Életveszélyes kaland is lehetett némelyik zarándokút a középkorban

Az olykor több ezer kilométeres, oroszlánokkal és megannyi veszéllyel tarkított zarándokút megtétele után a hívők a középkor évszázadaiban a szent ereklyék társaságában sem lelhettek nyugalomra és csendes áhítatra. A középkori zarándokhelyek körül lejátszódó jelenetek – lökdösődés, kiabálás, segítségkérések, buzgó, ám annál hangosabb áhítat – hasonlítanak azokhoz, amelyeket napjainkban a mekkai Kába kőnél vagy a Gangesz partján láthatunk.

A bűnök megváltásáért

A zarándoklat ősi, általános vallási szokás. A hívek ilyenkor kiszakadnak mindennapi életük menetéből, hátrahagyják szeretteiket, ismerőseiket azért, hogy felkeressenek egy olyan helyet, ahol a hiedelem szerint az istenség különös módon jelen van. Nem számít az út fáradalma, nem tőrödnek a reájuk leselkedő veszélyekkel.

Legfontosabb a vállalt cél elérése: a személyes találkozás a természetfelettivel. A középkori keresztény zarándokok három legfőbb úti célja Róma, a Szentföld és az észak-hispániai, compostelai Szent Jakab-sír volt. De jelentős tömegek özönlöttek Aachenbe, Mont-Saint-Michelbe, valamint a Szent Miklós püspök maradványait őrző Bariba is.

A keresztény zarándok számos okból vállalkozhatott hosszú útjára. A legfontosabb a vallásos meggyőződése volt. Az illető jámbor elhatározást vagy fogadalmat tett, hogy Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből, a lélek megváltásáért, búcsú elnyeréséért, esetleg valamely bűnének megváltásáért kész vállalni a megpróbáltatásokat.

Mint minden utazás, a zarándokút finanszírozásáról is gondoskodni kellett. A költségek igen sokrétűek lehettek, de függött az úti céltól és az igénybe vett szolgáltatásoktól. Lehetett menni magányosan, kisebb, illetve nagyobb kísérettel, gyalog vagy lóháton. Ha az illetőnek nem volt elég pénze, akkor sor kerülhetett akár házak, birtokok, értéktárgyak elzálogosítására is.

Az utazás során a zarándokra számos nehézség leselkedett. Komoly megpróbáltatásokat jelentett, ha a zarándokút háborús területeken haladt át. A szentföldi tartózkodás idején pedig előfordulhatott, hogy a buzgó zarándok egy oroszlánnal találta magát szembe. Az utak jelöletlensége miatti eltévedés, különösen a sivatagban közvetlen életveszélyt jelentett.

Kiabálás és tömegnyomor

Manapság talán a legnagyobb vallási tömegeket a muszlimok szent relikviája, a Mekkában található Kába kő tud megmozgatni, amelyhez az iszlám előírás szerint minden igazhitűnek az életében egyszer el kell zarándokolnia. A 2019-os zarándoklat, a háddzs ideje alatt például 1,85 millió hívő igyekezett megérinteni a szent követ, azonban Mekka az év többi napján sem pang az ürességtől.

A mai muzulmán zarándoklatokhoz hasonlóan a középkori keresztény szentélyek sem a csendes áhítat és a békés fohász színterei voltak. A középkori ima ugyanis megkövetelte a mozgást, az élénkséget, amelyből hatalmas zajongás kerekedett. Az úttól kifáradt hívők kiabálással, hangos segítségkéréssel igyekeztek buzgóságukat kifejezni.

Tours-i Gergely apát a VI. században így számolt be a Szent Márton sírja melletti tolongásról: „A szentély körül a zarándokok lökdösődnek, hogy eljussanak a sírig. Imájuk, litániájuk hallatszik. A föld tele van hintve a démon által itt hagyott szennyeződésekkel. A démon, akit a megszállott emberek teste üldözött, a szent beavatkozásának köszönhetően két úton szabadult meg tőlük: köpet és ürülék által.”

