Egyszerre vágytak a luxusra és viszolyogtak is tőle az ókori görögök

A vagyonnal való nyilvános kérkedés ugyanolyan gyakori jelenség volt az ókori Görögországban, mint napjainkban, és ugyanúgy rengeteg vitát váltott ki.

Tisztelet és gyűlölet

I. e. 405-ben az ókori görög drámaíró, Arisztophanész Békák című művében az athéni Alkibiadészről azt írta (Arany János fordításában): a város „Kivánja, gyűlöli, s mégis szeretné.”

Alkibiadész tehát igencsak megosztó személyiség volt. Az athéniak kedvelték karizmatikus kisugárzását, de ódzkodva figyelték nagyravágyóságát és visszataszítónak tartották fényűző életmódját.

Plutarkhosz, a római kori görög életrajzíró kiemelte, Alkibiadész olyan bíbor köpenyt viselt, amelynek vége leért a földre – mivel ebben a korban korántsem volt könnyű dolog a ruhaneműk tisztítása, ez a luxus egyik legpazarlóbb megnyilvánulásának számított.

Saját hadihajóját emellett oly módon alakíttatta át, hogy ágyát ne ringassák túlzottan a hullámok a tengeren, továbbá rendszeresen vett részt részeg tivornyákon, és még a hagyományos athéni harcos képét is megszentségtelenítette azzal, hogy (egyébként aranyból készült) pajzsára egy kupidót festetett.

Alkibiadész volt az, akit egyszer ünnepeltek, máskor istenkáromlással vádolták. Megtették a városállam legfőbb hadvezérének, majd hadjáratáról hazahívták és bíróság elé állították. Ezután átállt Spárta szolgálatába, majd visszatért, és az athéniak újra keblükre ölelték – aztán száműzték, és Phrügiában, a mai Törökország területén vált gyilkosság áldozatává.

Az extravagáns államférfi története jól szemlélteti az athéni demokrácia állandó küzdelmét saját magával abban, hogy miként hasznosítsa a legtehetségesebb polgárok képességeit egy olyan rendszerben, amelyben jogilag mindenki egyenlő volt – és egyúttal a városállamnak a luxushoz való ellentmondásos viszonyát is.

Ajándékok az isteneknek

Ennek a viszonynak hosszú időre visszanyúló története volt. Az i. e. 7. és 6. századokban az arisztokrata családok hatalomért való versengéséről szólt az athéni közélet, ebbe pedig beletartozott az egyre extravagánsabb állatáldozatok bemutatása, illetve az egyre költségesebb temetések rendezése.

Ezzel párhuzamosan azonban a városállam kevésbé tehetős lakói közül egyre többen nem csupán elszegényedtek, de adósrabszolgaságba kerültek. A helyzet belharcokhoz vezetett, amelyet aztán Szolón és más híres törvényhozók csillapítottak le – nem véletlenül vették célba az ő rendelkezéseik is a pazarló költekezést, gyakran a legapróbb részletekig elmenő pontossággal. Szolón a feljegyzések szerint még azt is megszabta, milyen hosszú lehet a temetéseken használt, nádból font szőnyeg.

A szabályozások ellenére azonban a vagyoni helyzet miatti társadalmi megosztottság továbbra is fennállt. A belső feszültségek további belharcokhoz, illetve egymást merényletek útján váltó zsarnokok sorához vezettek, majd – Kleiszthenész vezetésével – az i. e. 6. század végén bevezették a ma is ismert athéni demokráciát.

A jogi egyenlőségen alapuló társadalmi rendszerben nehéznek bizonyult a vagyoni különbségeket kezelni – ahogy napjainkban is az.

Az athéniak egyfelől arra igyekeztek ügyelni, hogy a luxus mindenkit szolgáljon, mindenkinek legyen belőle valami része: e célt szolgálta például a Parthenón megépítése, ami a város közös óriási vállalkozása volt, illetve az egy-egy tehetős személy által finanszírozott grandiózus színházi előadások, illetve a hasonlóképp „örökbefogadott” hadihajók, amelyek közül egy-egy fenntartásának költségeit magukra vállalhatták.

