Csak szabályos háborúval sikerült felszámolni a kalózok újkori uralmát

A kalózok kalandos történeteivel könyvek, filmek és tanulmányok hosszú sora foglalkozik, ám a tengeri banditizmus felszámolásáról már jóval kevesebb szó esik. A 17. században a nyugati országoknak az anyaországot, valamint a gyarmatokat érintő kalóztevékenység egyre nagyobb problémát okozott, ám időbe telt, mire adekvát ellenlépésekkel végül sikerült ellehetetleníteni a kalózakciókat. A britek eleinte még a meglévő törvényes keretekhez való feltétlen ragaszkodás mellett igyekeztek felszámolni a haramiák tevékenységét, később azonban az évszázados jogi procedúráktól való elszakadással, fokozódó könyörtelenséggel és profizmussal fékezték meg a tengerek rémeit.

Don Quijotétól Izlandig

A kora újkor századai folyamán az akkoriban az Oszmán Birodalom részét képező Észak-Afrikából kiinduló, a tengerek „intézményesített” fosztogatására szakosodott, idővel egyre inkább a közönséges vízi banditák eszközeit alkalmazó berber kalózok jelentették a legnagyobb, tengerek és óceánok felől érkező veszélyt a nyugat-európai országok polgáraira nézve.

A berber kalózok az Oszmán Birodalom fennhatósága alól egyre inkább elszakadó Algír, Tunisz és Tripoli bégjeinek jóváhagyásával tevékenykedtek. Az állami hatóságokkal való összefonódás szintjét jelzi, hogy a 16. század elején még a bégek többsége is közülük került ki.

A berber kalózok szabadságát több kötelék korlátozta, többek között a bégek nyugati országokkal és városállamokkal kötött egyezségei. Emellett a bég által kiadott pátenslevél értelmében csak nem muszlim hajókat támadhattak meg, és rabszolgasorba is csak nem muszlimokat dönthettek. Így aztán fokozatosan egyre több tengeri fosztogató került ki a rabszolgává tett, hitét elhagyó keresztények közül.

Idővel egyre inkább kegyetlenkedésükről váltak ismertté, és nem örvendtek túlzottan jó hírnévnek a keresztények körében. Egy francia trinitárius szerzetes, Pierre Dan egyenesen „a természet pestisei, az emberiség dögvészei” kifejezésekkel hivatkozott rájuk, és – kissé túlzó – megállapításával nem állt egyedül a kortársak körében. A berber haramiák tömegével raboltak el embereket, hogy aztán a tehetősebbekből jelentős összegeket préseljenek ki, a szegényeket pedig örökre rabszolgájukká tegyék.

A keresztény rabok kérdése a nyugati világ egyik legfontosabb megoldandó problémája lett. A keresztény egyházak gyakran szerveztek gyűjtést a foglyok kiszabadítására. A trinitáriusok szabadították ki például Miguel de Cervantest, a Don Quijote szerzőjét is, aki 1575-től öt éven át volt a berber kalózok rabja, és ezen időszak alatt folyamatosan a kivégzéstől rettegett.

Bár a berber kalózok tevékenysége kezdetben a Földközi-tenger nyugati medencéjére, valamint az Adriára és Levantéra korlátozódott, idővel az Atlanti-óceán európai partvidékén is megjelentek, és egyre északabbra merészkedtek.

Egy ifjabb Murat Reisz nevű, iszlám hitre áttért flamand kalóz társaival 1631-ben például egy ír falu, Baltimore majd' minden lakosát foglyul ejtette, és még Izlandra is eljutott. A berber kalózok emellett jelen voltak Afrika nyugati partjai mentén, sőt, még Dél-Amerikáig is elmerészkedtek.

