Elszigetelt örökség: mit mesél az ősi DNS Észak-Afrika múltjáról?
Nemzetközi kutatócsoport áttörő genetikai elemzése új megvilágításba helyezi Észak-Afrika őskori népesedéstörténetét. A líbiai Takarkori sziklabarlangból származó emberi maradványok DNS-vizsgálata eddig ismeretlen, elszigetelt genetikai vonalat tárt fel. Ez a Szahara zöld korszakának – és az emberi migráció új útvonalainak – történetét írja újra.
Eltűnt korszak: a Zöld Szahara
A tanulmány fontos új ismereteket kínál az ún. afrikai nrdves időszakról – a 14 500 és 5000 évvel ezelőtti, éghajlati szempontból rendkívüli periódusról, amikor a mai Szahara buja szavannává alakult. Bővizű tavak és folyók jellemezték a tájat, amely lehetővé tette az emberi jelenlét megerősödését, különösen a pásztorkultúrák elterjedése révén. A klímaváltozás azonban idővel kiszárította a térséget, létrehozva a világ legnagyobb sivatagát. A szélsőséges viszonyok következtében rendkívül ritkán maradtak fenn emberi DNS-nyomok – éppen ezért számít különösen jelentősnek a mostani genetikai felfedezés - írja az Archaeologie Online.
A líbiai Takarkori sziklabarlangból származó egyének genomjának elemzése azt mutatja, hogy őseik főként olyan észak-afrikai genetikai ághoz tartoztak, amely hozzávetőleg 50 000 évvel ezelőtt vált külön a szubszaharai afrikai populációktól – körülbelül ugyanabban az időben, amikor a modern ember elhagyta Afrikát. Ez a vonal a későbbi évezredek során elszigetelten fejlődött tovább, és genetikai folytonosságot mutat Észak-Afrikában egészen a jégkorszak végéig. Bár ma már nem létezik tiszta formájában, továbbra is jelentős része a mai észak-afrikai genetikai örökségnek.
DNS kapcsolatok a múltból: Taforalt és Takarkori
A takarkori emberek meglepően szoros genetikai rokonságban állnak a 15 000 évvel ezelőtt, a marokkói Taforalt-barlangban élt vadászó-gyűjtögetőkkel. Mindkét csoport kapcsolatba hozható az ún. Iberomaurus kőeszközkultúrával, amely az afrikai nedves időszak előtt létezett. Érdekesség, hogy bár tízezer év választja el őket időben, genetikailag mindketten hasonló távolságra állnak a szubszaharai afrikai népességektől. Ez arra utal, hogy a Szahara zöld korszakában is korlátozott maradt a génáramlás az észak- és szubszaharai régiók között – ellentétben a korábbi feltételezésekkel.
A kutatás azt is feltárta, hogy a takarkori egyének tízszer kevesebb neandervölgyi DNS-t hordoznak, mint az Afrikán kívüli emberek, de többet, mint a mai szubszaharai afrikai populációk. Ez arra utal, hogy Észak-Afrika népessége ugyan nagyrészt elszigetelt maradt, de kisebb mértékű génáramlás révén mégis kapcsolatba került az Afrikán kívüli csoportokkal. „Eredményeink szerint a neandervölgyi örökség az Afrikán kívüli génáramlás nyomán került az észak-afrikai genomokba” – mondja Johannes Krause, a tanulmány vezető szerzője, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet igazgatója.
A pásztorkodás terjedése: kultúra vagy migráció?
Ez is érdekelhet
„Kutatásunk megkérdőjelezi az Észak-Afrika népesedési történetéről alkotott eddigi elképzeléseket, és igazolja egy ősi, régóta elszigetelt genetikai vonal létezését” – nyilatkozta Nada Salem, a tanulmány első szerzője. Hozzátette: „Ez segít megérteni azt is, hogy a pásztorkodás miként terjedhetett el a Zöld Szaharában – feltehetően inkább kulturális átvétel, mint nagyarányú népességmozgás révén.”
„A tanulmány rávilágít arra, milyen kulcsszerepet játszik az ősi DNS az emberi történelem feltárásában, különösen olyan kevéssé kutatott régiók esetében, mint Közép- és Észak-Afrika” – mondja David Caramelli, a Firenzei Egyetem kutatója és a tanulmány egyik vezető szerzője. Savino di Lernia, a Sapienza Università di Roma kutatója szerint „a Szahara múltjának feltérképezésével bővítjük tudásunkat az emberi migrációkról, alkalmazkodásról és kulturális fejlődésről ebben a kulcsfontosságú térségben”.
