Egy rendszer a ravatalon – így temettük Kádár Jánost
Nagy Imre újratemetése, Kádár János halála és elhantolása, a demokratikus országgyűlés összeülése és a szovjet csapatok kivonása - mindezek az 1989-1991-es, rendszerváltásnak nevezett időszak talán legfontosabb állomásai, mérföldkövei. Kádár János temetése ezek közül azért is jelentős, mert az 1989-es közép- és kelet-európai rendszerváltások, forradalmak közül csak a magyarnak „adatott meg” a lehetőség, hogy a pártállami diktatúra legemblematikusabb figuráját és vele az elmúlt rendszert szertartásszerűen szinte egyszerre kísérjék utolsó útjára. Az öreg, rigorózus, korszakoknak nevet adó pártállami vezetők a térségben mind túlélték a korszakot (Ceaușescut kivéve), egyedül Kádár végső nyughelyre helyezése esett egybe a régi rendszer bukásával – annak ellenére, hogy Kádár addigra nem volt az ország első számú embere – sőt már politikai hatalma sem volt. Kik vettek részt a szertartáson? Nagy Imre vagy Kádár temetésén voltak többen? Egyáltalán tényleg Kádár volt a világon a leghosszabb ideig hatalmon lévő szocialista vezető?
A sarokba szorított hír
Kádár János immár politikai hatalmától megfosztva, betegen, de még megélte, hogy Nagy Imrének és mártírtársainak (Gimes Miklósnak, Losonczy Gézának, Maléter Pálnak, Szilágyi Józsefnek és az ismeretlen forradalmár koporsójával szimbolizált többi 1956-os vértanúnak) országos jelentőségű végtisztességet adjanak Budapesten. Míg az 1958-as kivégzés harmincadik évfordulójára összesereglett tömeget szétgumibotozta a rendőrség, addig az 1989. június 16-i újratemetésre már 300 ezren jenetek meg a Hősök terén.
Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere már a rendszerváltó év januárjában népfelkelésnek nevezte az addig ellenforradalomnak titulált 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amely álláspontot később a párt Központi Bizottsága is magáévá tette. A folyamatot Nagy Imre és mártírtársai júniusi újratemetése tetőzte be, ahol nemcsak a forradalom miniszterelnökének, de 1956-nak is megtörtént a politikai rehabilitációja. Ám a jogi még hátra volt.
A Népszabadság a július 4-i számában kezdte Kádár János válságosra fordult állapotáról szóló híradásokat, amikor az erős dohányos, volt pártfőtitkárt tüdőgyulladással és heveny légzési- és keringési elégtelenséggel szállították kórházba. A Magyar Távirati Irodától átvett hírt bár a címlapon, de rövid, „sarokba szorított” hírként adták közre. Másnap már Kádár válságos állapota szerepelt a hasonló leírásban azzal a kiegészítéssel, hogy a 77 éves beteget két vezető politikus, Grósz Károly és Nyers Rezső látogatta meg.
Amikor a Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-i ülésén rehabilitálta (azaz felmentette a vádak alól és az elmarasztaló ítéletet törvénysértőnek deklarálta) a Nagy Imre-per elítéltjeit, a teremben egy darab papír járt kézről kézre. A cetlin ennyi állt: „meghalt Kádár János”. Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő rendszer névadója ellensége, Nagy Imre kivégzése jogellenessé nyilvánításának napján távozott az élők sorából. A rendszerváltás ennél találóbb szimbolikát nem is kívánhatott volna.
A másnapi lapokat a Kádártól búcsúzó cikkek és Nagy Imre rehabilitálásáról szóló híradások töltötték meg. Az állampárt lapja, a Népszabadság július 7-i számában a „kimagasló államférfiról” és a hazaszeretetről írt. Már rögtön a halála után kitűnt, melyek (lesznek) életútjának, történelmi megítélésének főbb vonalai. A Népszabadság elemzéseiben is érezhetőek, hogy melyek a Kádár-biográfia neuralgikus pontjai: a Rajk-per, a megtorlás, Magyarország részvétele Csehszlovákia 1968-as megszállásában és az 1970-es évektől elmélyülő gazdasági válság.
A Népszabadság igyekezett kerülni e témákat, belügyminiszterségéről (1948 augusztus – 1950 június) is csak annyit írt, hogy az ÁVH nem tartozott az alárendeltségébe. A Nagy Imre-pert érthetetlen, irracionális tragédiának írja a pártlap, amely Kádárt élete végéig kísértette. Egyértelműen kiérződött tehát Nagy Imre megítélésének megváltozása még az MSZMP berkein belül is (az újratemetést is névleg a mártír családja és a Történelmi Igazságtétel Bizottság szervezte, de a Németh-kormány gyakorlati közreműködése mellett).
