„Élete szomorú, talán ok nélkül az...” Erzsébet királyné anyasága

Amikor 1854. április 24-én este hét órakor a 17 éves Wittelsbach Erzsébet Amália bajor hercegnő Bécsben, az Ágoston-rendiek templomában az oltár elé lépett, hogy házastársi esküt tegyen a nála hét évvel idősebb I. Ferenc József császárnak, még nem tudta, hogy az élethosszig tartó elköteleződése Európa egyik legnagyobb birodalmának uralkodója mellett személyes tragédiaként megélt boldogtalanságához fog vezetni. S bár a bajor „rózsa” első unokatestvérével, Ferenc Józseffel való frigyre lépése – mellyel Ausztria császárnéjává, később Magyarország és Csehország királynéjává vált –uralkodói körökben ritkának számító szerelmi alapon köttetett, kiegyensúlyozott boldogságot hosszú távon végül egyik félnek sem hozott.

Nyomasztó feladat

Százegy díszlövés. Így tudatják az alattvalókkal, mikor a Habsburg-házba trónörökös születik. 1855. március 5-én éjjel azonban csupán huszonegy díszlövés dördült el, merthogy a nép és az uralkodói család várakozása ellenére Erzsébetnek „csak” leánygyermeke született, aki a keresztségben – apai nagyanyja után –  a Zsófia Friderika nevet kapta. Az újdonsült anya boldogan írta szüleinek Possenhofenbe: „A kicsikém nagyon kedves, sok örömet okoz a császárnak és nekem. Eleinte kissé szokatlannak tartottam, hogy saját gyermekem van; ez egészen újfajta boldogság, egész nap velem van, kivéve, mikor sétálni viszik, amire a szép idő miatt gyakran adódik lehetőség…”

A szeretetteljes családi idill azonban nem tartott sokáig: a fiatal és tapasztalatlan anyának, Sisinek, akit eredetileg nem is szántak uralkodói hitvesnek, és így viszonylagos szabadságban nőhetett fel Münchenben, egészen más elképzelései voltak a gyermeknevelésről, mint a bécsi udvarban meghatározó befolyással bíró anyósának (egyben nagynénjének), Zsófia Friderikának.

A konzervatív nézeteket valló Zsófia mielőbb egy alkalmas trónörökössel akarta volna megszilárdítani Ausztria politikai dominanciáját a birodalomban, ezzel biztosítva be fia vonalára az ági örökösödést. Bár nem deklarálta, de Zsófia csalódottan vette tudomásul a leányunokája világrajövetelét, talán ez is befolyásolta korán megmutatkozó kérlelhetetlenségét.

Erzsébet tapasztalatlanságára hivatkozva rövid időn belül az elsőszülött nevelését kizárólagos hatalma alá vonta. Az ifjú császárné pedig távol lévő anyjának írt leveleiben panaszolja el, hogy mennyi bánatot okoz neki a „kezdetben oly charmant” anyósa, aki azt is megszabja neki, napjában hányszor és milyen körülmények között láthatja gyermekét.

Sisi önálló döntések meghozatalára irányuló törekvéseit férje sem támogatta. Valós anyai teendői nem maradtak, anyasága csupán reprezentatív és felszínes kötelességekre korlátozódott: a nép kíváncsiságának kielégítésére a bécsi kertekben mutogathatta az ő lakosztályától távol, a kastély másik szárnyában nevelt kislányát. Az állandósult konfliktusokban a magára maradt császárné átmenetileg feladta a harcot, tehetetlenül vetette alá magát anyósa akaratának. A helyzet akkor sem változott meg, amikor újra várandós lett.

Az 1856. július 5-én születő második gyermeke is lány lett, ő a magyar államalapító, Szent István király hitvese után a Gizella nevet kapta. Erzsébetnek már a várandóssága sem telt felhőtlenül, az ideálisnak képzelt anyasága és a megtapasztalt valóság között ellentét feszült, s nyomasztóan hatott rá a „feladat”, hogy trónörökös fiút szüljön. Egyre hosszabb periódusokban, egyre erősebben tört rá a depresszió.

Ferenc József az anyja és Sisi közötti feszültség feloldása érdekében úgy döntött, hogy gyermekeit új lakosztályokba költözteti a Hofburgban, amelynek természetesen az idős főhercegnő nem örült. A két nő között őrlődő császár levele jól rávilágít a helyzet súlyosságára:

„Sisi odaadó feleség és anya! Ha lenne szíves nyugodtan átgondolni, megértené, miért nem szeretnénk gyermekeinket az Ön lakásában bezárva látni. Szegény Sisi nagy hassal (terhessége idején) kénytelen felmenni a lépcsőn, hogy néhanapján gyermekeit magukban találja. Hiszen idegenek is tartózkodhatnak ott, akiknek Ön előszeretettel mutogatja őket – ez főleg számomra rövidítette meg még a néhány pillanatnyi időt is, amit gyermekeinkkel tölthettem. Mutogatásuk s ezáltal hiúvá nevelésük számomra ráadásul visszatetsző – bár ebben talán nincsen igazam. Egyébiránt Sisinek eszébe sem jut eltiltani Öntől a gyermekeket. Nagyon elszomorított mindaz, amit Ön, kedves Mama, ehhez az egyszerű kis átrendezéshez társít. Sohasem egyeznék bele, hogy elhagyja mostani lakását, vagy ne adj’ Isten, kiköltözzön a Hofburgból.”

Elsütött pisztoly az alvó gyermek feje mellett

Férje támogatása miatt Erzsébet anyai szerepének gyakorlásában is új erőre kapott, s anyósa ellenkezése ellenére a politikai okokból tervezett 1857-es magyarországi útjára mindkét gyermekét magával vitte. Az utazás azonban tragédiával végződött. Röviddel megérkezésük után az országban dúló tífuszjárványban mindkét leány megbetegedett. Míg Gizellánál csak enyhébb tünetek mutatkoztak, a kétéves Zsófia állapota viszont nem javult. Erzsébet tizenegy órán át virrasztott haldokló gyermeke mellett, aki május 28-án el is hunyt.

„Kicsikénk immár angyal az égben. Hosszú küzdelem után, fél 10-kor nyugalomban eltávozott. Megsemmisülten állunk a történtek előtt. Sisi megadással törődött bele az Úr akaratába” – táviratozta Ferenc József a szüleinek. Gyermeke halála után a még csak 19 éves Erzsébet súlyos letargiába esett, önvád kínozta. Életben maradt gyermekével sem törődött (Gizellától való távolságtartása élete végéig megmaradt, soha nem sikerült vele igazán meghitt kapcsolatot kialakítania). Egymást váltó periódusokban vagy a túlzásba vitt lovaglásba menekült, vagy teljes tétlenségbe zuhant.

Állapotában javulás csak azután állt be, mikor kiderült: újra gyermeket vár. A várva várt trónörökös, Rudolf nehéz szülést követően 1858. augusztus 21-én jött világra. A nép ujjongott, Ausztria-szerte hálaadó ünnepségeket rendeztek. Örömmel várt gyermeke megszületése után újra csalódnia kellett. Anyai szerepétől ismételten megfosztották, fiával kapcsolatosan egyetlen döntést sem hozhatott.

A trónörökös, mint jövendőbeli uralkodó nevelése nagy odafigyelést kíván – vallotta anyósa, így Rudolf orvosának, dajkáinak, nevelőinek kiválasztását ugyanúgy magának vindikálta a főhercegnő, mint a trón várományosának időbeosztását. A két asszony közti szakadék ekkorra betemethetetlenül elmélyült. Erzsébet 1859-ben már leplezetlen indulattal írja testvére, a későbbi nápolyi királyné házasságkötésekor: „Tudom jól, hogy szegény testvéremre olyan anyós vár, aki semmivel sem jobb az enyémnél.” Sisi csak akkor lehetett gyermekeivel zavartalanul, amikor elutazott velük a bécsi udvarból.

Korán megmutatkozott, hogy Rudolf leginkább édesanyja lelki alkatát örökölte: introvertált, szemlélődő személyiségjegyei éles ellentétben álltak édesapjáéval, és ez egész életére meghatározó jelentőséggel bíró konfliktushoz vezetett. Ferenc József császár széles látókörű, de alapvetően a szigorú katonai normák embere volt. Ilyen Habsburg uralkodót akart faragni fiából is. Ezért aggódott, hogy Rudolfnál „minden betegség oly sokáig tart”.

A trónörökös hatodik születésnapján gróf Leopold Gondrecourt tábornokot bízták meg nevelői tisztséggel, aki az otthon töltött időben már-már szadizmusba hajló módszerekkel kívánta „megerősíteni” a túl érzékenynek tartott gyermek jellemét és fizikumát. „Valóságos őrület – mondta erre Erzsébet –, hogy vízkúrákkal rémisztgetnek egy ilyen hatesztendős gyermeket, s hogy hőst akarnak nevelni belőle.” De Gondrecourt ennél is tovább ment: éjszakánként például pisztolyt sütött el az alvó gyermek feje mellett, téli hajnalokon hóban gyakorlatoztatta, s előfordult az is, hogy a lainzi állatkertben a magára hagyott, halálra rémült kisgyermeknek azt kiabálta: „jön a vaddisznó”.

Amikor Erzsébet erről értesült, ultimátumot adott a férjének, válasszon, vagy a tábornok, vagy ő: „Kívánom, hogy korlátlan, teljes hatalommal rendelkezzem mindenben, ami a gyermekeket illeti. Kizárólag az én dolgom megválasztani környezetüket, tartózkodásuk helyét, én tartom kezemben nevelésük teljes irányítását, egyszóval rajtam áll megállapítani mindent nagykorúságuk pillanatáig. Továbbá azt kívánom, hogy kizárólag én döntsek mindabban, ami az én személyes ügyeimet illeti, csakúgy, mint abban, ami környezetem megválasztására, tartózkodásom helyére, s minden belső változásra vonatkozik. Erzsébet.”

Ferenc József félve attól, hogy elszánt felesége elhagyja, a tábornok eltávolítása mellett döntött. A határozottságát visszanyerő anya lassan átalakította a gyermekek és önmaga szűk környezetét, s immár azt is elérte, hogy az anyósához hű személyeket elmozdítsák mellőle.

Elfenekelés „saját fenséges kezeivel”

A soknemzetiségű birodalom későbbi uralkodójának szánt Rudolf gyermekkorában nyolc nyelven tanult az állandó tantárgyai mellett. Mindez napi tizenhárom órányi elfoglaltságot jelentett a számára. A nevelőkkel töltött társas magány az érzékeny és szeretetre vágyó gyermeknek nyomasztó teher volt, s ezt nem ellensúlyozta a szüleivel engedélyezett napi egy-egy órás látogatás sem.

Édesapja egyik elutazása alkalmával Erzsébet azt írta az akkor 12 éves fiának: „Kedves Rudolf, most, hogy a jó papa is elhagyott, igen magányos lehetsz. El tudom képzelni, milyen szomorú vagy.” Fia helyzetét enyhítendő Erzsébet úgy döntött, hosszabb időre Magyarországra utaznak. A Gödöllőn és a budai Kochmeister-villában töltött idő megkönnyebbülést hozott Rudolfnak. A korabeli krónikák feljegyezték, hogy a budai hegyekben töltött három hónap alatt „a felséges asszony itt-tartózkodása alkalmával számtalan jelét adta a gyermekek iránti szeretetének, összegyűjtötte a környékbeli nyaralók gyermekeit, gyermekünnepélyeket rendezett, melyeken maga is részt vett”, mi több, amikor a trónörököst a szomszédos kertből való körtelopáson kapta, önmaga fenekelte el „saját fenséges kezeivel”.

Rudolf gyermekkorában elszenvedett lelki sérülései és az anya-gyermek kötődés kényszerű elégtelensége hozzájárult későbbi neuraszténiájának, felnőttkori függőségeinek és mentális labilitásának kialakulásához. Legalábbis jó néhány életrajzíró ebben látja az 1889-es Mayerlingben bekövetkezett – több forrás szerint vitatott – öngyilkosság legfőbb okát. Rudolf halála után Erzsébet is apátiába zuhant, mély keserűségét jól jellemzi az a kijelentése, hogy Bécsben „most megnyugodhatnak, mert úgy múlok ki, hogy nem hagyok hátra semmiféle nyomot Ausztriában.” Egyetlen fia elvesztését követően – néhány kivételtől eltekintve – élete végéig Mater Dolorosaként, feketébe öltözve „hirdette” gyászát.

Új fejezet Erzsébet anyai életében 1868-ban nyílt, amikor a kiegyezést követően Budán megszületett negyedik gyermeke, Mária Valéria főhercegnő. Szeretetét végre külső befolyásoktól mentesen élhette meg a „magyar gyermeknél”. „Csak most tudom, milyen öröm egy gyermek” – írta Erzsébet, és újdonsült apasága Ferenc Józsefet is nagy boldogsággal töltötte el. A széltől is óvott, dédelgetett gyermek magyar udvartartást kapott, Erzsébet azt is elvárta, hogy gyermeke a szeretett magyar nyelven tanuljon.

A korábbi fájdalmakkal teli, meg nem élhetett anyai szeretet miatt Sisi végtelenül elfogult volt Mária Valériával: „Így csak egyszer szeret az ember az életben. Ilyenkor csak a szeretett lényre gondol az ember, minden, de minden az egyik oldalon, a másiktól nem követel, és nem is vár el semmit” – jegyezte fel. S bár látta lánya hibáit, hiszen Erzsébet „fájlalja, hogy Valéria jelleme olyan, mint a viasz, melybe mindenki belenyomhatja a pecsétjét” – mégis az „ő drága gyermeke volt, akire senki más nem formálhatott jogot”.

Erzsébet egyoldalú anyai rajongása idővel természetszerűleg visszaütött: „a Mamával való gyakori együttlét nyomaszt olykor, túlcsorduló szeretete kényszerrel nehezedik rám, ilyenkor álnoknak és rossznak tartom magam” – írta a kislány a felnőttkoráig vezetett naplójában. Valéria látta, érezte és elfogadta édesanyja szeretetét, az édesapjáért viszont rajongott: „ó-rajongók istene! (Ferenc József) a szobájába hozatta a reggelimet és mellette ehettem. Micsoda boldogság! Tán észrevette, hogy milyen rettentően boldog voltam.”

Erzsébet önmaga megfosztottságaként élte meg, hogy dédelgetett Valériája eladósorba került, hiszen a leendő férj „egész házaséletének egyetlen, igaz örömét veszi el tőle.” Valéria pedig azt jegyezte fel naplójába, hogy anyja azt mondta neki, a házasságkötésekor elengedi a kezét, mert „ha férjhez megyek, soha nem lesz már öröme a velem való találkozásban, olyan, mint azok az állatok, amelyek elhagyják kölykeiket, ha valaki megérintette őket…”

Legkisebb gyermekének házasságkötése után Erzsébet számára lényegében már semmi sem maradt, ami a bécsi udvarban tartotta volna. Életére visszatekintve saját házasságáról keserű következtetést vont le: „amikor 15 évesen, lánygyermek korában eladják, olyan lépést tesz, amit nem is ért, de amit 30 év múlva megbán, de már vissza nem vonhat.” Haláláig Erzsébet a hitében és a nyugtalan bolyongásaiban próbálta lelki békéjét megtalálni.

„Élete szomorú, talán ok nélkül az, mert akár boldog is lehetne… de ki irigyelhetné sorsáért?” – vont mérleget anyjáról Mária Valéria, s ebből is kiérezhető, hogy Erzsébet házasságában és anyaságában érzett lelki magánya a Habsburgokéval nem egyező személyiségjegyeiből és a vele szembeni elvárásoktól való idegenkedéséből fakadt.