Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából XVI.

2023. január 27.-Múlt-kor

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.

Magyar honvédek Oroszországban (Voronyezsi terület, hoholszkiji járás), 1942. (kép forrása: Fortepan / Konok Tamás id.)

1943. január 28.

A tegnap – dörrenéseivel támadott, a süvöltő lövedékek halálosan fenyegettek.

Az éj viszont hallgatott – de fagyos fegyverei veszélyesebbeknek bizonyultak.

A fagyhalál alvásra erőszakolja a szemeket. Az életösztön nyitvatartásra erőlteti.

Dermesztő a hideg!

A hógödrökben a didergő élet küzd a megmaradásért!

Hajnali 4 óra van. Az éjfélkor kiküldött biztosítók megérkeztek. Jelentik, hogy a nagy utat Novij Oszkol – Mihajlovka között páncélos hadtestünk ellenőrzi.

Megnyugtat a tudat, hogy szabad a mozgás rajta, a visszavonulásunk biztosított!

4 óra 10 perckor 3 katona érkezett Mihajlovkáról. Az ezredparancsnokságtól. A tizedes parancsot nyújtott át.

A hírvivőkkel a tiszteket a házba rendeltem, magam is oda tartottam. Olvasni kezdtem előttük:

„Ma, 28-án századával vonuljon Podvisslojéra, és vegye birtokba a falut. A mellékelt vázlat szerint zárja le a Kiszeljevkáról bevezető utat, rendezkedjék be védelemre délelőtt 9 óráig.”

V.[itéz] Szügyi ezredes

Egy ideig nem szólt senki.

Vizsgálgatni kezdtük részletes katonai térképünkön, hogy hol is van Podvissloje? A falu Veliko Mihajlovkával csaknem összeépült északon.

Kórai fejetlenségnek nevezte a z állapotot, és kapkodásnak minősítette a parancsot. De más lehetőség most sem volt, parancs szerint kellett eljárni. Így, reggel fél 7-kor elindult a század a küzdelmek új terei felé, az irányt tartó, és a menetet vezénylő Kubinyi zászlóssal az élen.

Túl haladtunk a Novij Oszkol felől jövő nagy úton, Mihajlovka keleti peremén gyéren fás területen haladtunk. Aránylag simán róttuk a kilométereket a város és Korissovka között.

Fényes reggel lett! A hideg enyhült, –25 fok volt. A hajnalból maradt párásságot fölszippantotta az emelkedő tűzgolyó. Több mint egy órai menet után leállítottam a századot.

–Tíz percig pihenünk, – adtam a parancsot Zavarinak.

A katonáknak jól esett az álldogálás, sokan kisebb dolgaikat végezték, sárgára firkálva a fehér havat.

A Kórai szakaszában mindenki tudta, hogy Kozma őrvezetőnek megírta az anyja, hogy szeretője más legényt fogott, és férjhez is ment ahhoz. A fiúnak nagyon tele lehetett a hólyagja, mert a vizeletéből telt ráírni a hóra: Teri!

Ez volt a hűtlen szerető neve.

Nevettek bajtársuk dühén a bakák, s a földije odakiáltotta Kozmának:

–Ha hazamegyünk elmondom volt szeretődnek, hogy milyen plajbásszal [ceruzával] írtad le a nevét!

Bakahumor!

Távcsövemmel figyeltem a környéket. Mindenfelé végeláthatatlan hómezők húzódtak, villogtak a hókristályok, vakították a szemet.

Ismét egy kilométernyit mehettünk, amikor két magyar katona tűnt fel a távolban az úton. Sietve jöttek.

–Vajon kik lehetnek? – kérdezte Kórai.
–Hírvivők, – feleltem. –Ha pedig tisztek, a csapatok védelmi elhelyezkedéseit szemlélik.

Valóban tisztek voltak: Vitéz Szügyi Zoltán e.e. [ejtőernyős] ezredessel, és segédtisztjével találkoztunk.