Hat évszázaddal később a szintén franciaországi Saint-Denis apátja is hasonló légkörről tudósított: „A hívek száma egyre nő, betódulnak könyörögni a szentekhez, a sokaságot a bazilika nehezen tudta elviselni, mivel gyakran, a nagy ünnepélyek alkalmával zsúfolásig megtelt. Minden oldalról özönlöttek az emberek, a véget érő mise ontotta ki a túláradó tömeget − nemcsak azok nem tudtak mozdulni, akik be akartak menni, hanem azok sem tudtak mozdulni, akik ki akartak jönni. (...)

A tömeg nyomása miatt a milliónyi ember közül senki nem tudott lépni sem, és e miatt a nyomás miatt nem tudtak mást tenni, mint egy helyben állni, mint egy márványszobor, időnként meglepődve azon, hogy valakinek még van ereje kiabálni. (…) A tömeg nyomása alatt összeroskadó szerzeteseknek, akik bemutatták az ereklyéket a népnek, nem volt más választásuk, mint menekülni a relikviákkal együtt az ablakon át.”

Az ereklye mellett töltött éjjel

A legfelemelőbb pillanat a zarándokok megérkezése volt. A kegyhely felkészülten várta a látogatókat, akik az úti cél elérését a jelesebb ünnepnapokra próbálták időzíteni, ilyenkor még szebb és monumentálisabb szertartásokon vehettek részt.

A kegyhelyeken a zarándokok legfőbb célja a szentek ereklyéinek felkeresése volt. Az ereklye egyrészt a halott maradványait, például csontját vagy vérét jelentette (elsődleges ereklyék), másrészt minden olyan tárgyat, amelyekkel az elhunyt szent az élete során kapcsolatba került (másodlagos ereklyék). Ez utóbbi lehetett használati tárgy, ruha, mártíromság eszköze, esetleg a sír vagy a koporsó egy-egy darabkája.

A szentmiséken és az imákon túl a hívők a relikviák megpillantására, illetve megtapintására helyezték és helyezik ma is a hangsúlyt. A középkorban és napjainkban is igen nagy szerepe van az érintésnek – erre a legjobb példa a római Szent Péter-bazilikában látható, több mint hétszáz éves bronz Szent Péter-szobor, amelynek lábfeje a folytonos simogatástól gyakorlatilag lecsiszolódott.

A hívők a betegeiket a relikvia vagy a szent sírja közelében próbálták elhelyezni, a fiatal gyermekeket pedig gyakran az oltárra fektették, hogy a lehető legközelebbi kapcsolatba kerüljenek a szenttel. Az ókori pogány rítusokból átvett szokásoknak megfelelően a betegek gyakran a szent koporsója mellett aludtak. Párizsban Szent Lajos uralkodása idején a Notre Dame-ba zarándoklók gyakran töltötték az éjszakát Jézus Krisztus keresztfájának darabja, valamint a testébe fúródó szög társaságában.

Megérkezésükkor a compostelai zarándokoknak is a katedrálisban kellett virrasztaniuk. Így tettek a Jeruzsálembe érkezők is, akiket azonban hitük gyakorlásában gyakran akadályoztak a muzulmánok – például a XIV–XV. században nem engedték meg nekik, hogy a jeruzsálemi Szent Sír-templomban töltsék az éjszakát.

Fojtogató füst és az ajándék

A zarándoklatok elengedhetetlen velejárói voltak az úgynevezett áldozati ajándékok. A leggyakoribb felajánlás valamilyen templomi gyertya vagy olajlámpa adományozása volt, ezeket a hívők a saját lelki üdvükért vagy valamilyen egyéb kérés miatt gyújtották meg a templomokban.

