Etiópiában vérfarkasok helyett vérhiénákkal riogatták a gyermekeket

A telihold idején átváltozó vérfarkas legendája igen jól ismert a nyugati kultúrkörben. Afrikában azonban más négylábú riogatja a gyermekeket. A vérhiénának nevezett rettentő lény, a vérfarkashoz hasonlóan éjszaka cserkészi be áldozatát.

A vérfarkas unokatestvére

A napnyugta közeledtével október vége felé a kicsiny etiópiai falu, Atuga lakóin rendszerint enyhe feszültség lesz úrrá. Az anyák sürgető hangsúllyal a hangjukban hazaterelik gyermekeiket, a farmerek eközben serényen igyekeznek a lábasjószágot az istállókba terelni.

„A kovács házánál játszottatok?” – kérdi egy aggódó édesanya, miközben bevezeti csemetéit a házba, majd nyomatékkal megjegyzi: „Tudjátok, hogy el kell kerülnötök őt”. A gyermekek komoly képpel bólintanak. Ahogy a félhomály egyre inkább birtokba veszi az utcákat, az idegesség szinte tapinthatóvá válik a településen.

Atuga egy csendes, 200 lakosú falu, amelyet körülölel a vadvilág. A lakók otthonaiba beszűrődik az Etióp-magasföld élővilágának kakofóniája: furcsa éjjeli csipogások, rovarok zümmögése és a hiénák magas hangú sikolyai töltik be az éjszakát. A hangoktól felzaklatott anyák aggódva figyelmeztetik az ágyba bújó gyermekeiket, hogy a vérhiénák odakinn óvatlan gyermekekre vadásznak.

A helyi legendák szerint a vérhiénák már emberemlékezet óta garázdálkodnak az olyan falvakban, mint Atuga, félelemben tartva Etiópia, Szomália és Szudán lakosait. E történetek szerint az éjszaka elkóborló gyermekek a vérhiénák miatt nagy veszélyben vannak.

A vérfarkas kuzinja, a vérhiéna lehet ember és hiéna is. Az utóbbi emberalakban álcázza magát. A vérhiénák a történeteknek megfelelően hamu vagy varázspálca segítségével képesek alakot váltani, de a transzformációt az emberi hús szaga is beindíthatja.

A hiéna és az ember már több tízezer év óta él egymás mellett Afrikában. Kapcsolatuk a jelenben, de leginkább a múltban egyáltalán nem volt felhőtlen, mivel a hiénák gyakran betörtek az emberek kunyhóiba, elragadták a gyermekeket és megtizedelték a lábasjószágot is.

A Notre Dame Egyetem állat-ember kapcsolatokat vizsgáló kutatója, Marcus Baynes-Rock minderről a következőképpen vélekedik: „Manapság úgy gondoljuk, hogy teljesen kontroll alatt tartjuk a környezetünket. Afrika eldugottabb, a vadon által uralt vidékein a hiénatámadás viszont tipikusnak mondható, a mindennapi élet sajnálatos eseményei közé tartozik. Kijelenthetjük, hogy nem mi vagyunk a csúcsragadozók.”

Ilyen környezetben nem meglepő, hogy az afrikai folklór által megteremtett lény, a vérhiéna a falusi közösségek elsőszámú közellenségévé vált. A vérhiénák rokonaikhoz, a hús-vér hiénákhoz hasonlatosan magányos élőlények, de ha kell, csoportokban is vadásznak. Kielégítetlen étvágyuk van, és híresek arról, hogy kicsalogatják az embereket otthonukból. A vérhiéna mítosza egy remek eszköz volt a múltban (és most a jelenben is) a gyermekükért aggódó édesanyák kezében, hogy elrettentsék kíváncsi csemetéiket az éjszakai kóborlásoktól és mindenféle kockázatos tevékenységtől.

A vérszomjas állatot az emberek egyben egy gyáva és visszataszító teremtménynek is tartották. Egy Elefántcsontpartról származó mítosz szerint a hiéna megpróbálta rávenni az állatokat, hogy fogjanak össze és öljék meg az első emberpárt. Őseinket a kutya mentette meg, amely figyelmeztette őket a veszélyre. A vérhiéna mítoszának központjában is egy olyan lény áll, amely amellett, hogy vérengző, még aljas is.

