Gyorsan kiérkeztek a mentőegységek a biatorbágyi merénylet helyszínére

93 éve, 1931. szeptember 13-án, éjfél után alig 20 perccel egy hatalmas robbanás zavarta meg a biatorbágyi éjszakát. A Bécs felé tartó nemzetközi gyorsvonat áthaladása közben robbanóanyag aktiválódott a viadukton, a mozdony és a mögötte haladó vasúti szerelvények 26 méteres mélységbe zuhantak. Az óriási sajtóvisszhangot generáló, 22 áldozat életét követelő tragédiát statárium, a kommunisták üldözése, valamint Matuska Szilveszter beismerő vallomása követte.

Tragikus éjszaka

Szombaton késő este, fél tizenkettőkor indult a Keleti pályaudvarból a Bécs felé tartó, Bukarest–Ostende vonalon közlekedő nemzetközi gyorsvonat. Éjfél után 20 perccel, a biatorbágyi viadukton tragikus hirtelenséggel ért véget az utazás. 

A völgyhídon bomba robbant. Az 1,5–2 kg tömegű gyilkos fegyvert már jóval a vonat érkezése előtt a helyszínre szállította a tettes, Az Est korabeli tudósítása alapján a nyomozóhatóságok szakértővel álltak szemben: 

„A bomba elkészítése és elhelyezése szakértelmet árul el, bár alapjában véve primitív módon történt. Két egyszerű villany zseblámpa-elemet helyeztek egymás mellé. Az áramot nem kapcsolták be, hanem a szerkezetet úgy konstruálták meg, hogy a viaduktra rámenő vonat nyomán hozza létre az elektromos kapcsolást. A villamos zseblámpa zsinór által össze volt kötve egy kis úgynevezett vulkánfiber strand-kofferral. Ebben egy darab egygramos robbanógyutacs volt, alkalmasint nátriumhidrogén. A vonat nyomása a két zseblámpa-elemet bekapcsolta, ez működésbe hozta a zsinóron keresztül a robbanógyutacsot, az pedig a vulkánfiber-kofferon levő robbanószert.”

A Bécs felé tartó mozdony még sértetlenül áthaladt a robbanóanyag felett, de a második és harmadik kocsi aktiválta a halálos fegyvert. A vágányrész megszakadt, a mozdony, a poggyászkocsi, és további 4 személykocsi a 26 méteres mélységbe zuhantak. A hátralévő szerelvényeket a szerencsén túl a mozdonyvezető mentette meg, akinek hősi halálát igazolta, hogy kezét a fék fogantyúján találták meg: a kisiklást követően egyből fékezni próbálta a járművet. A tragédia egyetlen szerencsésnek mondható mozzanata, hogy a másodpercek töredéke alatt a kötőlánc is elszakadt, így a további szerelvények – ugyan nem maradtak helyükön – a halálos zuhanástól az utasaikkal együtt megmenekültek.

A elhunyt utasok mellett a lapok beszámoltak egy bizonyára szerencsés csillagzat alatt született bicskei birtokos, bizonyos Pálffy-Daun József csodával határos megmeneküléséről. A kíváncsi utas kinyitotta a robogó vonat ajtaját, és ellenőrizte, hogy közeledik-e az állomás. Egyes források szerint „kivágódott” a kocsiajtón keresztül, és 15 métert zuhant, ezzel szemben hihetőbbnek tűnik Az Est verziója, ahol arról számoltak be, hogy Pálffy-Daun önként ugrott le a lépcsőről, és a dagonyába zuhanva ért sértetlenül földet. 

A szerencséje mellett repülőtiszti múltja is segítette a Biatorbágy lakóinak értesítéséről lemaradó túlélőt. A detonáció okozta rémületben a helyi szervek már leadták a vészjeleket Budapestre, a mentősök és az orvosok toborzása viszonylag gyorsan megtörtént, az egységek gyorsan megérkeztek a terrorcselekmény színhelyére.

A közhangulatot is befolyásoló tragédia a sajtóban is óriási visszhangot kapott, noha eltérő hangsúllyal kerültek a tudósításokba a bulváros részletek, a halottak tragédiáját részletező, rendkívül naturalisztikus ábrázolások, valamint a lehetséges konspirációkat felfedni kívánó találgatások. 

Az emberi lélek rezgéseit célozta meg a 8 Órai Újság hasábjain megjelenő, kiemelt mondat: „Ezt a halálhörgést és jajveszékelést egyikük sem fogja elfelejteni amíg él.” Az egyszerűbb panelekkel operáló, szemléletességre törekvő Friss Ujság is szemléltetni akarta a gyászos helyszínt: „Vér és borzalom éjszakája”; „Széttépett hullák, jajjgató sebesültek egymás hegyén-hátán” – ezekhez hasonló kifejezésekkel találkozhatott a rémült olvasó.

Ki a tettes? 