Védelmi pénz vagy orosz rulett

Az olyan nyugati hatalmak, mint Anglia, Hollandia és Franciaország egyre nagyobb volumenű kereskedelmi tevékenységüknek köszönhetően jelentősen ki voltak téve a kalózok fosztogatásainak, így elemi érdekük volt a kalóztevékenység felszámolása. Hatalmas, lomha hajóik gyorsaság tekintetében a 17. század elején azonban még nem tudták felvenni a versenyt a muszlim kalózok vitorlásaival.

A helyzet akkor változott meg, amikor a berber kalózok ellen háborút hirdető nyugati országok az 1650-es években jelentősen megnövelték flottáikat, és megjelentek a fregattok, amelyek már jobb előzetes esélyekkel vették üldözőbe a muszlim kalózok hajóit.

Az angolok és a hollandok a század második felében számos alkalommal arattak győzelmet a kalózok felett, akik így az 1600-as évek végére már jóval kisebb veszélyt jelentettek az atlanti partvidék lakóira nézve, mint néhány évtizeddel korábban.

A berber tengeri rablók végül arra kényszerültek, hogy az angol és francia hajókat sértetlenül hagyják közlekedni. Nem jártak azonban ilyen jól a kevésbé tehetős országok színeiben vizeket szelő vitorlások, ők ugyanis a védelmi pénz és szerencse, vagyis a között választhattak, hogy a haramiákkal szembeni nyílt ütközet lehetőségét kockáztatják.

A gazdagabb államok kereskedői egy időben ráadásul önszántukból fizettek a berber kalózoknak, mivel így versenyelőnybe kerültek a rosszabb anyagi körülmények között élő társaikhoz képest.

A berber kalózok, igaz, csökkenő intenzitással, de egészen a 19. század első évtizedeiig folytatták akcióikat, addig, amíg a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson résztvevő nyugati országok elkötelezték magukat az észak-afrikai kalóztevékenység végleges felszámolása mellett. A berber tengeri banditák akkor szüntették be végleg tevékenységüket, amikor a X. Károly vezette Franciaország 1830-ban annektálta Algériát.

A berber kalózok a csúcsidőszakban, 1580 és 1680 között egyes becslések szerint mintegy 850 ezer embert tettek rabszolgájukká, az évszázadok során pedig összesen több mint egymillió embert. És még jóval az aranykor után, a 18. század végén is képesek voltak arra, hogy foglyul ejtsenek 130 amerikai tengerészt.

Morgan kapitány és a „spanyolok csépharadója”

Míg a muszlim kalózok – viszonylag szervezetten – Európát tartották rettegésben, addig az eleinte sokszor a nyugati hatalmak megbízásából, később saját szakállukra „dolgozó”, a berber kalózoknál jóval kisebb erőt képviselő európai társaik főként Észak-és Közép-Amerika, a Karib-térség vizeit fosztogatták. Bár a kalóz-világtörténetben egyértelműen kisebb jelentőségűek voltak a berber kalózoknál, a populáris kultúrában még ma is egyfajta romantikus légkör lengi körül az alakjukat.

Közéjük tartozott a Panamát 1671-ben kifosztó Henry Morgan kapitány, akit II. Károly angol király még lovaggá is ütött, valamint a „spanyolok csépharadója”, Francois l’Olonnais, eredeti nevén Jean David Nau, a történelem egyik legkönyörtelenebb kalóza is.

A karibi kalóztevékenység első számú krónikása, Alexander Exquemelin szerint l’Olonnais egy alkalommal kitépte egyik spanyol foglya még lüktető szívét, mivel úgy gondolta, félrevezette a San Pedro elleni támadás során, kicsit megcsócsálta a testrészt, majd másik foglyához vágta, akinek már eszébe sem jutott félrevezetni a kalózvezért.

Bár a 17. században a franciák és az angolok a spanyolok karibi térségben meglévő kereskedelmi monopóliumának megtörése érdekében – mondjuk így – szemet hunytak a nyugat-európai kalózok újvilágbeli fosztogatásai felett, miután a spanyol egyeduralom megtört, már ők sem voltak érdekeltek a saját országoktól távoli vizeken megfigyelhető kalózkodás támogatásában. A kalózok a század végére a spanyol hegemónia megtörésének nélkülözhetetlen alkatrészeiből a szabad kereskedelem kerékkötői lettek.