Alakváltó, hullazabáló kovácsok

Egyes régiókban a vérhiéna alakja bizonyos népcsoportok elszigetelésének, kiközösítésének eszközévé vált. Egy etióp legenda szerint Éva harminc gyermeket nevelt. Egy nap Isten megkérte őt, hogy mutassa meg őket neki. Éva rosszat sejtett, és tizenöt gyermekét elrejtette Isten szemei elől. Amikor a Mindenható rájött erre, Évát azzal büntette engedetlenségéért, hogy az elrejtett gyermekeit megátkozta, akikből később a budák lettek.

Ahogy az idő múlt, a sátáni erő forrásának tekintett buda egyre inkább összeforrt az alantasnak tekintett kézműves réteg tagjaival, elsősorban a kovácsokkal. Az őslakosok később már minden kovácsot budának neveztek, és úgy hitték, mindegyikük birtokában van annak a képességnek, hogy a sátáni erők segítségével vérhiénává alakuljanak át. (A budák létezésében még ma is hisznek Etiópia-szerte, illetve kisebb mértékben Szudánban, Tanzániában és Marokkóban.)

A kovácsmesterséggel Etiópiában leginkább a zsidók foglalkoztak, akik még az ókor folyamán telepedtek le az országban. Az izraelita bevándorlók a Dán törzs tagjai voltak, akik Salamon fia, Roboám és Jeroboám királyok között kitört polgárháború miatt menekültek el Izrael földjéről. Az etiópiai zsidókat nem fogadta be a többségi társadalom: nem járhattak iskolákba és nem birtokolhattak földet sem. A kovácsmesterség elsajátításához viszont nem kellett iskola, így a szakma generációról generációra öröklődött a zsidó bevándorlók között.

Don Seeman, az Emory Egyetem vallástudománnyal és hebraisztikával foglalkozó tanára úgy véli, Etiópia zsidó lakosságának budaként való megjelölése „az ideológiai szegregáció egyik formája volt”, ami azáltal, hogy kapcsolatot teremtett a buda és kézműves kaszt között, gátolta a társadalmi mobilitást, amely a korábbi korszakokban még lehetséges volt.

Az etiópok által törvényen kívülinek, azaz „Falashának” nevezett zsidó közösséget az őslakosok különféle történetekkel dehumanizálták. Az egyik ilyen hiedelem szerint a zsidók olyan alakváltók, akik éjjelente hiénák alakjában fosztogatják a sírokat, és miután kiszedik azokból a tetemeket, elfogyasztják a rothadásnak indult emberi húst. A rettentő éjszakai tevékenység azonban napközben is tetten érhető: ha valakit a rothadt hús bűze lengi körül, arról bizton állítható, hogy éjszakánként vérhiénává változik.

Az izraeliták és a vérhiénák összekapcsolása már a múlté, mivel Etiópiából szinte teljesen eltűntek a zsidók. A legtöbbjüket a 19. században és a 20. század elején arra kényszerítették, hogy hagyják el hitüket és térjenek át a keresztény hitre. Azokat pedig, akik megtartották vallásukat, a zsidó állam az 1980-as évek folyamán Izraelbe telepítette.

A vérhiénák azonban nemcsak Etiópiában, hanem más afrikai országokban is megjelentek, és etiópiai társaikhoz hasonló tulajdonságokkal bírtak. Szomáliában például az átváltozás úgy jöhet létre a szóbeszéd szerint, ha az ember napnyugtakor egy varázspálcával végigdörgöli magát. Marokkóban nem kell pálca, ott az emberek a lenyugvó nap sugarai segítségével változnak vérhiénává. Szudánban durvábbak a vérhiénák, mivel ott, az éjszaka beköszöntével szerelmeseket támadnak meg.

Ezeknek a mítoszok egy közös vonásuk van: a másságtól való félelmet, illetve a természet erejétől való rettegést tükrözik. A vérhiénákba vetett hit ma is meglehetősen elterjedt Afrika szarván, különösen az olyan kicsiny falvakban, mint Atuga, ahol a sokat ígérő, vagy éppen fenyegető vadon továbbra is nagymértékben szabályozza az emberek életét. Az anyák ott még mindig a vérhiénákról szóló történetekkel küldik ágyba gyermekeiket, reménykedve abban, hogy azok majd megfogadják a figyelmeztetéseket, és nem egy csattanó állkapocs lesz az, amelyet utoljára hallanak majd.