a modern kori játékok életre hívója. A derék francia úgy vélte, ha a gyakorlatilag folyamatos háborúzással zajló ókorban sikerült letenni a fegyvereket az olimpiák idejére, miért ne történhetne meg ugyanez egy sokkal felvilágosultabb korszakban. Az 1896-os első újkori nyári játékok után azonban elég volt szűk két évtized, hogy kiderüljön, nem csupán időben vannak már messze az ókori versengések, szellemiségük is nagyon távol került az évezredekkel korábbitól. Sőt, homlokegyenest az ellenkezőjére fordultak a dolgok: nem az olimpiák szakítanak meg háborúkat, hanem a világ sporteseményei maradnak el fegyveres konfliktusok miatt.

Magyar fölény

Az 1800-as évek vége sok szempontból lezárt egy korszakot, s nyitott meg egy újat. A második ipari forradalom egyaránt a vas és acél országaivá tett királyságokat és köztársaságokat, gépkocsik, repülők, gyorsuló vonatok alakították sosem látott módon mobilissá a világot, a mozikban megmozdultak a képek is, a hangok az éterben száguldoztak, maguk az emberek pedig gyorsabbak, erősebbek lettek, magasabbra jutottak. Citius, altius, fortius! – Gyorsabban, magasabbra, erősebben! Ez lett az újkori olimpiai játékok jelmondata.

Öt csodás sportseregszemle, Athén, Párizs, St. Louis, London és Stockholm után jöhetett a következő nagy játék. Fel Berlinbe, a VI. nyári olimpiai játékok helyszínére!

Mindezzel párhuzamosan ki lehetett volna adni ezt a jelszót is: És aztán fel Budapestre! A Magyar Olimpia Bizottság az egyik legaktívabb, sportdiplomáciai szempontból is az egyik legeredményesebb szereplője volt az új világmozgalomnak. Ennek eredményeként két évvel a soron következő, 1916-os berlini olimpia előtt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) szavazásán Budapest nagy fölénnyel nyert a rivális Antwerpen előtt. Nemcsak a hazai sport-, de a teljes magyar közvélemény büszkén konstatálhatta, hogy hat év múlva Budapesten dördül majd el az első futószámot indító startpisztoly. Sajnos ezt a végül soha el nem dördülő lövést mindössze pár hónappal a NOB döntése után Szarajevóban megelőzte egy másik. Azé a pisztolyé, amely 1914 nyarán kioltotta Ferenc Ferdinándnak, az osztrák–magyar császári-királyi trón várományosának életét, s amely után a világ soha nem lett többé az, ami addig volt. Ahogy a sportvilág sem. A szarajevói merénylet ürügyén kitört világháború egészen másfajta megmérettetésre kényszerítette a világ ifjúságát.

Nyugaton a helyzet változott

Pedig Berlin nagyon komolyan készült 1916-ra. A játékoknak a tervek szerint otthont adó grünewaldi stadion avatóján ott volt maga II. Vilmos császár is, aki talán még akkor is hitt az olimpia megrendezésében, amikor császártársa, Ferenc József 1914 nyarának végén azt ígérte, hogy mire a levelek lehullanak, hazatérnek a hadba vonuló ifjak. A németek a kor legmodernebb, legrandiózusabb sportlétesítményeivel, számtalan újítással, köztük az olimpiát jelképező ötkarika bemutatásával akarták ámulatba ejteni a világot. Mindebből azonban semmi nem lett, pályák és medencék helyett lövészárkok és aknamezők várták a bevonultatott sportolókat.

S bár Erich Maria Remarque a háború borzalmait és egy teljes nemzedék fizikai és lelki megsemmisülését bemutató világhírű regényének a Nyugaton a helyzet változatlan címet adta, a helyzet nagyon is megváltozott. Az ellenséges országok kérték Németország kizárását a NOB-ból, s ami ezzel együtt járt: az 1916-os játékok rendezési jogának megvonását. Coubertin mindvégig kitartott az antik eszmék, és így Berlin mellett: az olimpia független a politikától, a jogot nem lehet erre hivatkozva elvenni. Ezért, noha a valóságban ekkor nem rendeztek olimpiát, a fantomesemény mégis bekerült a sporttörténelembe: VI. olimpiai játékok, Berlin, 1916., a háború miatt elmaradt. Coubertin ezzel tudtán kívül teremtett hagyományt, innentől kezdve az elmaradt játékokat is beleszámítják az olimpiák sorszámozásába.

Jaj a legyőzöttnek!

