Homok, kavics és meztelen emberek: a balatoni strand születése

A modern nagyvárosi tömegkultúra és tömegturizmus egyik ikonikus terméke a strand. A mai fogalmaink szerinti strandok az 1880-as években jelentek meg Magyarországon, jellegzetes infrastruktúrájuk fokozatosan, mintegy ötvenéves időtávlatban alakult ki és szilárdult meg, bár részleteiben a mai napig folyamatosan változik. Maga a kifejezés (strand, strandolás) és annak ma is érvényes jelentéstartománya azonban csupán az 1920–1930-as évekre kristályosodott ki.

A strand születése

Schleicher Vera: Odi profanum vulgus. A balatoni strand születése című tanulmánya a Korall társadalomtörténeti folyóirat 84. számában (2021), az alábbi linkre kattintva olvasható teljes terjedelmében. Amennyiben az írást forrásként kívánja felhasználni, kérjük, hogy az eredeti megjelenési helyet adja meg forrásul.

„De mi a strand?” – teszi fel a kérdést egyik tárcájában Laczkó Géza, Az Est újságírója 1932-ben. „A strand kérem, nagy városok közelében egy kis víz, valamivel több homok, kavics és meztelen ember, akik csak egy darab tapadó, oly mértékben egyre kissebbedő ruhadarabot hordanak magukon, amily mértékben azt a rendőrség megengedi.” Az ironikus, helyenként társadalomkritikai regiszterben szóló cikk a strandolás ma ismert valamennyi jellemzőjét bemutatja a heveréstől („különböző helyzetekben guzsorodás”) az udvarláson, olvasáson, evésen, unatkozáson keresztül a hűsölésig és sütkérezésig.

A strandjelenség terjedését Laczkó „a tömegek lázadásával” hozza összefüggésbe, a tengerpartok, illetve tengerpartpótlékok élvezetére irányuló modern igénnyel: „London köd nélkül s Velence gondola nélkül éppúgy nem képzelhető el, mint a mai kor strand nélkül”. Tanulmányomban a magyarországi strandolás jelenségének egyik változatát s egyben ősmintáját: a balatoni strandot vizsgálom, különböző források – a sajtó, turisztikai kiadványok és etnográfiai adatgyűjtés – segítségével. Kérdésfeltevésem a strand határszerepére irányul, kétféle megközelítésben. Elsősorban az érdekel, hogy a strand mint a kultúra és a natúra, a szárazföld és a víz közötti határon megszülető, kitüntetett státuszú tér hogyan képes a társadalmi különbségek kiegyenlítésére és egyúttal újratermelésére.

A Balaton vizében történő, tisztálkodási célú fürdés történetének kezdetét adatok híján nem ismerjük, mindössze feltételezni tudjuk, hogy évezredes gyakorlatról van szó. Ezzel szemben a nem – vagy nem kizárólag – funkcionális (tisztálkodási célú) fürdőzés viszonylag új gyakorlat, vélt vagy valós kezdő pillanatát (1788) a fürdőzés kultuszára különösen érzékenyen figyelő balatoni történetírás rögzítette.

Ennek a mára mintegy kétszázötven éves történetnek a közepén, a 20. század első éveiben született meg a balatoni strand kifejezés, amelynek használata – írásmódja és kontextusa – eleinte a jelentés és értelmezés feltűnő bizonytalanságáról árulkodik. Ez új nyelvi jelenségek esetében természetes: a nyelvi változatok azt az értelmezési bizonytalanságot jelzik, amely az új kulturális jelenség társadalmi illesztési pontjain szükségszerűen kialakul.

A balatoni strand kifejezés évtizedekig elhúzódó hely- és jelentéskeresése, megszilárdulása, majd karrierje azonban arra is utal, hogy a strand kifejezés holdudvarában az átmenetiség, a kulturális határátlépések olyan rétegei is rejtőznek, amelyek túlmutatnak egy kulturális-szabadidős divat felfutásának nyelv- és kultúrtörténeti eszközökkel megragadható századfordulós epizódján.

Maga a szó a művelt magyar olvasóközönség számára nem volt ismeretlen. Bár szerepelt többek között egy 1817-ben megjelent helynévlexikonban „a’ tengernek többnyire homokos partja” jelentésben, a 19. században a magyarok elsősorban a híres londoni utca (Strand; the Strand) formájában találkoztak vele sajtóhíradásokban és külföldi úti beszámolókban. A szó eredeti jelentése (óangol ’part’) a társasági pletykák, kulturális és üzleti hírek kereszttüzében álló utca esetében ekkorra már elhalványult, hiszen a terület a Temze szabályozásának köszönhetően régen elveszítette folyóparti pozícióját, és új jelentéstartalmakkal telítődött, az angol anyanyelvű beszélők számára is.

A strand szó meghonosodása a hazai publicisztikában

A magyar nyelvi közegben a strand kifejezés használata 1895 körül vált gyakoribbá, ekkor még kifejezetten a keleti-tengeri és belgiumi üdülőhelyekhez, illetve – egyre gyakrabban – az Abbáziához köthető úti beszámolókban, fürdőlevelekben. Jelentése egyértelműen tengerparti fürdőhelyi szolgáltatásként kezdett megszilárdulni, érthető tehát, hogy balatoni kontextusban eleinte magyarázatra szorult.

