Hatalma csúcsáról taszította le a birodalommá nőtt Egyiptomot az új vallást erőltető fáraó

Mikor a herceg fiatalon elhunyt bátyja, a trónörökös halálát követően hatalomra került, Egyiptom már világhatalom volt: Palesztina és Szíria az uralkodó lábai előtt hevert, a föníciai kikötővárosokat helyőrség irányította, s egészen az Eufráteszig előrenyomultak. A birodalom intenzív kereskedelmi kapcsolatban állt Mezopotámiával, Kis-Ázsiával és az Égei-tenger térségével, míg délen a Nílus negyedik vízeséséig terjeszkedett, az ott bányászott hatalmas mennyiségű aranyból pedig templomokat, palotákat építettek, és abból fizették a hadsereget és a hivatalnokréteget. A külföldi országok által irigyelt és csodált Egyiptom szerencséje és jóléte az istenek királyának, a Napistennek, Ámonnak volt köszönhető – ahogy azt a főpap, Maja újra és újra elmondta. Csakhogy az új uralkodó ezt egészen máshogyan gondolta.

Aton, az egyetlen

Az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia tízedik fáraójának, IV. Amenhotepnek, a későbbi Ehnatonnak (Kr. e. 1353–1336) az egyiptomi hitvilágra és a társadalmi szokásokra gyakorolt hatása még évszázadokkal a halálát követően is élénkén élt az emberek emlékezetében.

Az eretnekként megbélyegzett, a világ legkorábbi monoteista vallásának bevezetésén fáradozó fáraóval nem bántak kesztyűs kézzel kortársai: nevét – családtagjaiéval egyetemben – eltüntették, kivakarták a falfeliratokból, szobrainak arcát összetörték.

A rebellisnek és zsarnoknak kikiáltott, egyszerre őrültnek és zseninek tartott Ehnaton emiatt is válhatott Egyiptom történetének egyik legérdekesebb, ugyanakkor legvitatottabb szereplőjévé.

IV. Amenhotepet – aki a legújabb kutatások szerint legalább nyolc éven át osztozkodott hatalmán apjával, III. Amenhoteppel – hivatalosan az egyik legrégebbi isten, Ámon koronázta meg Thébában, azonban már uralkodásának legelején megjelent Aton, akinek tiszteletére a karnaki templom (ez volt Ámon központja) tőszomszédságában – nem kevés bosszúságot okozva a „régi” hit követőinek – megépítette Gempaatent.

Ehnaton megfogalmazta felismerését: szerinte az élet forrása nem Ámon, hanem a Nap és annak fénye, sugarai teremtik meg a valóságot és osztják fel szakaszokra a napokat és az évet. Aton a mindenség teremtője, ő ad életet mindennek.

Bár Aton nem volt teljesen ismeretlen az egyiptomiak számára, kultuszának kizárólagossá tétele annál nagyobb megütközést keltett a hívők körében. A fáraó már uralkodása első éveiben kezdte háttérbe szorítani a többi istent, a királyi palotába pedig hamarosan már nem tértek vissza Ámon papjai, helyüket héliopoliszi Aton-papok vették át.

Az egyiptomiaknak nehéz volt követniük királyuk gondolatmenetét, mivel az ő istenfogalmuk egy mindenki számára elérhető, közeli isten köré szerveződött, Amenhotepé azonban merev és elvont volt, és figyelmen kívül hagyta az évezredes hagyományokat.

Szokatlan volt felesége, Nofertiti szerepe is. Nofertiti volt az egyistenhit kialakítását célzó vallási-kulturális reform ideológusa, akinek a nevét megváltoztatta Neferneferuatonra („Aton legszebbje”) és már-már társuralkodóként tekintettek rá – erre utal, hogy nevét két kartusba írták, holott addig ez csak a fáraók kiváltsága volt. A templomi szolgák szerint Nofertiti olyan kultikus aktust is végezhetett, amely hagyományosan csak a fáraóknak volt megengedett.