A gazdagság egyesítette az athéniakat az egyik legszentebb tevékenységükben is: a rituális áldozatok bemutatásában. Az állati hús az ókorban a legdrágább árucikkek közé tartozott, az átlagember pedig legkönnyebben a nagy, fesztiválszerű vallási ünnepeken juthatott hozzá, ahol számos állatot áldoztak az isteneknek, majd a húsukat szétosztották – szintén a leggazdagabb polgárok jóvoltából.

A megkülönböztetés módja

Mindazonáltal a kérkedő külsőségek maradtak a demokrácia idején is az elsődleges megkülönböztető jele az emberek társadalmi helyzetének. Akár a díszes síremlékekről (amelyeket a demokrácia idején törvényekkel igyekeztek visszafogni), akár a drágább halfajták vásárlásáról és fogyasztásáról volt szó, akár arról a nőiességbe hajló kényelemkedvelésről, amelyet Alkibiadész is tanúsított, a vagyonosság látható jelei továbbra is gondokat okoztak a városállamban.

Szélesebb lencsén keresztül szemlélve a görögöknél általában véve is megszokott volt a luxussal való hivalkodás, mint megkülönböztető jelzés – akár a környező népektől, akár Hellászon belül –, ám ez gyakran éppen inverz értelemben érvényesült: az ősellenség perzsák nőiesnek tartott hivalkodása például arra sarkallta a görögöket, hogy ennek ellenkezőjeként, a luxus mellőzőiként azonosítsák magukat.

Ebben természetesen a spártaiak jártak az élen – olyannyira, hogy nevük a mai napig a luxus és a kényelem teljes hiányát jelenti. Velük ellentétben az itáliai és szicíliai görög városok lakói az „édes élet” szeretetéről voltak ismertek.

Azonban az ilyen általánosításokat gyakran árnyalták a közbeszédben zajló viták – az i. e. 5. századra Hérodotosz és más történészek már jóval bonyolultabbá tették a „kényelmes külföldi – rideg, kemény görög” ellentétet, Thuküdidész pedig azzal szállt szembe Athén építkezési programjával, hogy egy magát ékszerekkel feldíszítő prostituálthoz hasonlította a várost.

Ahogy az évszázadok során a görög társadalom fejlődött, úgy változott a luxus nyelve is, és többféle kifejezés is létrejött a hivalkodás különböző fajtáinak jelölésére. Ilyenek voltak a nőiesnek tartott, kényelmes luxust jelentő „truphé”, a szofisztikáltabbra vonatkozó „habroszuné”, vagy a pénzzel való kérkedés, a „polutelész”.

Míg Spártában megpróbálták minden eszközzel elnyomni a luxust, Athénban pedig közhasznú célok felé csatornázni, az egész görög világ számára újdonságot jelentett északi rokonaik, a makedónok érkezése.

A II. Philipposz, majd III. Alexandrosz (azaz a világhódító Nagy Sándor) által vezetett királyság az i. e. 4. század során irányításuk alá vonták egész Hellászt, és a vagyonnal való hivalkodás egészen új szintjét ismertették meg a görögökkel.

A hagyományos királyságként működő, idővel Egyiptomot és Perzsiát is magában foglaló birodalomban – majd az Alexandrosz halálát követően ebből létrejövő utódállamokban – az uralkodói udvarban minden elképzelhető kincs és luxustermék megtalálható volt, a hódításokkal pedig egyre csak felhalmozódtak az átlagember számára hozzáférhetetlen, egzotikus cikkek.

Napjainkban hasonló ellentmondásos érzéseink vannak a luxussal kapcsolatban – egyszerre vágyunk rá és ítéljük el élvezőit, miközben a hirdetések folyamatosan kecsegtetnek vele. Az ókori görögöktől annyit tanulhatunk a helyzetet illetően, hogy a vagyon felhalmozása és az ezzel való kérkedés talán könnyebben kezelhető egy bizonyos mederbe való tereléssel, mintha teljességgel tagadni próbálnák.

Ahogy Arisztophanész néhány sorral lejjebb írta Alkibiadészről: „Nem kell oroszlánkölyköt felnevelni / A városban, oroszlánt még kevésbbé: / De a ki fölnevelte, tűrje is.”