Csaknem száz év leforgása alatt ment végbe a Tisza megzabolázása

178 éve, 1846. augusztus 27-én kezdődött meg a folyó két partján, a Szabolcs vármegyei Tiszadobnál és a Zemplén megyei Tiszaszederkénynél (a mai Tiszaújváros) a Tisza folyó szabályozása. A régóta érlelődő szabályozás mibenlétét hosszú vita előzte meg, és a reformkori első lépéseket követően még hosszú évtizedeken át, egészen a századfordulóig nem sikerült kordában tarthatóvá tenni az áradásra hajlamos folyót.

Időtlen idill a rohanó világgal szemben

Az Alföldön kanyargó Tisza folyó – más folyókhoz hasonlóan – a sík vidéken az évezredek során egyre lassult, aminek eredményeképpen egyre több irányváltás került folyásába, ennek megfelelően pedig egyre szélesebb árteret alakított ki magának. Az Alföld e szakaszának lakói megtanultak e kiterjedt mocsárvidéken élni, a halban és egyéb vízi állatokban bővelkedő, rendkívül fajgazdag ökoszisztémával egyfajta szimbiózist alakított ki a lakosság.

A középkori Magyar Királyság viszonyait e vidéken a török uralom jelentősen megbolygatta, a Hódoltsághoz gyakran társított elnéptelenedés itt is nagy arányban következett be. A Habsburgok fémjelezte új magyar állam berendezkedése során már kevésbé volt azonban kívánatos a régi életformákhoz való visszatérés: a lápvidék nem csupán elmaradottnak számított, de a folyó hajózhatatlansága fontos kereskedelmi útvonalat hagyott kiaknázatlanul.

Így tehát a földbirtokosok és az egyre növekvő, a mocsárvidék által már fenn nem tartható létszámúvá növekvő lakosság részéről felmerült az igény a tágabb gazdaságba való bekapcsolódásra. Emellett a népesség országos szintű növekedése miatt a központi hatalom is újabb, mezőgazdasági művelés alá vonható területek után kutatott, a különféle érdekek így a Tisza vidékén széles körűen egybevágtak.

A folyó szeszélyessége, nagy fokú áradásokra való hajlama továbbá az egyéb fejlesztéseket is ellehetetlenítette: az ártéri jellegű építkezésen kívül jóformán nem volt érdemes tartós épületek emelésére a pusztító árvizek jelentette állandó veszély miatt. A 18. század folyamán ez ellen helyi szinten igyekeztek cselekedni különböző gátak és töltések emelésével, valamint a mocsarak lecsapolásával a művelhető terület növelése érdekében. Az összehangolatlan intézkedések azonban legfeljebb más települések kárára tudtak változást elérni az áradások lefolyásában.

Elsőkent Szinyei-Merse József, Sáros és Ung vármegyei táblabíró vetette fel a térség kereskedelmi lehetőségeit taglaló Observationes commerciales prosuperioribus regni partibus című művének mellékletében a folyó egységes szabályozását a hajózhatóság érdekében. Legközelebb azonban csak 1816-ban, a Körösök völgyében pusztító árvizek kapcsán merült fel komolyabban az egységes szabályozás ötlete. Az ezt követően az 1820-as években Huszár Mátyás vezetésével zajló feltérképezések és vízrajzi felmérések során szerezte első tapasztalatait a később jelentős szerepet játszó Vásárhelyi Pál is.

Magában a munkában azonban a méréseket követően további előrelépés nem történt, 1830 tavaszán pedig a Tisza, a Berettyó és a Körösök egyszerre léptek ki medrükből, rég nem látott pusztítást okozva – mintegy 8000 négyzetkilométernyi terület került két hónapra víz alá. Ennek ellenére újabb másfél évtized telt el, mire az újító szellemű Széchenyi István 1846 januárjában megalakította a Tisza-völgyi Társulatot, amely kiinduló alapként elfogadta Vásárhelyi Pál és csapata főként elveket felsoroló tervét a Tiszán elvégzendő módosításokra.

A nagy terv végrehajtása

Vásárhelyi „előleges javaslatként” már az 1840-es évek elején benyújtotta elképzeléseit József nádornak, azonban e tervek még jobbára a Felső-Tisza vidékéről szóltak, ezért nem élvezték a Széchenyi által 1846-ban összefogott társulatok egyöntetű támogatását. A tervezet, amelyet az egyesült Tisza-völgyi Társulat elfogadott, már a Tisza teljes hosszára, illetve mellékfolyóira vonatkozóan is irányzott elő lépéseket.

A terv elfogadásával egy időben Széchenyi a projekt vezető mérnökeként is szerződtette Vásárhelyit, hogy a kivitelezés során maradéktalanul érvényesülhessenek elképzelései, azonban a nagy tervet megalkotó mérnök még 1846 áprilisában – éppen a Tisza-völgyi Társulat egy pesti ülésén, váratlan szívroham következtében – elhunyt.

A helyére Itáliából érkezett Pietro Paleòcapa, a vízzel ugyancsak állandó küzdelmet vívó Velence építési főigazgatója, aki Vásárhelyi adatai alapján részletes tervet dolgozott ki. A velencei mérnök sokkal inkább a töltésekre hagyatkozott, mint az átvágásokra, azonban a Tisza-völgyi Társulat nem kívánta teljességgel elvetni az eredeti tervező elveit: Paleòcapa és Vásárhelyi terveinek kompromisszumos ötvözéséből indultak meg 1846. augusztus 27-én a munkálatok. Ezen a napon Tiszadob határában megkezdődött a későbbi Széchenyi-gát építése, illetve elkezdték kiásni a Tiszadob és Tiszaszederkény közti mesterséges medret.

Paleòcapa kevesebb átvágással „dolgozott”, mint amennyit Vásárhelyi kívánatosnak tekintett volna, ám így is jelentős kiigazításokra került sor: az addigi 1419 kilométeres folyó hossza 1879-re mintegy 38 százalékkal, 962 kilométerre csökkent, ebből 136 kilométer lett az új, épített meder, míg az átvágásokat követően összesen 589 kilométernyi holtág keletkezett. A folyószabályozás szomorú következménye az egykori mocsárvidék fajokban páratlanul gazdag ökoszisztémájának megszűnése, valamint a gyorsabbá és mélyebbé vált folyó legendás halbőségének csökkenése is.

Mint az az évszámokból kitűnhet, a munka – különösen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc által okozott zavarok okán – szakaszosan haladt csupán, az 1850-es években további pusztító árvizek vonultak végig a Tiszán, 1879-ben pedig gyakorlatilag megsemmisítette a történelmi Szegedet egy híresen pusztító áradás. A legnagyobb gond az volt, hogy a mesterséges medrek, bár folyt bennük víz, az évtizedek során sem váltak „anyamederré”, azaz a folyó továbbra is jelentős mértékben kitért belőlük jelentősebb – általában a tavaszi olvadással bekövetkező – víztöbblet esetén.

A munkálatokat – a tervek többszöri megújítása és a töltésrendszer további egységesítését követően – 1905-ben tekintették befejezettnek. Bár egy folyószabályozás sosem tekinthető teljesen befejezett munkának, és még a legutóbbi évtizedekben is vonultak végig pusztító árvizek a Tiszán, a jelenlegi szabályozási irányelvek is elsősorban Vásárhelyi Pál tervein alapszanak.