Ferenc József és Wekerle akarata feszült egymásnak Kossuth temetése ügyében
1894. április 1-én több százezer gyászoló kísérte utolsó útjára a „magyarok Mózesét”, Kossuth Lajost. Hazánk történelmének egyik legnagyobb alakja élete utolsó negyvenöt évét Magyarországtól távol élte le. Temetése sem volt zökkenőmentes, Kossuthot ugyanis volt ellensége, Ferenc József nem engedte állami költségen búcsúztatni. A temetéssel és a gyásszal kapcsolatos politikai viták utcai összecsapásokhoz vezettek. Az eseménynek, amely a kormány bukásához vezetett, az anyagi károkon túl két halálos áldozata is volt.
A nemzet gyászba borul
Az 1849. augusztus 17-én emigráló Kossuth haláláig politikai tényező maradt Magyarországon. A ’40-es években kiépült kultusza továbbra is töretlenül jelen volt a mindennapokban, a parasztházak Kossuth-arcképes házi oltárától kezdve a pártpolitikáig.
A Kossuth torinói lakásában élők és ott vendégeskedő magyarok aggódva hívták fiait, Ferencet és Lajost, miután 1894 telén lázas beteg lett a kilencvenkettedik életévét taposó agg hazafi. A magyarországi újságok szétröppentették a hírt: haldoklik hazánk egykori kormányzója.
1894. március 20-án este 11 óra előtt 5 perccel a „Nagy Száműzött” szemei örökre lecsukódtak. Öt perccel később a távíró elküldte Magyarországra az üzenetet, amely gyászba borította a nemzetet.
Kossuth nem hagyott maga után sem személyes jellegű, sem politikai végrendeletet, amelyben rendelkezett volna végső nyughelyéről, vagy temetéséről, de azt mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját hazai földön kell méltóképpen eltemetni. A temetés kérdése roppant kényes politikai szituációba sodorta az első Wekerle-kormányt.
Az állami szertartással szemben Ferenc József tiltakozott, míg a nemzeti akaratot képviselő, a Függetlenségi és 48-as párt vezette baloldali ellenzék nemzeti hősnek járó, teljes körű állami pompával, sőt emléktörvénnyel járó díszceremóniát akart. E két határozott álláspont között kellett lavíroznia az ország és a bécsi udvar támogatását eddig egyaránt élvező kormánynak.
Kossuth eltemetésére nem volt a magyar vezetésnek forgatókönyve, és Ferenc József révén a hivatalos állami ceremónia is kivitelezhetetlen volt, a nemzet gyásza tehát nem lehetett az ország gyásza is.
Ferenc József az állami vezetőknek sem engedte, hogy volt ellenségének temetésén részt vegyenek (bár elvileg magánemberként bárki elmehetett volna, erre nem került sor). A március 20-i tragédia és az április 1-jén tartott temetés közötti időszak a politikai csatározások fényében telt mind az Országgyűlésben, mind Bécsben, de főként az utcákon.
Kossuth halála után is mozgósítja az ifjúságot
A baloldal nyomására Wekerle megpróbálta mégis keresztülvinni az állami finanszírozást. Ennek érdekében a kormányfő személyesen is Bécsbe utazott a királyhoz, aki viszont nem volt hajlandó megváltoztatni korábbi álláspontját.
Wekerle ezért azzal az ötlettel állt elő, hogy a költségeket a képviselőházra ruházza, de ez az indítványa is elutasítást nyert, mint ahogy az is, amelyben azt akarta elérni, hogy a temetés költségeinek előteremtésére szervezett adakozásból a kormány tagjai is kivegyék részüket.
A kormányfő mégis talált kiskaput: a temetés és a hazaszállítás költségeit Budapest székesfővárosra ruházta, ennek értelmében március 21-én a főváros törvényhatósági bizottsága tanácsülést tartott, amelyen Gerlóczy Károly alpolgármester bejelentette a gyászhírt, és indítványt terjesztett elő a ceremóniával kapcsolatos teendőkről, amely elfogadásra talált.
A március 23-ára összehívott Képviselőház Szabadelvű párti többsége pedig a részvétnyilakozat mellett csak küldöttségként vett részt a temetésen és a torinói szertartáson, valamint vállalta, hogy „koszorút helyez ravatalára”, továbbá beszüntette üléseit a végtisztesség kifejezéséig.
A közvélemény kedélyét azonban leginkább az a megkötés borzolta, amely szerint a gyászlobogókat csupán a város tulajdonában, vagy magánkézben lévő épületekre lehetett kitűzni, az államiakra nem. Az egyetemi ifjúság március 22-én tartott gyűlésen elhatározta, hogy párosával kiküldi a kör tagjait, akik a háztulajdonosokat felszólítják, hogy házaikon gyászlobogókat tűzzenek ki, míg a Függetlenségi és 48-as Párt röpcédulákon kérte az embereket, hogy tekintettel Kossuth halálra, ne menjenek színházba.