Négy sosem látott véres esztendő után végre eljöhetett a béke, semmi nem állt útjába az 1920-as nyári játékok megrendezésének – Antwerpenben. A vesztett háborúnak ugyanis a sportban is súlyos következményei lettek. Azon talán senki nem csodálkozott, hogy a szavazáson fölényesen nyerő Budapesttől elvették a rendezés jogát, s ezt a második helyezett belga város kapta, az azonban erősen megosztotta a nemzetközi sportközvéleményt, hogy a vesztes országok sportolóinak megtiltották a részvételt. Végül a győztesek felélesztettek egy másik antik – igaz, nem görög, hanem római – hagyományt, miszerint: jaj a legyőzöttnek! 1920 nyarán Magyarországot a trianoni döntés értelmében területileg megcsonkították, majd egy bő hónappal később a magyar sportolók sem indulhattak a történelem első, de nem utolsó csonka olimpiáján.

Három évvel később azonban legjobbjaink ismét olimpiára készülhettek. A háború, a forradalom, a Tanácsköztársaság, Trianon, az olimpiai eltiltás sokkja ha el nem is múlt, de enyhült, s az élet egy-egy területén akár bizakodni is lehetett. A sport ezek közé tartozott, erről árulkodnak a nem kifejezetten sportos életvitelű Krúdy Gyula sorai is: „…a mai és a legközelebbi társadalmat úgy átalakítja, hogy egy évtized múlva valóban új világot találunk itt.” Ez az új világ el is jött. De nem feltétlenül úgy, ahogy az írózseni gondolta.

Háború – olimpia 3:0

Berlin végül húsz év késéssel megrendezhette szuperolimpiáját. A ma is álló, valóban a kor csúcsteljesítményének számító stadiont ugyanarra a helyre építették, ahol az előző, a világesemény híján lebontott állt. 1936-ban Hitler megmutatta a világnak, olimpiai szempontból mire képes a fasizmus. Következhetett az elv- és fegyverbarát Hirohito japán császár.

Az első ázsiai nyári játékok megrendezéséért a japánok mindent elkövettek. Még a baráti Olaszország Ducéját is sikerült meggyőzniük a szintén aspiráns Róma visszalépéséről. Végül a NOB meghozta döntését a rivális Helsinki kárára. Tokió nagyjából egy évig tarthatta magát büszke házigazdának, mert ismét közbeszólt a háború. Hirohito császár és vezérkara egy dolgot tartott fontosabbnak az olimpiánál: Kína lerohanását. Az első elképzelések szerint ezt 1937-ben gyorsan letudták volna, s utána már boldog gyarmattartóként látják vendégül a sportoló ifjúságot, ám a japán kormány végül nem kockáztatott. A hadikiadások biztosításának szempontjából túl veszélyesnek ítélték az olimpia rendezési költségeinek nagyságát, ezért visszaléptették Tokiót. A véres japán–kínai háború így gond nélkül eszkalálódhatott, a finn főváros pedig örülhetett, rászállt a rendezés joga.

A boldogság azonban Finnországban sem tartott sokáig, következett egy újabb, csak számszakilag létező olimpia. 1939 szeptemberében a német csapatok lerohanták, és hetek alatt megsemmisítették Lengyelországot. Ettől akár még rendezhettek is volna egy évvel később Helsinkiben olimpiát. Ám néhány hónap múlva ennek esélye gyakorlatilag nullára redukálódott. Moszkva ugyan – ekkor még – nem készült olimpiát rendezni, háborút kezdeményezni annál inkább. A minta az éppen fegyverbarát náci Németország volt, Sztálin november végén ugyancsak hadüzenet nélkül rárontott Finnországra. A történelembe téli háborúként bevonuló összecsapás Moszkvának csúfos kudarcot jelentett, Helsinkinek pedig anyagiak híján a végső búcsút az olimpiától. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságot végül Hitler „segítette ki”. Nem kellett kapkodva új helyszín után nézni, a Führer világháborúvá generálta tébolyult elképzeléseit, így az 1940-es olimpia megrendezése lehetetlenné vált, majd hasonlóképp az 1944-es londoni is.

A magyar sport a XX. század harmincas éveiben egyik fénykorát élte. A berlini olimpián tíz aranyat nyertünk, az éremtáblázaton a harmadik helyen végeztünk. Legalább hasonló folytatást várt mindenki, nem sejtve, hogy akárcsak 1912 után, ismét 12 évet kell várni, amíg megszólal a Himnusz az olimpián. Megbecsülni sem lehet, vajon hány fiatal sportember karrierje foszlott semmivé ezalatt, kiket fosztott meg a történelem a halhatatlanságtól.