Bemutatkoztam, és jelentettem, hogy a kapott parancs értelmében Podvissloje felé tartunk. Időben vagyunk, harci feladatunkat határidőre végre tudjuk hajtani!

–Hallottam rólad, bízom helytállásotokban! Bármilyen áron, meg kell állítanunk az oroszt! A hadsereg megmaradt részei csak így vonulhatnak hátra! A század élelmezése hogyan történik?
–Saját élelmiszer tartalékunkból 10 napig tudom ellátni katonáimat!
–Nagyszerű! Fegyverzet, lőszer?
–Fegyverzet a gyalogos századok felszerelése szerint. Lőszer és gránát bőven elegendő!
–Akkor ezekből sincs igényed?
–Alázatosan jelentem, ezredes úr, nincs!
–Ez igen! – mondta örvendezve. –Folytassátok a menetet!

Fél 9 után 10 perccel a falu alá érkeztünk. A század megállott, s egy raj máris indult, hogy felderítést végezzen. Kétszeresen indokolt volt a felderítés, mert mióta jöttünk, a falun kívül északról erős harci zajok hallatszottak.

Mivel a felderítést ellenséges erő nem akadályozta, a század csakhamar elérte a község központi részét. Gyorsan intézkedtem!

Kerekes szakaszvezető egy rajjal lezárta a Kiszeljevkáról jövő utat, és az északi faluszegélyen kijelöltem a Kövér, a Lőrinc, és a Kórai szakaszok védelmi sávjait. A kijelölt tereprészeken megkezdték a védőállások kiépítését.

Mivel Kubinyinak egy raja az utat zárta le, két raja a századtörzzsel a falu közepén tartalékban lesz.

A falu kiemelkedettebb helyen települt, Veliko Mihajlovkától északra hosszan, a Cholok patak keleti partján. Házai egyes részeken oroszosan sajátos szétszórtságban épültek. A házak többsége szalmával fedettek. Széles út vezet Mihajlovkáról északra Kiszeljevkára, s ez az út fut a falun keresztül.

A Cholokon túl nyugatra nagykiterjedésű lapály terül el. Szélein szabad szemmel is láthatók az északi részektől nyugat felé félkörbe települt falvak: Trosztyenec 6, Vasiljev Dol 8, Krasznája Kamenka 4 kilométer légvonalban.

A biztosító őrsnek az út melletti ház jó pihenő helyül szolgált, melynek két ablakából belátható volt a lapály, és a kiszeljevkai út. Siettem befejezni az intézkedéseket! Részben, mert fél 9 elmúlt, valamint azért is, hogy a harci zaj Kiszeljevkáról úgy hangzott, mintha ott 4-5 zászlóalj küzdene egymással. Joggal lehetett tartani a nagyarányú harci tevékenységek térbeli kiterjedésétől!

Utasítottam Zavarit, hogy lőszert, és 3 napra elégséges élelmiszert raktározzon be a konyhakörletbe, és a vonat azonnal induljon másfél kilométernyire hátrább, hol szerezzen szállást a lovaknak-vonatnak.

II. A szenvedő községben – Nehéz, véres harcok

Miután ezredem 1943. január 28-án hajnali 3 órakor kelt parancsát, miszerint az Oszkol völgyében fekvő Podvissloje községet foglaljam el, de. 9 órakor már jelentettem, hogy a falut megszálltam, védelemre berendezkedtem, és a Kiszeljevkára vezető utat lezártam. Úgy éreztem, hogy pillanatnyira minden rendben van.

Kilenc óra tíz perc az idő.