A városokban, de különösen a fővárosban sorozatosan tüntettek. Aki nem tűzte ki az egyetemisták felszólítása ellenére sem a gyászlobogót, annak a háznak az ablakait kővel bedobták, vagy az ifjúság berontott a házba. Emellett megzavartak minden illetlen színházi előadást, kávéházi élőzenét, vagy egyéb mulatságot. Ezek egyik gócpontja a budapesti Nemzeti Színház volt, ahol a sorozatos előadás-megzavarások után Wekerle végül elérte, hogy a betört ablakok mellé kifüggesszék a fekete zászlót.
A kormány nem egy esetben rendőri erők bevetésével kényszerült tömeget oszlatni, amihez még a katonaságot is bevetették. A neoabszolutizmus korában „Gellérthegyi Bastille”-nak gúnyolt Citadellában készenlétbe helyezték a tüzérséget is. A tüntetések leverésekor többször indokolatlanul alkalmazott erőszakot a rendőrség.
Hieronymi Károly belügyminiszter ezt a rendfenntartás sajnálatos velejárójaként interpellálta az ellenzéknek, véleménye szerint a „feladatukat teljesítő” rendfenntartók pedig csak azután védték magukat karddal és puskával, miután a tömeg kővel dobálta őket. Ennek vált áldozatává ugyanis Keresztes Ferenc, a tüntetések halálos áldozata. Végül a kedélyek a Kossuth-fiúk táviratának hatására nyugodtak le, miszerint csak békesség esetén hozhatják haza atyjuk holttestét.
Zöld-fehér-piros kegyelet
1894. március 29-én búcsúztatta Kossuthot a gyászba borult Torino. Az emigráns több mint 30 évet élt a Pó-parti városban, ezalatt az olaszok szívéhez nőtt. Az olasz parlament és I. Umbertó király is részvétét fejezte ki, Torino polgármestere pedig köszönetet mondott a koporsót „átvevő” Kossuth-fivéreknek, hogy atyjuk őket tisztelte meg utolsó lakhelyének kiválasztásával.
Újsághírek szerint háromszázezer ember kísérte a vasútállomásig Kossuth holttestét az 1848–1849-ben Magyarországon harcoló Olasz Légió zászlajával. A vonat útja során az olasz állomásokon gyászbeszédek és tömegek üdvözölték a szerelvényt, míg Ausztriában, (ahol szándékosan éjszaka haladt át a koporsót szállító vonat), a csendőrséget készenlétbe helyezték az útvonal mentén. Ausztriában még a halott Kossuthtól is féltek.
Csáktornyán ágyúszóval üdvözölték a Magyarországra érkező vonatot, de Budapestig minden állomáson ünnepélyesen fogadták és megszólaltatták a Kossuth-fivéreket. A Keleti pályaudvaron március 30-án Apponyi Albert és Márkus József főpolgármester hivatalosan átvette a koporsót, majd Kossuth testét a Nemzeti Múzeumban helyezték ravatalra, életéveit szimbolizáló 92 égő gyertya, díszőrség és temérdek koszorú társaságában.
Gyászmenet a körúton
A temetésre április 1-jén, vasárnap került sor, de a főváros már előző nap tele volt „öltönyös hajléktalanokkal”, akik vidékről jöttek végső búcsút venni „Kossuth Apánk”-tól és nem foglaltak szállást arra az egy éjszakára. Reggel tíz órakor kezdődött el a gyászszertartás a múzeum előcsarnokában. Miután a Budai Dalárda elénekelte a Himnuszt, Gerlóczy Károly alpolgármester, Sárkány Sámuel lutheránus püspök és Jókai Mór emlékezett meg Kossuthról.
A menet félórás késéssel indult meg (annyi időbe telt ugyanis eltávolítani a múzeum lépcsőjéről a két nap alatt odahordott virágokat), melyet tizennyolc – körülbelül kétezer koszorúval megrakott – kocsi kísért. A temetés lebonyolítását magára vállaló Első Magyar Szállítási Vállalat által kijelölt 5-6 kilométeres útvonal a Múzeum körúton, a Károly körúton, a Váci úton, az Andrássy úton, a Teréz körúton, az Erzsébet körúton és a Rákóczi körúton keresztül vezetett az akkor még külvárosi Kerepesi temetőhöz.
Az említett utak mindkét oldalát hömpölygő sorokban töltötték meg a gyászolók, továbbá – a fennálló balesetveszélyről és tiltásról tudomást sem véve – minden erkély, ablak, kirakat, párkány zsúfolásig volt emberekkel. A körúti lakástulajdonosok ugyanis már a temetést megelőző napokban hirdetéseket adtak fel a legolvasottabb lapokban, melyekben jó pénzért kínálták kibérelhető erkélyeiket, ablakaikat.
Még a kéményeken, fákon is kíváncsiskodók lógtak, sőt órákkal a menet előtt asztalokból, létrákból rögtönöztek afféle mozgó tribünöket, amelyek a csodával határos módon elkerülték a leszakadást. Az utcákon közben Kossuth-képeket és érméket, apró ereklyéket árultak.
