Gyilkos szoknyák és halál szakállfésülés közben – az életveszélyes 19. századi divat

Henry Wadsworth Longfellow felesége, Fanny 1861-ben egy délután békésen üldögélt otthonában, amikor ruhája egyszer csak lángra kapott. Égési sérülései annyira súlyosnak bizonyultak, hogy másnap meghalt. A gyászjelentés szerint egy gyufa vagy egy égő papírdarab okozta a tüzet. Ebben az időben ez korántsem volt szokatlan módja a halálnak. Ekkoriban még gyertyák, petróleumlámpák és a kandallóban égő tűz biztosította az otthonok világítását és fűtését, és a nők bő szoknyái és tüllruhái komoly tűzveszélyt jelentettek.

A kalapkészítés veszélyei

Nem ez jelentette azonban az egyetlen veszélyforrást – olvasható a National Geographic cikkében. Az anilinfestékkel készült zokniktól begyulladt az emberek lába, a ruhagyári dolgozókon pedig gyakran fekélyek jelentek meg.  A nők az ólomtartalmú sminktől olyan idegsérüléseket szenvedtek, hogy nem tudták felemelni a kezüket. A celluloidfésűk túl magas hőmérsékleten akár fel is robbanhattak. Pittsburgh-ben egy férfi hosszú, ősz szakállának fésülése közben vesztette életét, Brooklynban pedig felrobbant egy fésűgyár.

A kor legdivatosabb ruhadarabjai, kiegészítői és szépítkezési eszközei közül a legtöbb olyan kémiai anyagok felhasználásával készült, amelyeket manapság már egyértelműen mérgezőként ismerünk. Elsősorban azonban nem viselői, hanem készítői szenvedtek a halálos tárgyaktól. A veszélyeztetettek egyik csoportja a kalaposoké volt, mivel sokan higanymérgezést kaptak munkájuk során, amely akár halálos is lehetett. A 18-19. században sok kalap nyúlszőrből készült, amelynek nemezzel való összetapasztásához higanyra volt szükség.

Mint Alison Matthews, a Fashion Victims: The Dangers of Dress Past and Present című könyv szerzője kifejtette, a higany különösen belélegzés esetén volt veszélyes, mivel egyenesen az agyba jutott. Először neuromotoros problémák adódtak, például az áldozat elkezdett remegni. A connecticuti kalapkészítő városban, Danburyben a jelenséget „Danbury-rázkódásnak” nevezték.  Emellett a kalapkészítőknek lelki problémái is adódhattak: sokan nagyon félénkek, paranoiásak lettek. Amikor orvosok meglátogatták a kalaposműhelyeket, az iparosok azt hitték, megfigyelik őket, ledobták a szerszámaikat, és rettentő mérgesek lettek.  Sokuknak voltak kardiorespiratorikus problémáik, voltak, akiknek kihullottak a fogai, és fiatalon meghaltak. 

A veszélyekről mindenki tudott, de általában csak úgy tekintettek rájuk, mint munkával járó kockázatra, a kalapot viselőknek pedig nem kellett ilyesmitől tartaniuk, mivel a bélés megvédte őket. Az ily módon történő kalapkészítést sohasem tiltották be Nagy-Britanniában, és a veszélyes munka csak az 1960-as években tűnt el, amikor a férfikalap kiment a divatból.

A habzó szájú művirágkészítő

Az arzént mindenhol meg lehetett találni a viktoriánus Nagy-Britanniában: gyertyákban, függönyökben és tapétákban is – írja James C. Whorton, a The Arsenic Century: How Victorian Britain Was Poisoned at Home, Work, and Play című könyv szerzője. Mivel szép, élénkzöld színt kölcsönzött az anyagoknak, különféle ruhák, kesztyűk, cipők és a nők által hajba tűzve is szívesen viselt, valamint lakásdíszként is előszeretettel használt művirágok készítéséhez is felhasználták.

A nők az általuk hordott hajkoszorúktól sokszor kiütéseket kaptak, de a higannyal készült kalapokhoz hasonlóan az arzénos ruhadarabok és kiegészítők is azok számára jelentettek igazi veszélyt, akik készítették azokat. 1861-ben például egy 19 éves művirágkészítő, Matilda Scheurer – akinek a munkájához az is hozzátartozott, hogy arzéntartalmú porral szórja be a virágokat – halála előtt vonaglott, hányt és habzott a szája. Az epéje zöld volt, csakúgy, mint a körmei, de még a szemfehérje is zöldes árnyalatúra váltott. A boncolás során arzént találtak a gyomrában, a májában és a tüdejében is.

Scheurer halála a közvélemény figyelmét is felhívta az arzén veszélyeire. A British Medical Journal című szaklap például arról írt, hogy az arzéntartalmú öltözéket viselő nők „elég mérget hordoznak a szoknyájukban ahhoz, hogy minden hódolójukat megöljék, akikkel egy fél tucat bálteremben találkozhatnak”. Az 1800-as évek második felében a hasonlóan túlzó állítások hozzájárultak ahhoz, hogy a közhangulatot a zöld halálos árnyalata ellen fordítsák.      

Ennek hatására a skandináv országokban, Franciaországban és Németországban betiltották az arzén ruhaanyagokhoz történő felhasználását (a briteknél nem). Elizabeth Semmelhack, a torontói Bata Shoe Museum kurátora szerint a szintetikus színezékek megkönnyítették az arzén használatával történő szakítást. A divatnak azonban manapság is vannak veszélyei. 2009-ben Törökországban betiltották a farmerek homokfúvással való koptatását, mivel a dolgozóknál a szilikózis nevű tüdőbetegség alakult ki a homok belélegzésétől. Ilyenkor azonban sok vállalat inkább egy másik országba telepíti a gyárát, ahelyett, hogy beszüntetné az effajta tevékenységet: az Al Jazeera például tavaly írt arról, hogy a kínai gyárakban továbbra is homokfúvással koptatják a farmereket.