Így küzdöttek Kádárék az „egyházi reakció” ellen

A második világháború befejezését követő időszakban a Magyarországot megszálló szovjet hadsereg segítségével a Magyar Kommunista Párt (MKP) magához ragadta a politikai hatalmat, és Moszkva által ellenőrzött diktatúrát épített ki. A politikai vetélytársak mellett az egyik legnagyobb ellenfélnek a társadalom szövetébe évszázadok alatt beágyazódott Magyar Katolikus Egyház tűnt. A pártállami diktatúra egyházpolitikája nem egyszerűen megtörni akarta az egyházakat olyan törvényekkel, rendeletekkel és egyéb módszerekkel, amelyek működési lehetőségeiket korlátozták, hanem hatalmi eszközeivel egyenesen megsemmisítésüket, működésük ellehetetlenítését, vagy legalábbis teljes ellenőrzésük megvalósítását tűzte ki végcélul.

Célkeresztben a szerzetesrendek

Vörös Géza: Apácák a politikai rendőrség célkeresztjében, avagy mennyit ér egy lehallgatókészülék? című tanulmánya a Korall társadalomtörténeti folyóirat 21. évfolyamának 79. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes terjedelmében.

1950 nyarán közrendészeti és közbiztonsági okokra hivatkozva több mint kétezer apácát és férfi szerzetest kényszerítettek rendházuk elhagyására. Bár a Magyar Katolikus Egyház 1950. augusztus 30-án aláírta az állammal azt a megállapodást, amely rendezte viszonyukat, az 1950. szeptember 7-én kihirdetett 34. számú törvényerejű rendelet ennek ellenére ‒ négy kivételével ‒ az összes magyarországi szerzetesrend működési engedélyének a felfüggesztéséről rendelkezett.

Így az 1921-ben alapított Jézus Szíve (Népleányai) Társasága női rend is erre a sorsra jutott. Tanulmányomban e kevéssé ismert világi vallásos társaság létrejöttét és tevékenységét mutatom be, valamint azt vizsgálom, hogy a 20. század folyamán, de különösen a kommunista diktatúra idején, a keresztény tökéletesség megszerzésére és az apostolkodás teljes gyakorlására törekedő Társaság tagjai hogyan próbálták az evangéliumi tanácsokat követni, a szabályzatukban lefektetett előírásokat betartani és a feladatokat ellátni.

A Jézus Szíve (Népleányai) Társasága működésének elsősorban a Kádár-korszak 1960-as éveire eső történetét abból a szempontból vizsgálom, hogy az állambiztonság a pártállami egyházpolitika részéről milyen direktívákat kapott, az ezek végrehajtása érdekében bevetett titkos módszerekkel milyen információkat tudott összegyűjteni, ezen adatok tükrében hogyan zárultak a nyomozások, és ezt követően a testvéreknek milyen lehetőségeik maradtak a fennmaradásra.

Az állambiztonságnak az egyházakkal szemben alkalmazott módszerek használatában az éppen aktuális egyházpolitikai irányelvek szabtak határokat. A Kádár-korszak egyházpolitikája a megszorítások ellenére is azon gondolat mentén haladt, hogy ha már az egyházakat a Rákosi-rendszerben a kitartó próbálkozások ellenére sem sikerült megsemmisíteni, akkor most meg kell kísérelni felhasználni őket az állam, a párt érdekeinek érvényesítésére, nemzetközi helyzetének erősítésére, elfogadtatására.

Az MSZMP Politikai Bizottságának (PB) 1958. június 10-i határozatában fogalmazódott meg a következő évtizedek egyházpolitikájának alaptézise, miszerint: „mivel az egyházak a szocializmus körülményei között is hosszú ideig létezni fognak, szükséges a szocialista állam és a különböző egyházak közötti együttműködés”.