A veliko mihajlovkai front minden szakaszán döngenek az ágyúk, csörögnek a tankok lánctalpai, szólnak szünet nélkül a kézi és az autamata fegyverek! Támadnak, támadnak az oroszok! Hatodik napja már, hogy az itteni arcvonalunk szilárdan áll, eddig minden támadást visszavertünk, megállítottuk a gőzhengert. Az ellenségnek ebben a faluban csupáncsak egyetlen biztosító szakasza volt, fél óra alatt felszámoltuk. Az oroszok fele elesett, fele elfutott Kiszeljevka irányába, hol jelenben nagy csata dúl. A csatazajból kihallatszanak a nagykaliberű orosz aknavetők gránátjainak dörejei, a géppuskák szünet nélküli sorozatai.

Az alvilág borzongást kiváltó zenéje ez!

–Végig lehet ezt élni? kérdezte Kubinyi zászlós.
–Valakik mindig végigélik! Nézd, itt 18 holttest fekszik körülöttünk! Nem volt semmi reménye az itteni orosz egységnek, hogy századunk roppant tüzét túlélik. Mégis néhányan elmenekültek. Megmaradtak!

A falu északi végére mentünk. Az utat jól zárta le Kerekes szakaszvezető, a biztosító őrs parancsnoka. Minden embernek fedett kilövő állása van. Az úttól jobbra és balra helyezkedett el a Kórai zászlós szakasza, északkelet felé pedig a hadapród és Kövér Bandi zászlós foglalt terv szerint tüzelőállást.

–Vajon, – kérdeztem Kubinyit, –az ellenséges csapatok felénk délre csapnak le? Vagy a tőlünk nyugatra fekvő Trosztyenezt fogják támadni? Mit gondolsz?

Egykedvűen, elgondolkodva mondta:

–Jó lenne tudni!

Elhallgatott. De mi mást is tudott volna mondani?

–Maradj itt, én visszamegyek a falu közepén lévő egységhez.

A tartalék szállásának helyiségeibe sok szalmát hordtak a katonák, a legényem is leterített egy helyet a sarokban, ahol lepihenhetek. A nagy kemencében égett a tűz, két katona fűtötte szalmával, hogy az éjjelt melegen töltsék, hisz' több mint egy hete hógödrökben töltötték nappalukat, éjjelüket. Ha nem támadnak az oroszok, az első vonalbeli katonák is a házakba húzódnak be.

A konyha már működött, az egyik nagyobb házban helyezték el a berendezéseket.

A kisebbik helyiségben idős orosz házaspár lakott. Hófehérek voltak, felül 80-on.

Tisztelettel néztük őket, kezet fogtunk velük. Cigarettával kínáltam meg az öreget, kit Vologyának hívtak. Bajsza nikotinos volt, nem tudott a mi vékony cigarettánkkal bánni. De köszönte, és míg szívta, ránk-ránk nézett, vizsgálgatott, hogy vajon milyen emberek vagyunk?

Tolmácsom Miska, az ungvári tanító segített beszélni velük. Három fiuk katona, vejük is a fronton van, lányukat a németek vitték el munkára. Magukra maradtak. Az erősek, akik a faluban éltek, a közeli városba húzódtak. Kevés házban maradt valaki.

A szoba szegényes. A falon két ikon [szent kép] között a családi képek: három katonafiuk, s lányuk mosolyognak ránk.

A szemben lévő falon a háború hirdetményei, s egy nagy Hitler kép.

–Kik rakták fel ezeket? – kérdeztem
–A milícia! – válaszolt a néni. [oroszokból toborzott karhatalmi szervezet]
–Itt tartózkodtak?
–Itt, itt!
–Le kell szedni! – mondtam az öregeknek.
–De a milícia! – siránkozott a néni.
–Azok már ide sose jönnek vissza! De jönnek az oroszok, és ezekért haragudnának!

Ijedtségükben hozzákezdtek megtisztítani a falat öreges ügyetlenségükkel.

–No, szaggassátok le ezeket a papírokat, – szóltam a tolmácsnak, –és égessétek el, nyoma se maradjon ennek a sok szemétnek!

A szakácsokat utasítottam, hogy míg itt leszünk, lássák el élelemmel a két öreget.