A britek eleinte éppen a Jamaica kormányzóhelyettesévé kinevezett Sir Henry Morgan segítségével kezdték meg az érdekeiket egyre kevésbé szolgáló karibi kalóztevékenység felszámolását. Eszközül az amnesztiát választották, amely felemás eredményt hozott. Morgan a kalózok egyik legfőbb menedékének számító jamaicai Port Royalban kihirdette, hogy aki felhagy a kalózkodással, nemcsak kegyelemben részesül, hanem még földet is kap, aki viszont ragaszkodik addigi életmódjához, nem számíthat a hatóságok jóindulatára.

Bár sokan elfogadták a feltételeket, mások féltek feladni magukat, mivel számos történet keringett körükben a kalózokat kegyelemmel hitegető, majd átejtő tisztviselőkről, és voltak, akik nem akartak lemondani a kalandos életvitelükről. Így ők csak székhelyüket tették át a Bahamákra, New Providence szigetére, ám továbbra is a karibi térséget fosztogatták.

A nagy leszámolás

A 17. század végétől kezdve a britek bekeményítettek. Amellett, hogy 1699 és 1725 között két komoly, több éven át tartó tengeri hadjáratot folytattak a Karib-térség kalózai ellen, 1700-től törvény rendelkezett arról, hogy a korábban sok esetben a bíróság elé citált kalóz ismerőseiből álló esküdtszék helyett egy tengerésztisztekből és gyarmati tisztviselőkből álló bírósági testület hivatott dönteni az elfogott kalózok sorsáról.

A bizonyítékok szolgáltatását jelentősen megkönnyítette, hogy a társaik ellen tanúskodó kalózoknak amnesztiát ígértek, és ráadásul sokszor maga a banditákat elfogó tengerésztiszt is tagja volt a bírói testületnek. Ezen intézkedéseknek köszönhetően a 18. század első évtizedeiben Amerikában jelentősen csökkent a térséget fosztogató banditák száma, 1730-ra pedig gyakorlatilag sikerült teljesen felszámolni a kalóztevékenységet.

Bár kezdetben a kalózok sokkal jobban ismerték a térséget, ismerőseik segítségével könnyebben elrejtőzhettek, és hajóik is gyorsabbak voltak a brit flottához tartozóknál, a királyi csapatok a második hadjárat során már jelentős sikereseket tudtak felmutatni. Könyörtelenség tekintetében is. Csak 1716 és 1726 között akár a hatszázat is elérhette a brit hatóságok által kivégzett angol–amerikai kalózok száma.

Köztük volt a rettegett Feketeszakáll, akiről elterjedt, hogy a gyilkolást és a kínzást mindennapjai részévé tette, valójában azonban csak félelmetes megjelenését használta ki az általa kirabolt személyekkel szemben. Feketeszakállt végül a virginiai kormányzó parancsára fogtak el és ölték meg 1718-ban, komoly tűzharcot követően. 1720-ban a kalózellenes hadjárat áldozata lett „Calico” Jack Rackham is, akinek két női kalózát, Anne Bonnyt és Mary Readet csak azért nem akasztották fel, mert azt állították, terhesek.

Innentől kezdve már tényleg csak a legmerészebbek döntöttek úgy, hogy a kalandos élet reménye megéri a nyílt életveszély kockázatát. A kalózkodásnak a szomáliai kalózok legújabbkori megjelenése előtt még egy nagyobb felfutása volt a napóleoni háborúkat követően, ám a kubai haramiákat a néhány évtizeddel korábban még egymás ellen háborúzó britek és amerikaiak közös erőfeszítése révén néhány év alatt megtörték. Ezúttal a britek is hanyagolták a törvényes kereteket, és könyörtelenül lelőtték a kalózkodáson kapott férfiakat és nőket.