Az ellenzék hetilapja, a Világ ezzel szemben csak szűkszavúan emlékezett meg Kádárról, inkább politikáját marasztalta el különös tekintettel az adósságcsapdába került magyar államháztartásra.
Egy rendszer a ravatalon – az MSZMP a temetésen
A következő egy hét a Kádár-temetés előkészületeivel telt. A Varsói Szerződés bukaresti ülésszakán a Kádár-megemlékezést összekapcsolták Andrej Gromikóéval, aki Gorbacsov előtt közel három évtizeden át volt a szovjet külpolitika első számú embere és négy nappal Kádár előtt hunyt el.
A Népszabadság naponta közölte a 14-re kitűzött temetés koreográfiáját, tájékoztatta az olvasókat, hogy szervezetten menjen végbe a temetés, ám egy hasonló jelentőségű hír fémjelezte párhuzamosan a lapokat: 1989 július 12-13-án tervezett hazánkba látogatni George H. W. Bush. Ő volt az első amerikai elnök aki hivatali ideje alatt Magyarországra látogatott (a második – és napjainkig az utolsó a nevezett fia, George W. Bush volt). Mire a ravatal megnyílt a közönség előtt, Nyers Rezső és Straub F. Brúnó (az Elnöki Tanács elnöke) éppen elbúcsúztatták Bush elnököt Ferihegyen. Az USA vezetője európai körútjának következő állomására, Párizsba távozott, hogy a G7 csúcsértekezletén részt vegyen, amit a Bastille ostromának 200. évfordulójához időzítettek a szervezők.
Kádár János ravatalát az MSZMP KB székházának aulájában helyezték el, ahova július 13-án 15:00-tól járulhattak a megemlékezni vágyók – addigra a Budapesti Pártbizottság már „megkezdte” a hivatalos kegyeletadás sorát. A volt pártfőtitkár koporsóját ezüstszállal díszített fekete bársony borította, körülötte a Magyar Néphadsereg katonái és a Munkásőrség tagjai állottak díszőrséget. A koporsót Kádár János három legkedvesebbnek tartott kitüntetése, a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem, a Szocialista Munka Hőse és a Nemzetközi Lenin Békedíj díszítette, az özvegyi koszorúval ékesítve „El nem múló szeretettel – Mária” felirattal.
A csütörtöki délutánon tízezrek álltak sorba a környező utcákban, hogy elhelyezhessék koszorújukat, virágjukat a koporsónál. Az emberáradat még éjfél után is tartott, majd bezárták az aulát. Jelzésértéket tulajdoníthatunk a Népszabadság által a tömegből kiválasztott interjúalanyok mondandóinak, akik Kádár felelősségét tagadták a válság kibontakozásáért, amelyet – mint mondták – nem szabad „az öreg nyakába varrni”.
Július 14-én reggel 7 órától ismét meg lehetett közelíteni a ravatalt. A koporsót özvegy Kádár Jánosné és az állami vezetők állták körül, közülük ketten, Nyers Rezső és Grósz Károly az épület üléstermében fogadta az európai delegációkat. A Varsói Szerződés tagállamainak pártküldöttei mellett az osztrák, dán, olasz, finn és nyugatnémet munkáspárt képviselői vettek részt. Moszkva Jegor Ligacsov KB- és Anatolij Dobrinyin PB-tagot küldte akik, a gyászülés alkalmával is főszerepet kaptak.
Politikai elit a koporsó körül
Az épület aulájában közben minden a protokoll szerint haladt. Koszorút helyezett el a koporsónál például Szűrös Mátyás, Straub F. Brúnó, Németh Miklós, Medgyessy Péter, Pozsgay Imre, Kukorelli István, Marosán Júlia, Apró Antal, Berend T. Iván és Fock Jenő a fontosabb állami intézmények nevében. Utánuk a különböző társadalmi és gazdasági szervezetek, majd a testvérpártok, a kormányküldöttségek és végül a diplomáciai képviseletek helyezték el az emlékezés virágait. Összesen harminc állam küldöttsége rótta le kegyeletét. Elsőként Kádár utódja, Grósz Károly mondott Kádár közvetlen munkatársai nevében gyászbeszédet, melyben a hazaszeretet és az internacionalizmus összeegyeztetését hangsúlyozta. Ezt követően délután 4 órakor megindult a temetési menet.
A gyászmenet a Nagykörút – Rákóczi út – Mező Imre út (ma: Fiumei út) útvonalon húsz perc alatt haladt végig a Kerepesi temető felé. A koporsót a kilenc fekete Mercedesből álló konvoj közepén vitték, a menetet motoros rendőrök biztosították. A temetésen részt vevő tömeget 100 ezresre becsülték a lapok, míg a ravatalhoz járulókat 60 ezer fősnek mondta a Világ.