Új főváros – áldozatokkal

IV. Amenhotepnek küldetéséhez új emberekre volt szüksége. Bár a 4. évben Ámon főpapja még mindig hatalmon volt, az új hit új vezetőt kívánt: Aton főpapja rövidesen Meriré lett, aki ugyanúgy „a látók legnagyobbika” címet viselte, mint a héliopoliszi Ré-főpap – a fáraó ezzel is hangsúlyozni akarhatta a Ré és Aton kultusza közt fennálló kontinuitást.

A fáraó udvarában a külföldiek is fontos pozíciókat kaptak: testőrségébe núbiaiakat toborzott, fő építőmestere egy szír, Tutu lett, vezére pedig Aperel, a harci szekerek parancsnoka volt, aki már apját, III. Amenhotepet is szolgálta.

Uralkodásának ötödik évében Amenhotep elhatározta, hogy új, kizárólag Atonnak szentelt fővárost alapít: ez lett Ahet-Aton, a mai Tell el-Amarna. Luxortól 400 kilométerre északra egy barátságtalan, sivár, mintegy 50 km²-es szűz területet szemelt ki a fáraó: a helyszín kiválasztásában szerepet játszhatott egy sziklahasadék, amely épp úgy helyezkedett el, ahogy az ahet hieroglif jel esetében a két domb között felkelő és lenyugvó napot ábrázolták.

A sziklák keleti és északi oldalán a fáraó kőfaragói két határsztélét véstek ki, amelyek egy mágikus vonalat kötöttek össze. Pontosan az őket összekötő vonal közepén, azzal derékszöget alkotva futott egy másik vonal fel a hegyek irányába. Hosszúságuk pont a két sztélé közötti távolsággal egyezett meg, ahol pedig vége volt, ott lesz a király sírja.

Ebből a spirituális pontból kiindulva, ahol a fáraó a halálban egyesült Atonnal, a fáraó egy egész várost alapított – a sztélék tanúsága szerint az 5. uralkodási év 8. hónapjának 13. napján. Ráadásul IV. Amenhotep egy olyan lépésre határozta el magát, amelyet előtte s utána egyetlen fáraó sem mert: megváltoztatta nevét Ehnatonra, ami azt jelentette: „Atonnak tetsző”.

A 20–50 ezer lakosúra becsült Ahet-Aton – amelyet nem győztek dicsérni az odalátogatók – rekordidő alatt, pár éven belül épült fel, ám a fáraó szeszélye ezrek életét nyomorította meg. A régészeti kutatások szerint ugyanis az amarnaiak élete közel sem volt annyira idilli, mint amit a sírok falain látható képek sugároznak – sőt még az általában a nagyobb birodalmak fővárosaira jellemző életszínvonalat sem érte el. A feltárt csontok felénél alultápláltságra, illetve a megterhelő fizikai munkára utaló jeleket találtak.

A fáraó uralkodására jellemző művészet az új fővárosban fejlődött ki teljesen. Ehnaton a templomok teljes szerkezetét megfordította. A hatalmas kiterjedésű, kelet-nyugati tájolású nagy Aton-templomnál nincsen tető, se fedett kapuk vagy átjárók – Aton sugarainak mindenhova be kell hatolniuk. A templom és az oltárok számára elegendő lett egy szimbólum: a napkorong a fénysugarakkal. A nyitott terek miatt pedig a terület szinte üresnek hatott.

Az Amarna-reform a királyi pár addigi uralkodó, merev, formális ábrázolásmódjában is változást hozott: a hagyományos, az uralkodói aktust megörökítő jelenetek mellett egyre több olyan dombormű született, amelyen Ehnaton és családtagjai sokkal természetesebb formában, mindennapi tevékenységeik közepette, intim módon jelenik meg – ismert például olyan relief is, amelyen a pár egy harci kocsin, egymással csókolózva látható.

A régi istenek bosszúja?

