Démonoktól a pentagramokig – miről mesélnek a titokzatos középkori templomgraffitik?

Az angol középkori templomok – a szörny- és a démonábrázolásoktól kezdve a halottakért elmondott latin imákig – tele vannak falfirkákkal. De vajon mit árulnak el ezek a sokszor csak nehezen megfejthető rajzok a középkori emberek gondolkodásáról? 

Kőbe vésett imák

Matthew Champion régész 2015-ben megjelent, Medieval Graffiti című könyvében megkísérli feltárni a közelmúltig szinte teljesen figyelmen kívül hagyott falfirkák jelentését. Munkájában több ezer angliai graffitit vizsgálva igyekszik választ adni a kérdésre – olvasható a historyextra.comon.

Manapság meglehetősen furcsának hatna, és feltehetően az egyházfik rosszallását vonná maga után, ha valaki graffitikkel dekorálná ki egy templom falait, a középkorban azonban teljesen más volt a falfirkákhoz való hozzáállás: teljes mértékben elfogadhatónak tekintették az „Úr házának” falain való megjelenésüket.  Az elmúlt évszázadokban egy maroknyi kutatón kívül gyakorlatilag senki sem vett tudomást a középkori graffitik létezéséről, és sokan még manapság is „unatkozó” kórustagok kreálmányaiként tekintenek az alkotásokra, annak ellenére, hogy azok sok esetben jóval a kórusfiúk felbukkanása előtt keletkeztek. Az utóbbi években azonban egyre élénkebb tudományos érdeklődés övezte a kérdéskört.

De miért fontos egyáltalán ezt a kérdést vizsgálni? Matthew Champion szerint a válasz nagyon egyszerű: ha valaki szétnéz a vidéki Anglia templomaiban, az ólomüvegablakoktól kezdve a sárgaréz műemlékekig számos olyan tárgyat és műalkotást talál, amelyet a társadalom mintegy 5-10 százalékát kitevő réteg épített vagy építtetett saját emléke megőrzésére, a társadalom további 90-95 százalékának életét, alkotásait, gondolatait azonban jóval kevésbé ismerjük. Mindennapjaikra olykor persze következtethetünk egyes közép- és kora újkori végrendeletekből és peres iratokból (lásd: Montaillou falu, vagy a 16. században élt friuli molnár, Menocchio története), ezeken kívül azonban rendkívül kevés forrás áll rendelkezésre a társadalom alsó rétegeinek életéről. Graffitiket azonban az arisztokratáktól kezdve a legalsó osztályok tagjaiig bárki, bármikor rajzolhatott a templom falaira. Ezek az alkotások szinte szó szerint a középkori egyház „elveszett hangjait” jelenítik meg.

A jelenleg is zajló kutatások során kiderült: bár elképzelhető, hogy valóban léteznek unatkozó kórustagok „munkájának” tekinthető falfirkák, a graffitik túlnyomó többsége vallási tartalmat jelenít meg. Egyszerűen fogalmazva: kőbe vésett „imákról” van szó. Egyes esetekben ezt szó szerint vehetjük, mivel – többek között a jó termésért vagy egy jelentős késésben lévő hajó szerencsés visszatéréséért könyörgő, esetleg az elhunyt hozzátartozók lelki üdvéért fohászkodó – latin nyelvű imaszövegek is találhatók a falakon.

Démoncsapdák és apokalipszis

Akadnak azonban olyan alkotások is, amelyek jelentésének megfejtése nagyobb nehézséget jelent a kutatók számára. A falakon találhatók a hívőket gonosz szellemek és a szemmel verés ellen védő ún. boszorkányjelek, valamint mélyen az ajtófélfákba karcolt keresztek, amelyek esküre is emlékeztethettek, de egy veszélyes vállalkozás előtti Istenhez forduló segítségkérést is jelenthették. Emellett teljes személyzettel felszerelt hajók, valamint pentagramok és ún. „démoncsapdák”  is megjelennek a templomok falain. Ezeket az alkotásokat nézve az angolok őseik félelmeivel, ma már sokszor megmosolyogtatónak ható meggyőződéseivel és reményeikkel találkozhatnak. Magukról az emberekről mesélnek.