Bojkott kicsiben és nagyban

Ha cinikusan akarnánk fogalmazni, a NOB-nak tizenkét évig csak annyi dolga volt, hogy évkönyvébe bejegyezze a XII. és a XIII. nyári olimpiai játékok sorszámát. Természetesen ez igazságtalan lenne a megtépázott nimbuszú szervezettel szemben, mert 1945-öt követően mindent megtett, hogy ne csak béke legyen, hanem sport is. Mindenki hitt abban, hogy az 1948-as londoni olimpiával új korszak kezdődik a játékok történetében, és innentől négyévente valóban maradéktalanul és zavartalanul gyűlnek majd össze a világ legjobbjai. Négy évvel később pedig, amikor Helsinki élhetett a kárpótlási rendezési joggal, és már az új szuperhatalom, a Szovjetunió is képviseltette magát, olybá tűnt föl, hogy erre meg is van a reális esély. Több mint három évtizedig az elismerés hangja is megillethette a NOB-ot. Még akkor is, ha a távolmaradásokat és – újfent a politika jóvoltából – olykor a tragédiákat nem sikerült megakadályoznia.

A mozgalom töretlenül fejlődött az olyan bojkottok ellenére is, mint az 1956-os melbourne-i olimpia estében, amikor a spanyol, a holland és a svájci sportolók a magyar forradalom és szabadságharc melletti szolidaritás okán, az egyiptomi, libanoni és iraki versenyzők pedig a szuezi válság miatt Izrael ellen tiltakozva nem vettek részt az eseményen. Az 1972-es, több izraeli sportoló halálát okozó müncheni túszdráma pedig bármilyen megrázó is volt, nem tudta megroppantani az olimpiai eszmét. A cél, az akarat minden korábbinál egyértelműbb lett, olimpia nem maradhat el.

Ez vezérelte a nemzetközi bizottságot 1980-ban is, amikor is a biztató évek után újabb krízishelyzet keletkezett. A Szovjetunió 1979-ben bevonult Afganisztánba, Jimmy Carter amerikai elnök pedig úgy döntött, hogy ezért az Egyesült Államok sportolói nem vonulhatnak be a Luzsnyiki Stadionba. Abba a sportlétesítménybe, amely a moszkvai nyári játékoknak otthont adva azt a célt is szolgálta, hogy egy újabb diktatúra mutathassa meg a világnak, mire képes, ha igazán összeszedi magát. Hatvan évvel az antwerpeni után jöhetett az újabb valóban csonka olimpia. Mert bármennyire is fájó volt minden korábbi bojkott, azokat a játékokat teljes értékűként kezelte a közvélemény.

De ha a világ két legnagyobb politikai és sportnagyhatalma közül az egyik úgy dönt, hogy távol marad, az mindenképpen más megítélés alá esik. Ráadásul ehhez a döntéshez csatlakozott további 64 ország is. Az eszme, a mozgalom megint végveszélybe került. S bár a túlélés sikerült, a rossznyelvek – a szocialista országok kedvenc ideológiai sportünnepélyire utalva – egyszerűen csak szpartakiádként emlegették a moszkvai olimpiát, igazságtalan lenne kijelenteni, hogy az is volt, mert a legtöbb olyan versenyszámban, amelyben a keleti blokk versenyzői végeztek az élen, vélhetően nem lett volna más az eredmény az amerikai részvétel esetén sem. Ezért lehetünk mi, magyarok is felhőtlenül büszkék bajnokainkra, akik – így például Növényi Norbert, Kocsis Ferenc, Vaskuti István, Foltán László, Baczakó Péter, Magyar Zoltán – olyan tradicionális sportágakban nyertek aranyat, mint a birkózás, a kajak-kenu, a súlyemelés, a torna, amelyekben akkoriban egyébként is a szocialista országok domináltak.

A revansnak folytatódnia kell?

A sportban az esetek túlnyomó többségében korrekt dolog lehetőséget adni a revansra, és nem sportszerűtlen ezzel élni sem. Kivételek természetesen itt is akadnak. Bármilyen komoly megrázkódtatást is jelentett az Egyesült Államok moszkvai bojkottja, a sportvilág valahogy túltette magát rajta, ismét felcsillant a remény, hogy minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Az újabb olimpiai ciklusba világszerte nagy elánnal vetették bele magukat a sportolók. Akik ott voltak Moszkvában, igazolni akarták, hogy egy teljes olimpián is képesek kiemelkedően teljesíteni, akik pedig hiányoztak, azok sikerre éhesen igyekeztek csúcsformájukat 1984 nyarára időzíteni. Természetesen így voltak ezzel a magyar sportolók is, akik a sikeresnek mondható moszkvai szereplés után ennek az eredménynek a túlszárnyalására készültek – nem alaptalanul. A dicsőség mellett komoly motivációt jelentett a helyszín, Los Angeles is. Noha az élsportolóknak megadatott a lehetőség, hogy gyakrabban juthassanak el Nyugatra, az 1980-as évek közepén egy amerikai utazás még számukra is álomturnét jelentett. Ráadásul a hagyományos – a vízilabdát és a futballt leszámítva – többnyire egyéni magyar sikersportágak mellett ezúttal komoly eséllyel készültek férfi és női kézilabdázóink, valamint női kosarasaink is.