Visszamentem a két hírvivővel az utat lezáró harci őrshöz. Északról alig hallatszott már harci dörej, az oroszok legázolták az ottani csapatainkat.

Távcsövemmel vizsgálgattam az előttünk lévő, belátható tereprészeket. Meglepett, hogy balról, Vasiljev Dolból, a lapályon keresztül katonai alakulat vonul felénk. Már lövethetném, de nem vagyok biztosan meggyőződve, hogy valóban oroszok-e?

Micsoda felelősség! Időben, a legjobb pillanatban kell parancsot adnom a tüzelésre! Feladatom, hogy két-három századnyi erő támadását vissza kell verni!

A tisztek körülöttem vannak.

–No, magyar ruhába öltözött oroszok? – kérdeztem tőlük.

Persze én sem tudtam, ők sem tudtak pontos választ adni. Fél óra múltán megbizonyosodtunk: egy magyar század vonul felénk! Ennek ellenére a tartalékot is riadóztatta Kubinyi, a helyettesem.

Már átgázoltak a Cholokon [patak], befordultak a faluba. Felénk tartanak. Kis izgalom!

Elöl egy főhadnagy, ki 20 méternyire leállítja tőlünk a századot. Még hozzánk sem ért, már beszélni kezdett:

–Bajtársak! A túlerő kivetett bennünket Vasiljev Dolból! Nem kereshettük az utakat, a lápon egyenesen jöttünk ide.
–Jól van, bajtárs, tanúsítani fogjuk, ha szükséges, hogy hallottuk küzdelmetek harci lármáját!
–Köszönöm!

Hozzánk lépett és kezet fogott mindenkivel.

–És most hová? – kérdeztem.
–Az ezredes úrnál jelentkezem!
–Sok szerencsét nektek!
–Köszönjük! És ti? – kérdezte.
–Minket ehhez a faluhoz köt a végzetünk!
–A végzet minket is új harci terek felé indít!
–Isten óvjon, pajtás!
–Téged is! Titeket is! És köszönöm a megértést!

Nem furdalt lelkiismeret, hiszen onnan nem hallottunk harci zajt. Egyelőre egy századot mentett meg a pusztulástól a főhadnagy! Az arcvonaltól kilométerekre kidobva nem is védhette volna meg magát. De most már mi vagyunk legközelebb északon az ellenséghez!

Aztán a másik felejthetetlen kép:

A konyhához mentem, és beléptem Vologyáékhoz. Lócán ültek, hófehér fejük egymás felé hajlott. Szomorú szemük könnyezett. Az öreg szakállán végigperegtek a tiszta cseppek.

–Vi harasi! – mondta a mamka. [Jók vagytok!]
–Lesz itt háború? – kérdezte Vologya bácsi. –Sto bugyet sz námi? [Mi lesz velünk?]

III.

Lehangoltan léptem ki tőlük.

Kimentem a vonalakba, hol jelentették, hogy a házakban vannak már a katonák.

Beesteledett.

Mély csend borult a falura, csak néha hallatszott távolról egy-egy lövés. A hóárkokban a szakaszok figyelői vigyáztak, topogtak, járkáltak. Dőlt a köd a dombokról, s ahogy a hóárkot elérte, abban folyt tovább. Tűrhetetlenné vált a hideg! Kővé fagyott az árkok hófala, meg a hómorzsalék. Fáztak, szenvedtek az őrök!

Amikor fedél alá kerültek a dermedt őr-katonák, társaik dörzsölték arcukat, kezüket, fülüket, hogy a vérkeringés helyre álljon az átfagyott bőrben.

Bementem a házba, melyben a Lőrincz szakasz éjjelezett. A hadapród a kemence mellett melengette magát. Alacsony széken ült, úgy bámulta a tüzet, mint egy piromániás.

Mellé álltam, én is néztem a tüzet, meg a szalmán alvó katonákat. Sokáig nem vett észre a kadét, azt hihette, hogy egy katonája áll mellette. Később valamiért felállt, akkor nézett rám. Mentegetőzött.