Egyetlen templomban akár több száz graffiti is található. A norfolki Troston Szent Mária-templomában például a terület egyik 15. századi urának nevétől (John Abthorpe) kezdve az angol polgárháború dátumain és középkori hajók elmosódott körvonalain keresztül az imákig számtalan ábrázolás található. A szentély diadalívének északi részét annyi graffiti borítja, hogy nagyon nehéz elkülöníteni az egyes alkotásokat. Mindössze három ábrázolás vehető ki egyértelműen: az egyik rajzon egy középkori ruhába öltözött ember látható imára emelt kézzel, és egy középkori lábbeli, valamint egy Deo (Isten) felirat is viszonylag jól elkülöníthető a többi falfirkától.

A diadalív déli felén egy gyönyörűen megmunkált címer mellett szintén láthatunk egy cipőt is, amelynek bizonyos részeit azonban egy kis démonfej takarja el. Feljebb egy szélesre tárt szájjal, éles fogakkal megjelenített, nyelvét öltő démon látható, feje körül egy pentagrammal, amelynek segítségével a korabeli hit szerint szó szerint a falra ragasztották a pokoli teremtményeket. Az ördögi lényeket természetesen számos alkalommal ábrázolták a templomokban. A démonokat gyakran az elkárhozott lelkeket a pokol bugyraiba hajító teremtményekként jelentek meg az apokaliptikus rajzokon.

Pusztító bubópestis

A kidolgozottabb graffitik megalkotása akár több órán át is tarthatott, így nyilvánvaló: a művész nem dolgozhatott volna a helyi egyházi hatóságok tudta és – legalább hallgatólagos –  beleegyezése nélkül. A vallásos témájú graffitik viszonylag könnyen megfejthetők, azt azonban feltehetően sohasem fogjuk egészen megérteni, miért írta valaki a nevét a templomtorony boltívére. Talán csak egyszerűen jelezni szerette volna a jelenlétét, vagy egyértelműen jelezni kívánta: ez az ő területe? Egyáltalán maga John Abthorpe véste-e bele a nevét az épületelembe, vagy egy másik, Abthorpe-hoz nem feltétlenül a felebaráti szeretet imperatívuszának megfelelően viszonyuló személynek tulajdonítható a cselekedet? 

Vannak persze olyan graffitik, amelyek jelentésének megfejtéséhez nincs szükség semmiféle agytornára. A cambridgeshire-i Gamlingay templomának északi mellékhajójában például a következő olvasható: „Hic est sedes margaratea vit an d(ecimo)”, vagyis „Itt fekszik a tízéves Margaret”. Néhány kilométerrel távolabb, a kingstoni templomban Cateryn Maddyngley, Jane Maddyngley és Amee Maddyngley nevét vésték bele a falba. Tudjuk, hogy egyikük sem érte meg a felnőttkort: mindhárman 1515-ben haltak meg, abban az évben, amelynek nyári hónapjaiban bubópestisjárvány söpört végig bizonyos angliai területeken (többek között Cambridgeshire-ben). A cambridge-i egyetem (ahogy feltehetően az oxfordi is) bezárta kapuit, és a bíróságok, valamint egyéb közösségi épületek is beszüntették működésüket, a járvány azonban ennek ellenére is nagy pusztítást végzett.

Az ország még alig heverte ki az 1507-es, titokzatos izzadóskór-járványt, máris egy újabb komoly egészségügyi problémával kellett szembenézzen. Mint ahogy a nagy epidémiák után lenni szokott, az 1507-es járványt követően is az átlagosnál több gyermek született, így csecsemők és kisgyermekek ezrei váltak áldozatául a tomboló pestisnek. A kicsiket általában jelöletlen sírokban temették el, így általában semmilyen emlék nem maradt róluk. Kingstonban azonban valakinek – talán az egyik szülőnek – köszönhetően három, feltehetően a járványban elhunyt gyermek neve fennmaradt. Talán ez az egyetlen nyom, amelyet az utókorra hagytak.