Egyházi személyek is elmélyedhettek a mágiában a középkor során 

A varázsló képe az irodalomban gyakran összefonódik a gazdagsággal. A boszorkánymester idézőkörét és egzotikus füstölőit udvarházakban látjuk, nem egy önkormányzati bérlakásban. A selyempalástba öltözött kultisták kántálva emelik a magasba különleges rituális kellékeiket, ahogy a hősök az utolsó pillanatban berúgják az ajtót.

A mágia forrása

A való életben azonban a varázslással próbálkozók gyakran a szegényebb néprétegekből származtak. Noël le Bragard, akit a franciaországi Nancy faluban tartóztattak le boszorkányságért, korábban katona volt. Szemtanúja volt, ahogy egy városőr varázskönyve segítségével talált meg tolvajokat; miután nem tudta rávenni az őrt, hogy ossza meg vele titkai, Noël végül megvásárolt egy ládányi könyvet és tekercset egy öregasszonytól, lemásolta, majd árulni kezdte őket.

Még a csillagjóslásáról és angyalokkal való társalkodásáról híres angol udvari mágus, John Dee is egy textilkereskedő fia volt. A mágikus hatalom valódi forrása nem a vagyon volt, hanem amiből az származott: a műveltség, amely elválaszthatatlanul kapcsolódott a könyvekhez, az egyetemekhez és az egyházhoz.

Az írott varázsigék majdnem olyan idősek, mint az írás maga. A késő ókor változatos mágiája a perzsa varázstálaktól – amelyekben a spirális alakban felírt varázsige foglyul ejtette a démonokat – az Augustus császár parancsára i. e. 16-ban elégetett kétezer tekercsig terjedt. Az i. sz. 3. századra zsidó misztikusok megírták Salamon testamentumát, egy elbeszélő módú varázskönyvet, ahol a címszereplő közvetlenül az olvasóhoz szólva írja le, miképp hajtotta végre varázslatos tetteit.

Salamon testamentumának eklektikus stílusa azt is jól illusztrálja, hogy a varázskönyvek miképp hatottak egymásra: a Testamentumban felfedezhetőek a görög, a sumer és az egyiptomi mágikus hagyományok is. A 10. századra szemita mágikus körökben megszületett a Mózes kardja is, egy tipikus idézőkönyv, amely varázserejű szavakat és jól körülhatárolt feladatokkal bíró angyalok neveit használja, hogy természetfeletti befolyást fejtsen ki az anyagi világban.

A mágikus szövegek száma a keresztes hadjáratok után robbanásszerű növekedésnek indult. A közel-keleti háború végével Kelet és Nyugat között megindult a kultúrák keveredése, amelynek egyik központja a spanyolországi Toledo városa volt, ahol mór és zsidó tudósok is munkálkodtak a latin nyelvű keresztény felügyelet alatt.

Ezek között az új szövegek között érkezett meg a Picatrix, egy mágikus praktikákat és rituálékat leíró könyv, amely a klasszikus kor alapvetéseire építve asztrológiai jelentőséggel bíró összetevőkből megalkotott amulettek és varázsitalok által ígért hatalmat. Ezeket az elképzeléseket a zsidó kabbalával vegyítve születtek meg olyan gyűjtemények, mint Heinrich Cornelius Agrippa De occulta philosophia című műve, amely változatos megközelítéseket szőtt egyetlen mágiafilozófiai rendszerré.

A különféle mágiaelméletek összefonódtak a kereszténységgel is, amiből további mágikus és szellemek szólítására szolgáló könyvek születtek. A Lemegeton avagy Salamon kis kulcsai egy öt könyvből álló gyűjtemény volt, amely mágikus képek manipulálását, szellemidézést, a kristálygömb használatát, és további varázslatos képességeket tanított. Az Ars notoria, ami mágikus pecsétekkel gyorsította fel a tanulást, már a 14. században ismert volt. A mágikus szövegek terjedése, köztük az idézésre fókuszáló Centrum regnummal, a középkori itáliai inkvizíció erőfeszítéseinek jelentős százalékát kötötte le.