–Ugyan, hagyd, Győző!

Ülőalkalmatosságot rakatott a kemence elé, élveztük ültünkben a tűzből áradó meleget.

Egy idő múlva Kórai jött be, szidta a hideget, és az időjárást. Nem ült székre, hanem közvetlenül a kemence szája elé guggolt. tenyerét a tűz felé fordította, úgy melegedett, mint a makk ászon az öregember. Időnként összedörzsölgette a két tenyerét.

–Halljátok, – mondta, –ha most engem beledobnátok ebbe a tűzbe, nem égnék el, úgy át vagyok fagyva.

Feltűnt, hogy a hidegen kívül mást nem szidott, és nem is ömlött belőle a szó, mint máskor.

Várom a két zászlóst, akik még távol vannak. Kubinyinak a konyha körül van szolgálata, Kövér Endrének is teendője lehet még.

Nem beszélgettünk, néztük a tűz pattogását, néztük az ugráló szikrákat, melyek közül egy-egy a lábunk elé pattant. Kórai kérdezett félénken, akadozva:

–Ugye, nincs pálinkátok?

Lőrincz, a kadét meg sem mozdult, csak a fogai közt sziszegte:

–Nincs!
–Minden elfogy már, – monda a kis zászlós, –csak a hideg sokasodik.

Felállt, járkálni kezdett. Rá-ránéztem, de most közömbös volt nekem, hogy mit mond, vagy mit csinál. Lelkemet komor hangulat ülte meg. Picit el-elaludtam, s ilyenkor ellenséges katonák rohantak meg. Aztán eltűntek. Majd újra jöttek.

A zászlós járkál, én tovább nézem a lángokat. Záródnak ismét a szemhéjak, szűkül a rés, a szempillák erősen szűrik a fényt.

A lángokból ismét katonák lépnek elő! De ők fáradtak, fagyosak, éhesek, lépteik lassúak. Vasiljevből jön a század. A főhadnagy kiabálja, hogy hagyjuk el a harcteret, sorakozzunk utána, és menjünk vele, haza vezet minden magyart. Megismerem, Kecskeméthy ő, a jó barát!

De az ezredes eléje ugrik, erős kiáltásokkal leállítja a menetet, a kertek végére parancsolja őket, hol a bokrokból kiugráló puskásokkal lelöveti a főhadnagyot.

Folyik a vér, patakzik a havon. Lángolni kezd a vérpatak. Nyílnak szemhéjaim, a főhadnagy vérének lángjai a kemencében kígyóznak, csapdosnak, lobognak!

Felállok, járkálni kezdek. Kórai elé állok, rákiáltok:

–Te, Alex, nem tudsz soha megnyugodni?
–Nem, az istenit! Ki fizeti meg az anyák, a feleségek, a gyerekek fájdalmait?

Kiabált. A szemei villogtak, szinte féltem tőle. Tovább mondta:

–A főhadnagyot, aki ma elhagyta állásait, lehet, hogy főbelöveti az ezredes, értitek?
–Már főbe is lövette – mondtam.
–Micsoda? Azt a szerelmes Krisztusát az édesanyjának, meg merte tenni?
–Nem, nem, most itt álmomban történt, és hagyjál, te Alex, hagyjál már nyugtot magadnak, és nekünk is!

Nyikorgott a durva deszkaajtó, Kubinyi és Kövér Bandi léptek be. Szalutáltak, és szervusztokat mondtak. Felálltam, hátamat a kemence szegletéhez nyomtam, úgy néztem a tiszteket.

–Fokozódott a hideg? – kérdeztem tőlük, mert nem volt más gondolatom.
–Legalább 35 fok van már, – mondta Kubinyi.

Míg elhelyezkedtek, és rágyújtottak, Kövér zászlós legénye behozott egy nagy fazék krumplit. A zászlós a krumplira mutatott, s úgy mondta:

–Megsütjük!