A temető bejáratától katonák vették a vállukra a koporsót (a Népszabadság honvédeket említ, holott csak 1990. március 15-től viselte hazánk hadereje a Magyar Honvédség nevet), hogy a Munkásmozgalmi Pantheonba vigyék. A sírhelynél is jól ismert személyek adtak díszőrséget a volt pártfőtitkárnak: Biszku Béla, Kukorelli István, Berend T. Iván, Medgyessy Péter, Veress Péter, Ormos Mária és az állami vezetés elitje, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Grósz Károly, Németh Miklós, Straub F. Brúnó és Szűrös Mátyás személyében – az állampárt minden jelentős alakja jelen volt tehát.
A Himnusz elhangzása után elsőként Nyers Rezső, az MSZMP elnöke búcsúzott: beszédében Kádárt a demokrácia harcosaként állította be, életútjából gondosan kerülve belügyminiszterségét és az azalatt lezajlott Rajk-pert, amelyben Kádár kulcsszerepet vállalt. „Isten veled János!” – adta át a szót a pártelnök Straub F. Brúnónak. A kollektív államfői intézmény elnöke Kádárt a kompromisszumok mestereként mutatta be. „Kádár János szolgált. Előbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennünket, a nemzet párton kívüli többségét is” – mondta Straub, némileg megfeledkezve Kádár határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájáról. Az aktuálpolitika mellett sem ment el szó nélkül: a kettéosztott Európa ellen nyilatkozott. Utolsóként Kolláth Pál a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár csoportvezetője mondott búcsúbeszédet. A lakatosmester Kádár személyes tulajdonságaira fókuszált, őt emberközelinek mutatva be, aki az egyszerű munkásokkal is megtalálta a hangsúlyt.
A beszédeket követően a Szózat aláfestésével eresztették le a koporsót és hantolták el Kádár Jánost. A ceremóniát az Internacionálé eléneklése zárta. A temetésen részt vevők megszólaltatása sem maradt el a Népszabadság hasábjain. A megkérdezettek leközlött mondanivalói a legvidámabb barakk életszínvonalát dicsérték.
A temetés „lendülete” még a következő napokra is kitartott. 15-én szombaton is rengeteg látogató érkezett a sírhoz és még a következő héten is érkeztek a részvéttáviratok – például a norvég és a nigériai munkáspártoktól. A főbb ázsiai kommunista pártok fővárosaik magyar nagykövetségein rótták le kegyeletüket.
Egy korszak vége
Kádár Jánossal lassan sírba szállt a diktatúra is. Már a júniusi újratemetés idején ülésezett a Nemzeti Kerekasztal, a forradalom és szabadságharc kitörésének 33. évfordulóján, 1989. október 23-án véget ért a népköztársaság korszaka, 1990. május 2-án összeült hosszú idő után az első demokratikus országgyűlés, a következő év június 19-én pedig az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot.
Ez is érdekelhet
Az 1956 novemberében kezdődő Kádár-korszakot már a kortársak közül is néhányan 1985 tavaszáig, Mihail Gorbacsov pártfőtitkárrá választásáig és az MSZMP XIII. kongresszusáig datálták amit az első úgynevezett „többes jelölésű” országgyűlési választás kísért. Sokan 1989 májusát tekintik a Kádár-korszak végének, amikor a szimbolikus pártelnöki tisztségétől is megfosztották, míg Rainer M. János Nagy Imre-kutató „rendszere erkölcsi halálának” nevezte a június 16-i újratemetést. A történettudományban mégis 1988 májusát tartják korszakhatárnak, amikor Grósz Károly váltotta a pártfőtitkári székben. Mindenesetre leszögezhetjük: Kádár túlélte a róla elnevezett korszakot, de a rendszerváltást már nem érte meg.
Sokan úgy tartják Kádár 32 éves „regnálásával” rekorder volt a népi demokráciák vezetői között, de ez téves berögződés. Magyarországi viszonylatban valóban ő volt a leghosszabb ideig „uralkodó” politikus a koronás főket nem számítva, de a bolgár pártvezér Todor Zsivkov már 1954 óta vezette a balkáni államot, sőt a munkáspárti állami vezetők csúcstartóját az Európán kívüli szocializmus adta Jumzsagin Cedenball személyében, aki egy megszakítással bár, de Kádár temetésének idején már 44 év vezette Mongólia állampártját. Őt azóta csak Fidel Castro kubai vezetőnek sikerült megelőznie.