1958-tól, illetve a megtorlások befejeződésével nemcsak a politikai retorika, hanem az állambiztonsági módszerek alkalmazása is finomodott. Az állambiztonsági munkában a letartóztatások helyett egyre inkább a korabeli jogszabályok által büntetendő tevékenységek megelőzésére és a differenciált operatív megelőző intézkedések megtételére helyezték a hangsúlyt.

Azonban a korabeli jogszabályokat, rendelkezéseket be nem tartó egyházi személyekre gyorsan rásütötték a klerikális reakcióhoz tartozás bélyegét, ami lehetővé tette velük szemben a rendőrhatósági fellépést. A belügyi szervek, így az állambiztonság működését is normák (parancsok, utasítások, intézkedések, körlevelek) szabályozták.

A rendvédelmi szervek tevékenységét érintő jogszabályok kialakításakor mindig figyelembe kellett venni, hogy a párt legfelső vezetése milyen irányelvet fogalmazott meg ezekkel kapcsolatban. A politikai vezetés pedig a szaktárcát vezető miniszter javaslatának figyelembevételével hozta meg az erre vonatkozó határozatát, és ezt követően ez alapján készültek el a normák.

Felkészül az állambiztonság is

Így történt 1966-ban is, amikor január 27-én Benkei András belügyminiszter az 1956-os forradalom leverésének tizedik évfordulójához közeledve jelentést készített az MSZMP KB PB számára a „belső ellenséges erők tevékenységéről és elhelyezkedéséről”. Ebben leírta a belső ellenséggel folytatott harc főbb állomásait 1956-tól 1966-ig, és felvázolta az ellenséges tevékenység néhány jellemzőjét. Az egyházakkal kapcsolatban Benkei kiemelte:

„[A] különböző egyházak fedése alatt tevékenykedő ellenséges körök aktivitását nagymértékben befolyásolta a kormány és a Vatikán közötti megállapodás, a velük szemben foganatosított különböző politikai intézkedések. A megállapodás erősítette a haladó és lojális erőket és átmeneti zavart okozott a reakciós és illegális tevékenységet kifejtők körében. A reakciós egyházi körök és személyek az egyezmény alapján elfogadták a szocializmus építését, mint programot, ugyanakkor erről a platformról támadják rendszerünket. A legaktívabbak a feloszlatott szerzetesrendek vezetői és tagjai, elsősorban a jezsuiták. Jelenleg 145 fő ellen folyik aktív feldolgozó munka. […] A korábban feloszlatott szerzetesrendek egy része illegálisan újjászerveződött és rendi életet él (Pálos-rend, Domonkos-rend, apácarendek).”

Az egyházak tevékenységével kapcsolatban felvetett problémák megoldására a belügyminiszter jelentésében megoldást is javasolt. Eszerint „határozott adminisztratív intézkedésekkel fel kell számolni az illegálisan újjászerveződött szerzetes rendeket [sic!] és meg kell akadályozni az újjászerveződésüket”. A Politikai Bizottság 1966. február 1-jén tartott ülésén harmadik napirendi pontként tárgyalta a belügyminiszter által előadott jelentést, amelyhez Fehér Lajos, Szirmai István, Nyers Rezső, Nemes Dezső, Gáspár Sándor és Kádár János szóltak hozzá.

Az ülésen többek között azt vitatták meg, hogy belügyi jelzés alapján kiket lehet vezető pozícióban az ellenséges kategóriába sorolni és ezért a munkahelyéről elbocsájtani, és kik legyenek azok, akik bár kritizálják a rendszert, de szakértelmüknek köszönhetően fontos, hogy ne fosszák meg őket az állásuktól. A vitában az az álláspont kerekedett felül, amit Kádár is megfogalmazott: „[A] cél az, hogy tényleg ne szaporítsuk a népköztársaság ellenségeinek a számát. És mi marxisták vagyunk, hiszünk a személyiségek fejlődésében. Ez is figyelemre méltó szempont. Itt van a javaslat a vezető állásokban levők eltávolítására. Érvényesíteni kell azt a követelményt, ami felmerült, hogy azt a bizonyos belügyi véleményt, ami megalapozza, össze kell vetni az illetékes hivatali főnökök tapasztalataival és abból kell kiszűrni, hogy kell vagy nem kell, el kell távolítani vagy maradjon.”