A balatoni idegenforgalmi kiadványokban, egyes üdülőhelyeket népszerűsítő hirdetésekben 1906-tól egyre sűrűbben használták, de sokszor szerepelt zárójelben, például „hidegfürdő (strand)” formában, szóösszetételben („strandfürdő”, „fürdőstrand”, „strandpenzió”) vagy jelzővel szűkített jelentéstartományban („belső strand”). Ez utóbbi kifejezés bizonyítja, hogy ebben a korai időszakban nemcsak a fürdésre alkalmas területet, hanem a (korabeli kifejezésekkel) a „partszépítés” és „fürdőfejlesztés” alá vont teljes partszakaszt értették strand alatt.

Sűrűn találkozunk idézőjeles változattal is, amellyel a hirdetést fogalmazó penziótulajdonos vagy a balatoni viszonyokról hírt adó publicista feltehetően arra próbált utalni, hogy a boglári vagy a zamárdi „strand” messze nem az, amit a világlátott közönség elvárhat a létesítménytől. Jó példa erre a Pesti Hírlap tudósítása 1909 nyarán. A balatoni „strand” című rövid írás a partszakasz átalakulásának definíciós nehézségeit a következő elmésséggel érzékelteti:

„Ha egészen idegen vagy és a Balaton partján elragadtatva sétálgatva elragadtatva szólasz: – De pompás sétány ez! – Úgy társad, az állandó vendég rád szól, de mélységes iróniával a hangjában: – Strand ez uram, strand és nem sétány!” A strand kifejezésnek kezdettől fogva volt tehát egyfajta normatív jelentésárnyalata, amely rendszerint tipográfiai eszközök (idézőjel, zárójel, kurzív szedés) használatával, jelzésszerűen és rendkívül sűrített formában jutott kifejezésre.

Ugyanakkor a stranddal mint fürdőhellyel kapcsolatos elvárások megértését elvétve egy-egy részletesebben kifejtett álláspont is segítette. Ilyen volt a B. G. monogrammal jelzett szerző írása 1889 nyarán, amely jelenlegi adataim szerint elsőként használta a sajtóban hazai és egyúttal balatoni összefüggésben a strand szót. A publicisztika indító gondolatként – a balatoni fürdőfejlesztés e korszakában szinte közhelyesnek számító retorikai fordulatokkal – külföldi analógiák segítségével pozicionálta a Balatont:

„A korinthi öböl, mely óriáshosszu tóhoz s pár helyen a Balatonhoz hasonlit, isteni magasságban van felette. A Bóden-tó fenséges hozzá képest. Átalában a svájczi tavak hideg aristocraticus gőggel nézhetik le a mi szerény Balatonunkat. Maga a közel wörthi tó, Balatonunknak még a hazai publikum elragadásában is concurrense s úgy culturai, mint természeti szépségekben többet nyújt ami [sic!] elhanyagolt, letarolt környékü hazai büszkeségüknél. De egyben nem versenyezhet vele Európa semmiféle tava. A tengeri fürdőt nem lehet egyiknél sem utánozni és pótolni, csak is a Balatonnál. És pedig a teljes gyógyhatású tengeri fürdőt, úgy, hogy akiknek az északi tenger erős, az északi klima zord, vagy a kik számára Norderney, Helgoland, Blankenberghe, Ostende messze van, a Balatonon megtalálják ezek surrogatumát. Oly hosszú homokpartja, nagyszerű Strandja, mint a németek, vagy plage-ja, mint a francziák mondják, még tengernek is alig, tónak pedig egynek sincs.”

A „Strand” szó még egyszer előfordul a cikkben, ezúttal erős társadalomkritikai kontextusban:

„[…] annak, hogy a Balaton, szépsége daczára sok helyen szomorú, lesújtó panoráma; hogy van balatoni samum, vakitó, forró homokzivatarával, hogy a világ egyik legszebb Strandján, fényes közönség helyett, a sertés-, bivaly- vadlud- falkák sétálnak; hogy a legszebb panoráma nézőpontjára, a Badacsony tetejére még járható ut sem vezet fel; végre, hogy a Balaton szépségeit még a hazai közönség sem ismeri, mindennek – ismételjük – nagyrészt a dunántúli társadalom az oka.”

Bár a „Strand” szó fenti kontextusban való használata merőben újszerű és hosszú időn – majd másfél évtizeden – keresztül szinte párja nélküli, B. G. érvrendszere korántsem az. Az írás a balatoni turizmus korszakolásában a második Balaton-kultusz időszakaként jellemzett mintegy fél évszázad második szakaszában született, abban a válságidőszakban, amely a balatoni halászat megtorpanását és a filoxéravészt követően a Balaton fejlesztésére már nem csupán mint az elitek passziójára, hanem mint a helyi társadalom jövőjének zálogára tekintett.

A Balaton-part infrastruktúra-fejlesztése és a körülötte kibontakozó kultúrharc nem ebben az időszakban kezdődött. Ez a két évtized (az 1880 és 1900 közötti időszak) mégis döntő jelentőségűnek bizonyult abból a szempontból, hogy a fejlesztések mintáit hol, milyen külföldi előképekben keresték és találták meg a turizmus önzetlen apostolai (jellemzően a dunántúli értelmiség képviselői) és önzetlenséggel nem jellemezhető befektetői (bankok, parcellázó és fürdő-részvénytársaságok).

A tét azonban a fent idézett újságcikk sugallatával ellentétben nem a – tévesen és erős túlzással – holtnak tételezett vidék civilizálása volt, hanem e civilizálási folyamat irányváltása: a fürdőzés tengerparti mintáinak adoptálása a térségbe.

Schleicher Vera: Odi profanum vulgus. A balatoni strand születése című tanulmánya a Korall társadalomtörténeti folyóirat 84. számában (2021), az alábbi linkre kattintva olvasható teljes terjedelmében.