Ámonnak nem maradhatott nyoma. Minden olyan nagyobb feliratot, amely megemlítette az ő – illetve felesége, az anyaistennő, Mut és fia, Honszu – nevét, de még a politeizmusra utaló „istenek” szót, vagy a nevükre hasonlító hieroglifákat, igyekezett megsemmisíteni az uralkodó. Ehnaton parancsára a katonák és munkások behatoltak a templomokba, s még az obeliszkek csúcsára is felkapaszkodtak, hogy eltüntessék a nem kívánatos neveket. A képrombolók a sírokat sem kímélték.

Ehnaton még az anyja templomából is kiüldözte Ámont: az eredetileg a Tije királyné tiszteletére épült szedeingai templom falát díszítő, núbiai homokkőből faragott, Ámont ábrázoló táblát szintén megrongálták a fékevesztett munkások. Bár az isten nevét és arcát először kikalapálták, később újrafaragták, ami egyrészt azt bizonyítja, hogy Ámon üldözése ilyen távoli tartományokba is eljutott Ehnaton uralma idején, másrészt hogy a reformok kudarcba fulladása után még itt is visszaállt az Ámon-papság hatalma. Ehnaton bezáratta a többi templomot, az istenek ünnepeit eltörölte. Egyiptom a világ első monoteista állama lett.

Az istenek bosszúja azonban rövidesen elérte Ehnatont: Egyiptomra járvány sújtott le. Először másodszülött lánya, Meketaton, majd az anyakirályné hunyt el. Hamarosan pedig az Ehnatonhoz legközelebb álló nő, Nofertiti – akinek halála körülményei ma sem ismeretesek – és mellékfelesége, Kia, rövid időn belül szintén életüket vesztették.

A külpolitikában szintén nem jó irányba mentek a dolgok. Az egyiptomi diplomácia homlokterében ekkor az egyre veszélyesebb hettita terjeszkedés ellensúlyozása állt. Hatti királya, I. Szuppiluliumasz szíriai és palesztinai befolyási területeket veszélyeztetett, az amúgy – tévesen – pacifistának tartott Ehnaton azonban figyelmen kívül hagyta vazallusai segélykiáltásait.

Az Amarna-levelek szerint a hettiták expanzív politikája miatt Mitanni – amelyet északkelet-keletről Asszíria is fenyegetett – instabillá vált, s bár uralkodója, a trónbitorló Tusratta kétségbeesetten Ehnatonhoz fordult, a várt segítség nem jött meg, a királyt pedig hamarosan egy lázadás során meggyilkolták. A korábbi királyok minden bizonnyal katonai expedíciót indítottak volna Nyugat-Ázsiába, Ehnaton azonban nem lépett. Minden erőfeszítését ideológiájának rendelte alá.

Ekkor már mindenki tudta, hogy kitört az istenek haragja: Aton cserben hagyta fiát és prófétáját. Uralkodásának 17. évében Ehnaton is megbetegedett, végül egy nyári napon, Kr. e. 1336-ban meghalt Egyiptom uralkodója. A fáraó sziklasírja – amely Ehnaton halálakor még befejezetlen volt – mélyen a sivatagban, Ahet-Atontól 6 kilométerre fekszik.

Az Aton-kultusz annyira Ehnaton személyéhez kötődött, hogy a szinte még gyökeret sem vert új vallás a fáraó halálával elvesztette egyetlen vezetőjét. A következő generációk teljesen megsemmisítették Ehnaton forradalmát, Ahet-Aton elnéptelenedett, az eretnekek városa lett, építőjének nevét letörölték az uralkodói névsorból.

Ehnaton kísérlete, hogy az egyiptomi hagyományokat eltörölje, s egyistenhitet vezessen be a birodalomban, egyedi próbálkozás maradt az ókori Egyiptom történetében. De nem is sikerülhetett: még új fővárosában, Amarnában is számos olyan szobrocskát tártak fel, amelyek Bészt, vagy éppen Thotot ábrázolták.

Gondolatainak tiltása ellenére Ehnaton azért hagyott maga után nyomot. Az építészetben, a művészetben és az irodalomban is új utakat nyitott, másfelől pedig a hatalma után helyreállított korábbi hagyományos vallás sem volt már olyan, mint előtte. Ámon nem szerezte vissza korábbi helyzetét.