A főtitkár kijelentette: „egyetértek azzal, hogy a BM különösen az ideológiai területre összpontosítsa figyelmét. Most nem a HM-ben van a fő terület, nem a BM-nen [sic!], most ez a fő terület. Ideológiai területen kell dolgozni.” Mindezek ellenére az egyházak e napirendi pont tárgyalásakor nem lettek nevesítve, mivel a fő ellenséges területnek ekkor már inkább a nyugati világ szocialista rendszerre ható „fellazító” tevékenysége számított. Az ülésről kiadott határozatban azonban a „revizionista, nacionalista ellenséges személyek”, a „megszűnt polgári pártok ellenséges elemei”, a „horthysta erőszakszervek volt tagjai” mellett már megjelent az „egyházi reakció” is.

A határozat készítői megállapították, hogy „[…] az egyházi reakción belül a fő erőt továbbra is a katolikus reakció képviseli. Ideológiai befolyása az utolsó két évben némiképp növekedett. E tényt elsősorban az egyházi szertartásokon részt vevők növekvő száma, az illegális hitoktatás terjedése, az egyházi középiskolákba való túljelentkezések mutatják. Fokozottabb erőfeszítéseket tesznek az ifjúság befolyásolására és megnyerésére. A korábban feloszlatott szerzetesrendek egy része illegálisan újjászerveződött és rendi életet él.”

A belügyi norma egyértelműen fogalmazott: fel kell számolni a működési engedéllyel nem rendelkező szerzetesrendeket. Ennek érdekében Galambos nyolc pontban foglalta össze az állambiztonsági munkában elvárt teendőket. Az utasítás értelmében a BM III/III., vagyis a Belső Reakció és Szabotázselhárító Csoportfőnökség egyházi elhárítási vonalon dolgozó tisztjei szorosabb hálózati ellenőrzés alá vonták a szerzetesrendeket, külföldi központjaikat és kapcsolataikat, fokozott figyelemmel kísérték az ifjúság vallásos nevelésével foglalkozó egyházi személyeket, és az Országos Rendőr-főkapitánysággal közösen végezték a gazdasági tevékenységek ellenőrzését.

Az utasítás előírta, hogy az állambiztonság az Állami Egyházügyi Hivatallal együttműködve a szocialista rendszerhez lojális egyházi személyek segítségével próbálja meg az ellenségesnek tekintett szerzeteseket eltávolítani a rendi keretekből. A belügyminiszter-helyettes utasította az operatív tiszteket, hogy a rendi utánpótlás kiválasztásával és nevelésével foglalkozókkal szemben, az általuk megítélt helyzet súlyosságához mérten használják a rendőri figyelmeztetést, a rendőri felügyelet alá helyezést, szabálysértési eljárás vagy akár bírósági eljárás kezdeményezését is.

A feladatok végrehajtásának koordinálásáért a BM III/III-2. osztály vezetője felelt. Az elvégzendő feladatok súlyát jelezte, hogy Galambos az utasításában előírta a budapesti és a megyei főkapitányoknak, hogy „biztosítsák e fontos politikai és operatív feladatok végrehajtásához szükséges operatív erők és eszközök megfelelő biztosítását”. Ezeknek a belügyi normáknak a megszületése jól jelzi, hogy a politikai akarat végrehajtása érdekében az állambiztonság gépezete mozgásba lendült az engedély nélküli szerzetesrendek tevékenységének felderítésére és működésük ellehetetlenítésére, így várható volt, hogy hamarosan a Jézus Szíve (Népleányai) Társasága is újból a politikai rendőrség látókörébe kerül.