Készült Amerika is. Olyan olimpiát ígért, amilyet még nem látott a világ, s ezt már a megnyitóünnepséggel is tudatni akarta. A „The show must go on” jelszót mindig is komolyan vették a tengerentúlon, most pedig mögöttes jelentéssel is bírt a szlogen: bármi is történt négy évvel korábban, az olimpia nevű show-nak folytatódnia kell. Az USA-ban arra azonban nem számítottak a rendezők, hogy az egyébként valóban fantasztikus megnyitón, ahol a több száz Michael Jackson-hasonmástól kezdve a levegőből leszálló űrharcosig mindent bevetettek, mégsem lesz telt ház. A Kreml aktuális ura, Konsztantyin Csernyenko főtitkár mondvacsinált indokkal revansot hirdetett: a szovjet sportolók biztonsága érdekében távol maradnak a Los Angeles-i játékoktól. S ha kötelezővé nem is tették, de erősen ajánlották ugyanezt a szocialista tábor országainak is. Az ajánlattal csupán ketten – Jugoszlávia és Románia – nem éltek.

A „Barátság” nem elég

1984. május 16. Egy teljesen jellegtelen szerdai nap, amely sportolóink százai számára vált mégis sorsfordító dátummá: ezen a napon jelentette be a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy a bojkotthoz csatlakozva versenyzőink nem utaznak el az olimpiára. Az akkor pályájuk csúcsán lévő élsportolóink nagy többsége a mai napig képtelen megemészteni a rájuk kényszerített távolmaradást. Ezeknek, a lélekben is roppant erős sportembereknek is feldolgozhatatlan sokkot okozott az utazás előtt csak hetekkel bejelentett döntés. Mint a hasonló nagy kataklizmák esetében szinte mindegyikük emlékszik rá, hol volt, mit csinált éppen, amikor megtörtént a hivatalos bejelentés. Ahogy emlékeznek arra is, kiből milyen reakciót váltott ki a letaglózó hír.

A döntés nagy vesztesei közül talán a legnagyobb Gáspár Tamás kötöttfogású birkózónk volt. Az ereje teljében lévő fiatal bajnok nyert Európa- és világbajnokságot, az olimpia előtti és utáni években pedig mindenkit megvert, aki szakágában számított. A hírt hallva dühében öklével vert le a helyéről egy radiátort. A szintén éremesélyes női kosarasok május 16. délutánján nyerték meg a kijutást jelentő meccsüket. Később együtt zokogtak, amikor az a koreai csapat lett az ezüstérmes, akiket néhány héttel korábban magabiztosan vertek. Magyar kosárlabda-válogatott azóta sem jutott ki olimpiára. Stefanek Gertrúd az évtized kiemelkedő vívóegyénisége volt. Női tőrben egyértelműen aranyesélyesként utazott volna a tengerentúlra. A történteket azzal a keserédes mondással szokta felidézni, hogy ő a piros hetes busszal utazott az olimpiára, ugyanis egyfajta vigaszdíjként úgynevezett Barátság-versenyeket rendeztek a kényszerből távolmaradók számára, s a vívásnak történetesen Budapest adott otthont.

S noha számos bajnokunk, köztük Gáspár és Stefanek is diadalmaskodott a Barátság-versenyeken – és a pár évvel ezelőtti kormánydöntés nyomán teljesítményük alapján ők is mind megkapják az olimpiai járadékot –, mégis több mint valószínű, hogy ha lehetne, lemondanának róla, ha csak ott lehettek volna a Los Angeles-i játékokon.

1956 és 1989 között nem volt még egy esemény, amely ennyire megrázta volna a teljes magyar közvéleményt. A mai napig legendák keringenek arról, hogy kik voltak azok a MOB-tagok, akik nemmel szavaztak a bojkottra, vagy legalább tartózkodtak; a már formaruhájukat próbáló sportolók hónapokig nem tudtak felocsúdni a sokkból; az emberek pedig suttogva taglalták, hogy vajon tényleg visszautasíthatatlan volt-e a moszkvai ukáz, vagy csak a hazai vezetés túlbuzgóságán múlt a távolmaradás. A teljes igazságot talán sosem fogjuk megtudni.

Több elmaradt, illetve csonka olimpia után 2020-ban pedig megtörtént, amire valóban soha nem volt még példa a mozgalom történetében. A Föld teljes lakosságára lecsapó koronavírus elintézte azt, ami még a világháborúknak sem sikerült: elhalasztottak egy olimpiát. Tokión mintha átok ülne, 1937 után újból le kell mondania a házigazdaságról. Igaz, a NOB döntése alapján 2021-ben, a játékok történetében szintén először páratlan évben, megrendezték a XXXII. nyári olimpiát.