Egy természeti mágia felé

A középkori európaiak számára a mágia és a tudomány szorosan összefonódott. Az anyagi világ Isten teremtése és birodalma volt, az ember hasznára alkotva, és az Istentől kapott hatalommal a varázslók vissza is élhettek. Hippói Szent Ágoston, az i. sz. 4–5. század befolyásos gondolkodója, így írt a fizikai és metafizikai keveredéséről: „Mit tálaltak fel ezeken a tálcákon feléd kívánkozásomnak? A napot, holdat, gyönyörű alkotásaidat, de mégis csak munkáidat s nem téged magadat! S még munkáid közül sem a legméltóbbakat! Mert ragyogók ezek ugyan és égitestek, de lelkes teremtéseid mégis előbbrevalók.”

Ágoston egy időben a manicheusok közé, egy dualista, gnosztikus alapokra épülő hitű valláshoz tartozott, és láthatólag vonzották az ég titkai és az aszttronómia; de a csillagászat nyomában ott járt az asztrológia is. Ágoston számára a kettő közötti különbség nyilvánvaló volt: „ki nem látja, hogy mekkora a különbség az égitestek időjárásra vonatkozó hasznos megfigyelései, mint amiket földművesek vagy tengerészek végeznek […] és a mennyeket vizslatók hiú képzelgései között, amelyekkel a jövőbe próbálnak látni, és megismerni a sors szándékait”.

Sokak számára az asztronómia és asztrológia kettőssége a tudományt is ingoványos talajra helyezte. II. Szilveszter pápa, aki Gerbert d'Aurillac néven kezdte életét, jelentős előrelépéseket tett: csillagászati műszereket készíttetett, és népszerűsítette az abakusz használatát. Zenei tanulmányai elősegítették a hangmagasság megértését, és Spanyolországon kívül is elterjesztette az arab számokat. Földrajzi kutatásai során pontosan helyezte el nem csak az Egyenlítőt, de a Ráktérítőt is.

Mégis, olyan gondolkodók is boszorkányság hírébe keveredhettek, mint Szilveszter pápa. Az Ars notoriához hasonló könyvek, amelyek ki nem érdemelt tudást ígértek, gyanússá tehették a zsenialitást, és a féltékenység a politikai motivációkkal egyesülve gusztustalan pletykáknak és vádaskodásoknak ágyazhatott meg. Szilveszter halála után legendák kaptak szárnyra róla, amelyek szerint nem csupán matematikát, de mágiát is tanult az andalúziai araboktól, és hogy tudásáért és a pápai hatalomért cserébe eladta lelkét az ördögnek.

A Közel-Keletről származó egyik könyv az eredetileg görög nyelven írt Corpus hermeticum, egy vallási-filozófiai gyűjtemény volt. Egy bizánci szerzetes révén került Firenzébe, latin fordítását pedig a 15. században készítette el a filozófus és humanista Marsilio Ficino.

Ficino orvos és csillagász is volt, és a kettőt szoros összefüggésben művelte: elméleteit összefoglalóan természeti mágiának nevezte. Álláspontja szerint ez nem a régiek démoni eredetű mágiája volt, hanem az anyagi világban rejtőző isteni hatalmat alkalmazta. Tanítványa, Giovanni Pico della Mirandola, még tovább ment: latin, héber és spanyol nyelvtudásának köszönhetően megismerkedett a kabbalisztikus tanokkal, és összefűzte azokat Ficino mágiájával.

Azonban míg Ficino megelégedett az isteni erő passzív alkalmazásával, Pico della Mirandola agresszívabb rendszerében aktív mennyei vagy angyali beavatkozást lehetett kérni, és a mágia használója közvetlen kapcsolatba kerülhetett magával Istennel.