Ezekből olykor igen sok érkezett, a spanyolországi Valenciában Szent János relikviáira ügyelő őr az egyik forrásban például arra panaszkodott, hogy a gyertyák okozta füst betegíthette meg. A zarándokok által elhelyezett viaszgyertyákat a templom személyzete gyújtotta meg, de a zarándokok törekedtek arra, hogy kevés ideig égjenek, hogy később újra felhasználhassák őket.

A gyertya világossága mellett prózaiabb adományozásra is biztatott a hívők által gyakran lapozgatott Útmutató a Szent Jakab zarándoklathoz című írás. A szerzője kisebb fizikai munkára biztatta a zarándokokat, tanácsa szerint a triacastelai kőbányából származó egy-egy mészkődarabkát megragadva vigyünk el egy darabon, így segítve az ottaniak munkáját. Ez az adomány szimbolikus: a hívő bűneit jelképezi, amelyektől az út végén megszabadulhat.

Mindezen jelkép azonban nem csupán egy kődarab lehet. A franciaországi Rocamadourban, Szűz Mária temploma mellett sokféle tárgyat hagytak már a középkorban is a zarándokok: láncot, amelyet a bűneitől megszabadított elítéltnek már nem kellett hordania vagy például egy hajó maradványait, amelyet a hajótörést szenvedő, ám megmenekülő matrózok helyeztek el.

Minden nagyobb zarándokút magában foglal különböző vezeklési rítusokat, amelyek a hosszú vándorút során elnyert belső megtisztulás végére tehettek pontot. Ilyen volt például a rituális fürdés, a megmerítkezés, amelynek két funkciója is volt: a külső és belső megtisztulás.

A lelki szükségletek ezen a ponton kapcsolódnak össze a higiéniával, miszerint a többnapos út után a zarándoknak meg kell mosakodnia, mielőtt a szent ereklyénél tiszteletét tenné, továbbá úgy vehessen részt a körmenetben, hogy ezzel ne zavarja társait. A Jakab-út végállomásaként a Santiagóhoz közeli folyó vizében, míg a szentföldi zarándoklók Jézus megkeresztelkedésének helyszínén, a Jordánban merültek alá.

A hazaút előtt

A középkori hívők a kegyhelyeken tömegével árusított kis öntvényeket, úgynevezett zarándokjelvényeket vásároltak.

Ezek azon túl, hogy bajelhárító, rontások ellen védő képességekkel rendelkeztek, „hitelesítették” is a zarándoklat tényét.

A legmegfelelőbb tanúsítvány természetesen az lett volna, ha egy relikviával térhettek volna haza, ahogy azt Szent Lajos francia király is tette a keresztes hadjárataiból hazatérve.

Erre azonban ritkán nyílt lehetőség, helyette a már említett különböző jelvényeket vásárolták. Ilyen volt Rómában például a Szent Péter ereklyetartóját őrző kulcs másolata, Jeruzsálemben azonban sokszor a Golgota hegyének egy-egy kavicsát tették el emlékbe.

A franciaországi Puy-Saint-Vincent jelvényeit a Bibliából, illetve a szentek életéről szóló könyvekből való történetek karaktereivel díszítették.

A zarándokok a ruháikon viselték a fémből vagy ólomból készült öntvényeket, amelyek hitük szerint segítették őket az épségben való hazatérésben.

Az élelmes hamisítók és a szélhámos kereskedők jól tudták mekkora kereslet van ezen termékekre, s tucatjával adták el a jelképek utánzatait − így 1210-ben a püspök a párizsi Hotel-Dieu kórházának területén már kénytelen volt monopóliumot adni a zarándoktárgyak készítésére.

A leggyakoribb jelvény a fésűkagyló (másik nevén Szent Jakab-kagyló) volt, amely a Szent Jakab zarándokút szimbólumává nőtte ki magát (a mai útvonalon a zarándokút vonalát jelzi) és a zarándokok egyik elengedhetetlen kellékévé vált a zarándokbottal, valamint a széles karimájú kalappal együtt.