A személyes tragédiák mellett a politikumot, és a kíváncsi tömeget is a „ki a tettes?” kérdése foglalkoztatta. A korabeli közhangulat megértéséhez szükséges az 1930-as évek viszonyainak ismerete: a gazdasági világválsággal a kapitalizmusba vetett hit is megrendült, a kommunizmus reményteli alternatívát jelenthetett a dolgozó népnek, így Európa politikai vezetőit a vörös veszedelem kísértette. Ennek fényében nem meglepő, hogy a kommunizmust üldöző Károlyi Gyula és kormánya egy nagyobb terrorhullám egyik első cselekményének tekintette a biatorbágyi merényletet. 

A kommunista konspiráció gyanúja tehát nem volt légből kapott – noha igazolható sem. A tudósítások ennek ellenére mégis a kommunizmust és Moszkvát tették felelőssé a terrorcselekményért. A 8 Órai Újság kritikusan jegyezte meg: „Mit használ az előrelátás és óvatosság a hidegvérű banditákkal szemben, akik Moszkva parancsait teljesítik […]?!” A Friss Ujság szeptember 15-i számában szintén ítéletet hirdetett: „A magyar ember természetével és egyenességével ellenkezik még a gondolata is annak, hogy ártatlan emberek pusztulásával tetézze a nehéz idők nyomorúságát és elkeseredését. […] ugyanaz a sötét moszkvai kéz rendezhette ezt a vérfürdőt, amely a berlin – kölni és bukarest – brailai vasútvonalakra is pokolgépet helyezett. Itt a nemzetközi anarchia pokoli merényletéről van szó.”

A vidéki orgánumok sem hallgatták el az eseményt: a Dunántúl címet viselő lap a regionális vonatkozások, valamint a bátaszéki asszonyok és gyermekek elvesztése miatt is megemlékezett a szerencsétlenségről. A vádló, kommunistaellenes hang itt is tetten érhető: „Tetemre kell hívni annak a tábornak lelkiismeretét, amely magát kommunistának vallja!” Ezzel szemben akadtak tárgyilagosabb, ítélkezésmentesen író lapok is. A Budapesti Hírlapnál vörös veszélyről olvasni sem lehetett: „Hajnalban a csendőrök és rendőrök két gyanusított embert őrizetbe vettek és megkezdték kihallgatásukat.”

A terrorcselekményre válaszul statáriumot hirdettek, melyet egy héttel később, szeptember 20-án minden államellenes szervezkedéssel gyanúsítható személyre kiterjesztettek. Leipnik Márton és hírhedt „kommunista bandája” is a figyelem kereszttüzébe került, továbbá a helyszínen talált levélrészlet is a kommunista gyanút igazolta: „Munkások, nincsen jogotok, hát majd mi kieszközöljük a kapitalistákkal szemben…”

A kapitalizmus, a munkások és a jogfosztottság érzése: mind egyértelművé tette az államvezetés számára, hogy hajtóvadászatot kell indítani a szélsőbaloldaliak ellen. Matuska Szilveszter „felbukkanása” azonban árnyalta a korábban vörösre festett képet.

A rejtélyes sorsú elkövető az első világháborúban főhadnagyi rendfokozatban szolgált, majd vállalkozóként (ingatlanspekuláns és kereskedő) dolgozott, a világgazdasági válságban tönkrement, találmányait visszautasították. A megcsömörlött Matuska életútjának ismeretében lehetett egy szerencsétlen „kortünet”, csakúgy, mint politikai aktivista. 

Bécsben tartoztatták le október 7-én, és ítélték 6 év börtönre. Mint utóbb kiderült, „álsebekkel” a tragédia helyszínén is jelen volt, ahol zavartan viselkedett, és a vizsgálatok rávilágítottak, hogy neve nem szerepelt az utaslistán. Eleinte az őrült szerepét játszotta, de október 16-án minden tettét – osztrák és német bűncselekményeket is – beismerte, Magyarországon távollétében is halálra ítélték. Miután hazaérkezett, az ítéletet életfogytiglanra változtatták, és a váci fegyházban töltötte börtönéveit egészen 1944-ig, amikor a Vörös Hadsereg bevonulását övező zűrzavarban rejtélyes körülmények között, nyom nélkül eltűnt. 

A statárium egészen 1932 októberéig érvényben maradt, a kommunisták üldözése folytatódhatott: ennek az üldözéshullámnak vált áldozatává Fürst Sándor és Sallai Imre is, 1932. július 28-án. Ugyan a mai szakirodalom inkább az őrült, kiábrándult, magányos terrorista képéhez ragaszkodik, a kommunista szálak továbbra sem kizárhatóak. Matuska bűnösségét az is árnyalja, hogy ő maga azt hihette, tehervonatot fog felrobbantani: a menetrend szerint aznap éjszaka egy tehervonatnak kellett volna előbb érkeznie, de – a történelmet is befolyásoló – forgalmi változás következett be. 

Az összeesküvés-elméletek a mai napig virágkorukat élik, noha bizonyíték hiányában egyik politikai oldal sem vonható felelősségre. A híd a csodával határos módon nem dőlt össze, október 3-án már újra jártak a vonatok. Az 1970-es évek végétől a MÁV már nem használta vasúti közlekedésre az építményt, amelyet 1996-ban helyreállítottak, és ma ipari emlékműként tartják nyilván.