Pico della Mirandola fiatalon halt meg, Ficino pedig nem érte el a remélt átütő hatást, sőt: munkája olyan rossz fogadtatásban részesült, hogy még patrónusa, Cosimo de’ Medici is alig bírta őt megvédelmezni. A természeti mágia elmélete viszont apránként terjedésnek indult a tudósok között és az egyetemeken. A teológiát és természettudományokat tanuló fiatalok számára a természeti mágia mélyen gyökeredzett mindabban, amit Istenről és a teremtett világról tanultak.

Garabonciás diákok

Egyesek azonban az egyetemi tanulmányok során egy ritualizáltabb mágiarendszert sajátítottak el. Bár a középkori egyetemek elszakadófélben voltak az egyháztól, számos diák mégis a klérus tagjává vált olyan tisztségekben, mint a lector (felolvasó) – vagy az exorcista (ördögűző).

Az ördögűzők a Rituale romanum című szertartáskönyv egy példányával fegyverkeztek fel, amely a gonosz elleni tisztító erejű, illetve a szellemeknek parancsoló ráolvasásokat tartalmazott. Az egyetemi környezetben a természeti mágia és a szellemek mágiája (mint a Mózes kardja vagy a Salamon testamentuma) népi varázslással keveredett, létrehozva a nekromancia néven ismert rituális rendszert.

Míg Szilveszter pápa szinte bizonyosan nem végzett semmiféle mágikus praktikát, az nem állítható, hogy a középkori klérus tagjai mind ártatlanok lettek volna ebben. A 13. században Auvergne-i Vilmos, Párizs püspöke arról panaszkodott, hogy még diákként milyen sok mágikus könyvet látott a párizsi egyetemen. Míg a kolostorok békéjében a szerzetesek nyugodtan űzhették művészi és tudományos tevékenységüket, ugyanitt a tétlen kezek az ördög munkáját is végezhették.

Nem volt szokatlan például, hogy az egyházi épületek mágikus szövegeket rejtsenek: a 14. században a canterburyi székesegyházban harminchárom varázslatos könyvet őriztek, amelyeket öt szerzetes adományozott, Ergholme-i János testvér pedig háromszáz könyvet adományozott a yorki Ágoston-rendi barátoknak, melyek között számos nekromanciával (a halottakkal való kommunikációval, illetve feltámasztásukkal) foglalkozó is helyet kapott.

A szövegek némelyikét bizonyosan személyes célokra használták: az adományozó szerzetesek közül kettőről ismert, hogy a rendhez csatlakozásuk előtt mágiával foglalkoztak, egy canterburyi aranyműves feljegyzései között pedig egy asztrológiai talizmán elkészítéséért kapott fizetségről szólót is találunk.

Némely egyházi személyek a kolostorok biztonságos közegén kívül is alkalmaztak mágiát. Salisburyi János Policraticus című könyvében leír egy alkalmat, amikor akkori tanítója, egy klerikus, meggyőzte őt és egy másik fiút, hogy vegyenek részt valamiféle látomáskeltő mágikus rituálén. A fiúk körmeit különleges festékkel kenték be, a pap pedig mágikus igék kántálása után ezekre a körmökre, vagy pedig egy simára csiszolt fémedénybe nézve próbált rejtett dolgokat felfedezni. János maga nem látott semmit, de a másik fiú állította, hogy ködös alakokat vélt látni. Egy leicesteri kanonok 1440-ben hasonló módszerrel igyekezett – állítólag sikeresen – rábukkanni egy tolvaj nyomára.

Az egyház tagjainak bőven volt idejük és alkalmuk elmélyedni a mágikus tanokban. Idővel azonban ráuntak korábbi kedvenc könyveikre, és továbbadták azokat más, fiatalabb tanulóknak, vagy akár olyan közrendűeknek, mint Noël le Bragard. A mágikus irodalom nagy kereke így folyton továbbfordult.