A legény nyomban beöntötte a kemencébe, a piszkafával egy csomóba terelte az elgurult gumókat, s betakarta izzó parázzsal. Hosszan néztük a meleget adó vályogtest izzó gyomrát, hol már kezdtek szuszogni a forrósodó gumók.

Fene tudja, mi fogta le a nyelvünket, de egyetlen szót se ejtett ki senki, míg a krumpli meg nem sült. De a gondolatok kínozták az agyakat, hogy vajon mit önt elénk galád tenyeréből a sors, a következő órákban?

Közben a legény kikapart egy gumót a tűzből. A héja fekete volt, úgy nézett ki, mintha szénné égett volna!

Amint a kezébe vette, a forrósága miatt táncoltatta egy ideig az egyik tenyerén, majd átdobta a másikba. Abból vissza úgy, ahogy a cirkuszokban csinálják az ilyet. Addig játszadozott vele, míg annyira hűlt, hogy az egyik markában összeszoríthatta. Háromfelé repedt a szenes héj, melyeken keresztül a forró gőz az orrunkig csapott. Fújta a legény, aztán szétnyitotta. Forgatta az ujjain, mert a forró pára égette a bőrt. De aztán a hideg erőt vett a krumpli forróságán, és beleharapott a fiú. Mikor másodszor is harapott a forró fehérségből, ránk nézett, és azt mondta:

–Jó, megsült!

Néztük, míg ette az ízes csemegét, és a nyál összefutott a szánkban. A legény a kemence szája elé tette a fazekat, és miután letolta a parazsat a krumplicsomóról, az egészet belekaparta a fazékba! Kitette a szoba közepére, és annyit mondott:

–Tessenek parancsolni!

Kövér Bandi nézett, s látva, hogy fújom a füstöt, a többieket unszolta:

–Tessék, tessék!

Egyelőre nem mozdult senki, így ő vett ki egy jókora gumót, melyet szintén táncoltatott, ejtette egyik tenyeréből a másikba, ahogy azt a legényétől látta. Aztán fújni, hámozni kezdte.

Míg ette, ránk nézett, és a fazékra mutatott, s egyetlen szóval kínált:

–No!

Szótlan ültéből a hadapród állott fel, kivett 3 darabot, egyet nekem, egyet Kórainak, egyet Kubinyinak nyújtott. Ezután magának emelte ki talán a legnagyobb burgonyát, mert alig fért a tenyerébe. Mondta is:

–No, ez jól megnőtt!

Nem cirkuszolt vele, rögtön törte, fújta, ette! Közben megelégedéssel mondta:

–Rég nem ettem ilyen jót!

A harmadikat fogyasztottam, amikor őrváltáshoz készülődött Makai tizedes.

–Jöjjön csak ide! – szóltam rá.
–Parancs, hadnagy úr!
–Nézze ezt a krumplit! Kettő ugyan már nem, de egy jut magának is, és mindegyik őrnek! Menjen végig a vonalakon!

A tizedes teleszedte köpenyének zsebeit, és elmenőben megjegyezte:

–Ej, de jól melegíti a két csípőmet!
–Éjfél előtt fél 11 volt, amikor Kórai és Kövér zászlósok szakaszaik körletébe tértek. Én is készülődtem, hogy Kubinyival visszamegyek a törzshöz.

De ültömben szunyókálni kezdtem, az ébrenlét, meg a röpke álom kergetőztek szempilláimon. Ez a játék majd’ egy óra hosszan tartott.

Éjfél előtt fél órával kinyílt nyikorogva az ajtó, özönlött a helyiségbe a durva köd. A rideg szürkeségben Kórai alakját véltem felfedezni.

Ő volt!

Mikor az ajtót betette, megállt, a fazekat a csizmájával megrúgta, és azt kérdezte:

–Van még krumpli?

Erdélyi Béla hadnagy egy ekkortájt írt verse: