A vérző szívű császárné: Sisi utolsó napjai és a végzetes szúrás
A Magyarországon rendszerint csak Sisiként emlegetett Erzsébet királyné tragikus sorsa jól ismert. Bár szerelmi házasság révén került a bécsi udvarba, annak szigorú légköre szinte megfojtotta az ifjú császárnét. Erzsébet igyekezett is kitörni díszes börtönéből, ezért élete második felét az osztrák fővárostól távol különféle utazásokkal töltötte. Egy ilyen vakációja alkalmával került egy anarchista merénylő „célkeresztjébe”.
Szaporodó távollétek
Wittelsbach Erzsébet története éppúgy kezdődött, mint egy mesebeli hercegnőé. A bajor királyi család egyik oldalágából származó lány 1853 nyarán az ausztriai Bad Ischl városába látogatott édesanyjával és nővérével, Ilona hercegnővel. Az utazás nem kis téttel bírt, hiszen a népszerű fürdővárosban már az ifjú Habsburg császár, Ferenc József várta őket, akinek a tervek szerint ekkor mutatták volna be leendő feleségét – Ilonát.
Ferenc József szeme azonban nem a kor nagy szépségének tartott idősebb Wittelsbach lányon, hanem az akkor még mindössze 15 esztendős Erzsébeten akadt meg. A vonzalom kölcsönös volt, és a nem sokat teketóriázó uralkodó alig két nappal az első találkozásuk után már meg is kérte Erzsébet kezét. A menyegzőre néhány hónappal később, 1854. április 24-én került sor Bécsben, hatalmas pompa közepette.
Sisi és Ferenc József kapcsolata – uralkodói körökben igencsak ritka módon – valóban szerelmi házasságként indult. Levelezésükből kiderül, hogy egymás iránt érzett szeretetük nem is múlt el az évek során, de pusztán a szerelem nem volt elegendő a felhőtlen boldogsághoz. A korábban szinte szűk családi körben élő, nagy szabadságban felnövekedő Erzsébet számára drasztikus változást jelentett a bécsi császári udvar rideg világa.
A szigorú etikett, az uralkodással járó reprezentációs feladatok, valamint a valósággal ráömlő figyelem teljesen idegen volt Sisi személyétől. Ferenc Józsefet viszont gyermekkorától erre készítették fel, és mai szóval méltán nevezhetjük munkamániásnak a Birodalmat közel hetven évig kormányzó uralkodót. Jó példa erre, hogy még a festői laxenburgi kastélyban töltött nászút ideje alatt is napi rendszerességgel utazott vissza Bécsbe, hogy az államügyeket intézze.
Az ifjú császárnénak-királynénak a legnagyobb kínokat azonban ekkor még nem férje, hanem anyósa okozta. Zsófia főhercegné az 1848–49-es forradalmak idején méltán érdemelte ki a Habsburg-család „egyetlen férfi tagja” elnevezést, hiszen ügyes politikusként nagy határozottsággal biztosította, hogy az udvar végül felül tudjon kerekedni a „zűrzavaron.” Nagy szerepe volt abban, hogy 1848 decemberében szinte puccsszerűen lemondatták V. Ferdinándot, és helyébe – Zsófia férjét, Ferenc Károly főherceget is megkerülve – az ifjú Ferenc Józsefet ültették.
Zsófia az 1850-es években a Habsburgok családi életét is vasmarokkal irányította. Szigorúan felügyelte Erzsébet taníttatását (ez elsősorban a nyelvek tanulására és az etikettszabályok elsajátítására terjedt ki). Bár már a kezdetektől nem kedvelték egymást, az igazi konfliktust Sisi gyermekeinek születése hozta el. A császári pár első gyermeke, Zsófia 1855-ben született, majd őt követte 1856-ban Gizella, végül pedig a trónörökös, Rudolf 1858-ban. Édesanyjuk azonban szinte semmiféle hatással nem lehetett a gyermekek nevelésére, azt szintén Zsófia és az általa kijelölt nevelők intézték.
Az udvari élet fojtó légköréből Erzsébet egy idő után természetesen megpróbált kitörni, és ennek lehetőségét az utazásban találta meg. Első hosszabb távollétére 1860-ban került sor, amikor előbb családja bajorországi otthonába, Possenhofenbe utazott, majd egészségügyi problémái miatt orvosi tanácsra Madeira szigetére költözött fél évre. Ezt követően ezek az „egészségügyi nyaralások” egyre csak szaporodtak.
Kedvelt utazási célpontjai közé tartozott például a görögországi Korfu szigete, gyakran járt vadászni Angliába és Írországba, illetve különösen kedves volt a szívének – leginkább az 1860-as években – Gödöllő is. Az 1870-es évekre már olyannyira állandósult Erzsébet távolléte, hogy egy bécsi újság csak úgy hivatkozott rá, mint a „Burg legbájosabb vendégére.”
A végzetes utazás
Sisi 1898 nyarán találkozott utoljára Ferenc Józseffel, amikor két hetet mindketten megismerkedésük helyszínén, Bad Ischlben töltöttek. A királyné ezután kíséretével ismét útra kelt, a Frankfurt melletti Nauheim városába indult egy egészségügyi kúrára. Az utazás részleteit leginkább Erzsébet magyar udvarhölgye, Sztáray Irma emlékirataiból ismerjük, aki mindvégig Sisi oldalán élte át ezeket a napokat.
Nauheimből a Genfi-tó partján fekvő Caux felé vették az irányt, de előbb megálltak Frankfurtban. Ide érkezve Sisi és Sztáray megszöktek a kísérettől, és ketten kóboroltak a város utcáin. Ebben a korban ez még nem volt szokatlan, mert bár léteztek már fényképek, vajmi kevés esélye volt annak, hogy bárki felismerje az inkognitóban utazó császárnét-királynét.
Az udvarhölgy visszaemlékezései szerint a Frankfurtban töltött órák alatt fagyiztak egyet, meghallgatták egy katonazenekar koncertjét, majd perecet ettek, amihez egy-egy jó pofa müncheni sört ittak. Ezután a vasútállomás felé vették az irányt, ahol természetesen nagy tömeg verődött össze az Erzsébetre váró különvonat előtt. A kíváncsi szemek figyelmét a népes kíséret sikeresen terelte el, így senki rá sem hederített arra, hogy egy idős hölgy és fiatalabb kísérője a másik oldalról felszállt az egyik kocsiba.
Caux-ban sem láblógatással töltötték az időt. Szeptember 9-én Erzsébet gőzhajón útra kelt Genf felé, ahonnan aztán kocsiba ülve egy családi barátnője, Julie Rothschild kastélyába hajtatott a közeli Pregny városában. Sisi nagyon élvezte az itt töltött időt, jóízűen ebédelt (ami a soványságára kínosan ügyelő királynétól igencsak ritka volt), és hosszan időzött a kastély kertjében. Délután öt órakor aztán Erzsébet és Sztáray ismét kocsiba ültek, és visszaindultak Genfbe.
A Beau-Rivage szállodában ekkor már előkészített szobával várták Hohenembs grófnőt (Erzsébet gyakran használta ezt az álnevet utazásai során), majd miután berendezkedtek, esti sétára indultak Genf óvárosában. Az elmaradhatatlan fagylalt után egy régiségboltban kötöttek ki, ahol Sisi kinézett egy intarziás asztalkát legkisebb lánya, Mária Valéria számára. Ezután visszaindultak a szállodába. Sztáray másnap reggel 9 órakor jelent meg Erzsébet szobájában, hogy megtervezzék az előttük álló napot és a visszautazást Caux-ba. Úgy döntöttek, hogy a velük tartó személyzetet vonaton előre küldik, ők ketten pedig még egyszer bemennek az óvárosba, és csak a 13 óra 40 perckor induló gőzhajóval utaznak vissza.
Ezen a sétán a királyné és udvarhölgye egy hangszerkereskedőnél kötöttek ki, ahol Erzsébetet teljesen elvarázsolta az egyik orchestrion, ami egy gramofonhoz hasonló korabeli zenelejátszó készülék volt. Meg is vásárolta gyorsan, és 24 lemezzel együtt elküldette – az előző este választott asztalhoz hasonlóan – Mária Valériának. A tulajdonos kérésére a két hölgy a vendégkönyvbe is beírta magát, bár valószínűleg ő maga nem értette a papíron magyarul díszelgő „Erzsébet királyné” feliratot. Sisi és Sztáray ezután visszatértek a szállodába, megebédeltek, majd sietősen megindultak a kikötő felé, ahová már korábban előre küldtek egy komornyikot, hogy szükség esetén késleltesse a hajó indulását.
A nagy napsütésben Sisi napernyővel a kezében, oldalán Sztárayval ment az úton, amikor váratlanul feltűnt velük szemben egy rohanó férfi, aki szó szerint beleszaladt a királynéba. A lökéstől Sisi el is esett, a férfi felpattanva igyekezett továbbrohanni, a járókelők kapták el és adták át a helyszínre érkező csendőröknek. Bár időközben a szálloda portása is odaért, és visszahívta a két hölgyet, hogy pihenjenek le, az ekkor már ismét a saját lábán álló Erzsébet ezt elutasította, és udvarhölgyével továbbsietett a hajóra.
A hajó indulását követően nem sokkal Erzsébet minden előjel nélkül szédülni kezdett, majd elájult. Ekkor felvitték a fedélzetre, ahol a friss levegőtől magához tért, ám nem sokkal később ismét elveszítette az eszméletét. Sztáray ekkor még úgy vélte, hogy az ájulást csak az alig fél órája történt inzultus okozta ijedtség váltotta ki. Amikor azonban kiengedte Erzsébet szorosra húzott fűzőjét, már látta, hogy sokkal nagyobb a baj: úrnője mellkasán, a szív környékén vér szivárgott – a nekirontó férfi valamilyen éles tárggyal megszúrta őt.
Az udvarhölgy ekkor fedte fel inkognitójukat, amire a hajó visszafordult a kikötőbe, a királynét pedig egy hordágyon sietve visszavitték a szállodába. A helyszínre érkező orvosok azonban már semmit sem tudtak tenni. 14 óra 40 perckor, alig egy órával azután, hogy – látszólag még életerősen – hajóra szállt, Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja már halott volt.
A merénylet homályos pontjai
A merénylet nemcsak egy évszázad múltán, de már akkor is számos megválaszolandó kérdést vetett fel. Az első és legfontosabb talán az, hogy miként tudott a királyné egy szívszúrást követően lendületesen eljutni a kikötőbe, és felszállni a hajóra. Ezt a problémát már a merénylet másnapján végrehajtott boncolás megoldotta. A gyilkos fegyver csak egy nagyon kis sebet ejtett a szíven, a vér így csak kis cseppekben szivárgott ki a szívburokba.
A következő kérdés a merénylő személyére irányul. Amikor a 25 éves Lugi Luchenit a csendőrök kezére adták, azok még úgy vélték, hogy csak egy közönséges tolvajjal állnak szemben. Kihallgatásakor a vád már gyilkossági kísérletre módosult, majd a vallatás során megérkezett Erzsébet királyné halálának híre is. A merénylő nagy örömmel konstatálta „sikerét”, és felkiáltott: „Éljen az anarchia!”
A vizsgálat során Lucheni egy pillanatig sem tagadta tettét, éppen ellenkezőleg: büszkén vállalta. Állítása szerint eredetileg a francia trónkövetelőt, az orléans-i herceget akarta meggyilkolni, de ő végül nem érkezett meg Genfbe, ezért választott magának új célpontot. A rendőrségi nyomozás igyekezett fényt deríteni Lucheni feltételezett bűntársaira is, de meggyőző bizonyíték híján eme bűntársak létezését sohasem sikerült igazolni.
Hasonlóképp máig bizonytalan, hogy miként is értesült a merénylő Erzsébet genfi tartózkodásáról. Saját állításai, miszerint a helyi újságban olvasott róla, valamint az, hogy egy korábbi budapesti tartózkodása során már látta a királynét, így felismerte őt, bizonyosan hamisak voltak. A svájci lapokban ugyanis csak a gyilkosság napján jelent meg, hogy Ferenc József felesége náluk vendégeskedik, míg Lucheni 1894 nyarán töltött két hetet Budapesten, amely időszak alatt Sisi közelében sem járt a magyar fővárosnak.
Mindezek a homályos pontok azonban az anarchista merénylő sorsát nem befolyásolták: a svájci bíróság alig 10 óra alatt kiszabta rá az életfogytiglani börtönbüntetést. Lucheni nagy vágya, nevezetesen, hogy az általa szolgált ügy mártírjává váljon, nem teljesült.
Ez is érdekelhet
Az érintett genfi kanton törvényei ugyanis nem ismerték a halálbüntetést, Lucheni pedig hiába kérte előzetesen levélben a svájci elnöktől, hogy ügyét a luzerni kanton törvényei szerint tárgyalják – „fordított kegyelmi kérvénye” nem ért sikert. A merénylő végül 12 évet töltött börtönben, mielőtt 1910 októberében cellájában – a világ által már jórészt elfeledve – felakasztotta magát.
Tudta-e, hogy...?
Erzsébet királyné komolyan megszenvedett legendás hírű szépsége érdekében. Hosszú haját minden nap legalább három órán keresztül fésültette fodrászával, és minden harmadik héten egy egész napot szántak arra, hogy teljesen megmossák a fenséges hajzuhatagot.
A gyűlölt anyós, ha akaratlanul is, de nagy szerepet játszott Sisi magyarok iránti szimpátiájának kialakulásában. Az ifjú császárné ugyanis észrevette, hogy Zsófia főhercegné ki nem állhatja a „rebellis magyarokat”, így már csak dacból is megtanult magyarul és a kiegyezés előtti években következetesen a magyar urak pártját fogta az udvarban.
Gyermekeik születése után Sisi testileg ugyan elhidegült férjétől, boldogságát azonban továbbra is szívén viselte. A bécsi színésznő Schratt Katalin például a királyné hathatós közreműködésével vált Ferenc József szeretőjévé.