A menetet a temetkezési társulat lámpás, lovas emberei nyitották meg. Utánuk az öreg honvédek következtek, élükön az egyszerű, „Kossuth Lajos. Élt 92 évet.” feliratú fejfát vivő Vasvári Kovács Józseffel. Az ősz szakállú 1848-as hős a menet alatt többször is elérzékenyült, elcsukló hangon ígérte meg, hogy Kossuth után többé senki temetésén sem kíván szerepet vállalni.
A honvédek oldalán vonultak az egyetemisták, őket a koszorús kocsik, majd a nyolc fekete ló által húzott gyászhintó követte. Közvetlen a koporsó mögött helyezkedtek el a családtagok, a világi, illetve egyházi élet nagyságai. A kormányzó szülő- (Monok) és keresztelőfalujából (Tállya) érkezők is ebben a sorban vonulhattak a temető felé. A menet (amely az egyes körutakon folyamatosan bővült, az Erzsébet körúton például a polgárnők láncával egészült ki) hátralévő részét az egyéb küldöttségek sokasága és maga az ország népe jelentette.
A korabeli lapok becslései kétszázezertől egymillió főig terjedő gyászoló tömegről szóltak, de mindenképpen a magyar történelem eddigi legnagyobb gyászceremóniájának lehettek résztvevői a jelenlévők. Az újságok beszámoltak arról is, hogy egy ember életét vesztette a tömegben, illetve egy várandós anya egészséges gyermeknek adott életet.
A gyászhintó útvonalán egész délelőtt szólt az ének, hol a Kossuth-nótákat, hol a Szózatot, hol pedig Kölcsey Himnuszát dalolták egymást túlharsogva a gyászolók. A Szent István-bazilika harangja is többször megkondult, ami azért kivételes, mert Kossuth vallásának megfelelően csak az evangélikus templomok harangjai zúgtak a temetés alatt.
A kerepesi-temetőben
Ilyen felemelő hangulatban érkezett meg a gyászmenet egy óra tájban a nagy halott végső pihenőhelyéhez, a Kerepesi-temetőhöz. A környéket a tűzoltóság már fél tizenkettőkor kordonokkal zárta körbe, hogy illetéktelenek ne léphessenek a temetőbe, a sírt ugyanis csak külön meghívóval lehetett megközelíteni.
Szónoklatok sora követte egymást; felszólalt Péchy Tamás, Justh Gyula, Hermann Ottó, Horánszky Nándor és Bottlik József is, a végső, búcsúztató imát pedig Sárkány Sámuel mondta el. Ezután a tölgyfából készült koporsót egy-egy kis zacskónyi monoki és tállyai föld kíséretében bocsátották le az anyaföldbe.
Kossuth teste 1894. április 1-jén, délután három órára már magyar földben nyugodhatott, Deák Ferenc és gróf Batthyány Lajos mauzóleumai között. Közben a Budai Dalárda Miért oly borús? címmel gyászdalt zengett. A végső szertartást egy igazán őszinte, szívből jövő jelenet zárta le. Rákosi Viktor író, miután a család elvonult a nyitott sír mellett térdre rogyott, és ajkával megérintette a deszkalapot, mely után ezrek követték példáját.
A temetés jellegzetes utómozzanataként a koszorúkkal borított sírhely télies pusztasággá vált: a megannyi gyászoló mind igyekezett egy-egy levéldarabot eltenni emlékül a koszorúkból (ez lett a sorsuk a torinói ravatalon emlékezés virágainak is).
Wekerle Sándor – bár nem ve(hete)tt részt a ceremónián –, az adott körülmények között jól megoldotta feladatát: közbenjárására Budapest városa szervezte s finanszírozta a temetést, azaz gyakorlatilag végül állami költségen került sor a ceremóniára. A magyar nemzet méltó módon adhatta meg a végtisztességet volt kormányzójának.
Ez is érdekelhet
Bár a kormány ismét két tűz közé került: az ellenzék a temetésről való távolmaradásukat és az udvar gyászellenes intézkedéseit, az uralkodó pedig a temetés túlzott ünnepélyességét, az ellenzék előretörését kérte rajtuk számon. Az ellenzék támadásaira Wekerléék a felsőbb akaratra és az uralkodótól való függésükre hivatkozva magyarázkodtak. De akadt, aki más ürügyet talált a temetésen való meg-nem-jelenésére: az országgyűlés elnöke, Bánffy Dezső fontos hivatali teendőkre, de volt aki betegségre hivatkozott.
A temetés utáni politikai „csetepaték” győzteseként nem nevezhetünk meg senkit. A kormány nem vehetett részt a temetésen, és bár a kabinet december 21-én lemondott, a ellenzék továbbra sem juthatott hatalomhoz. A király sem érte el célját, a nemzetnek ugyanis sikerült kifejeznie mély gyászát, ráadásul a legfontosabb cél teljesült: Kossuth maradványai a mai napig hazai földön nyugszanak.
