A Közel-Kelet XIV. századi Marco Polója: Ibn Battuta 30 éves mekkai zarándoklata

Ibn Battuta XIV. századi marokkói berber származású muszlim utazó és tudós volt. Neve kevésbé forog a köztudatban annak ellenére, hogy 30 éven keresztül járta szüntelen a keleti térséget, a Közel-Kelettől Kínáig. Az általa bejárt terület jelenleg 44 országot foglal magába, a számítások szerint pedig Ibn Battuta 120 ezer kilométert tett meg utazásai során. Első útját 1325-ben, 21 évesen helyezte kilátásba, hogy ellátogasson Mekkába. Ez az út egészen 30 évig tartott, így kapta meg méltó becenevét, a közel-keleti Marco Polo elnevezést. A hosszú felfedező utak eseményeit szerencsére az utókor számára is megörökítette a Rihla című könyvében, amelyben részletesen beszámolt kalandjairól.

Útban a Kába-kő felé

A felfedező 1304 februárjában született egy előkelő jogász család gyermekeként Marokkó Tanger nevű kikötővárosában, amely később, a XX. században komoly ellentéteket szült az európai nagyhatalmak között birtoklása okán, ám Spanyolország, mint a semlegességi politika képviselője 1940-ben okkupálta a térséget.

Ibn Battuta a XIV. századi észak-afrikai szokásoknak megfelelően valószínűsíthető, hogy családja foglalkozását továbbörökítve, elvégezte az iszlám világ jogi képzését, kádi lett, és mint minden rendes muszlim Mekkába zarándokolt. A Rihla beszámolt az indulás előtti aggodalmakról is, ugyanis a felfedező nem szívesen hagyta hátra családját, pedig ekkor még nem is sejtette, hogy a szent város csupán egyetlen megálló lesz az elkövetkező 30 évben.

Battuta egymaga, szamárháton indult el, hogy a Kába-kőnél tiszteletét tegye. Mint beszámolójából megtudjuk, nem kizárólag családja hiánya nyugtalanította, hanem a magányos expedíció mivolta is terhes volt számára. Szerencséjére hamarosan csatlakozhatott egy karavánhoz, ami biztonságosabbá tette az utat a rablókkal és kalózokkal szemben, viszont a tudós állítása szerint a csoportos út sem könnyítette meg életét, ugyanis ekkor valamiféle betegség ledöntötte a lábáról.

A rosszullét és a láz olyan mértékben gyengítette le az utazót, hogy kénytelen volt magát szamara nyergéhez kötözni, nehogy leessen és a karaván nélküle haladjon tovább. Gyengesége ellenére folytatta útját, ráadásul megismerte az első feleségét, akit majd további kilenc nő követett.

Először az egyiptomi Kairó és Alexandria városában vetette meg lábát, majd a térségben egyéb történelmi és vallási jelentőségű helyszíneket is meglátogatott. Még Alexandriában megismerte Burhán-Eddin tudóst, aki további utazásra biztatta. Egyiptomból folytatta az utat Mekkába, ahol leróhatta tiszteletét a Kába-kő előtt.

Az iszlám hívők zöme a mekkai zarándoklat teljesítését követően hazatért, nem úgy, mint Battuta, aki további kihívásokra és ismeretszerzésre vágyott. Újdonsült felfedezendő vidékké számára a perzsa és az iraki területek váltak.

Céljait egy belső spirituális hang hatására tűzte ki. Úton Perzsia felé, ismétlődő álmaiban egy óriási madár hátán jutott el keletre. Az álmot isteni jelként értékelte és meggyőződésévé vált, hogy ez egy isteni üzenet, miszerint számára a sors világutazói és felfedezői szerepet szánt.

Elrablás, szökés, utazás

Perzsiából és Irakból a mai Azerbajdzsán és Jemen irányába vándorolt, majd ezt követően Afrika északkeleti része felé vette az irányt, hogy eljusson Szomáliába és annak fővárosába Mogadishuba, majd Tanzániába és Kenyába. Az afrikai kontinens országait, az ázsiai térség, elsőként India követte, ahová több átszállással jutott el.

Először egy Kis-Ázsiába tartó hajóra szállt fel, majd a következő állomás a mai Afganisztán volt, ahonnan a szárazföldön már egyenes út vezetett Indiába az Afganisztán, Pakisztán és India mai határában elterülő Hindukus hegyeken keresztül.

A célországban rövid időre letelepedett, megint megházasodott és gyermeke született, miközben bíróként egy ottani szultán szolgálatába állt. 1341-ben kelt ismét útra, amikor a szultán a távol-keleti térség irányába vezényelte egy karaván társaságában.

Az új kaland komolyabb megpróbáltatások elé állította az utazót, mint korábban, hajóját hindu kalózok támadták meg, akik Battutát magát is elrabolták. Szökését követően olyan vihar kerekedett, amely karavánjának számtalan hajóját elsüllyesztette és több emberét is vízbe ölte.

Talán az események következtében, a felfedező változtatott útitervén és ahelyett, hogy közvetlen a Távol-Keletre utazna eltöltött egy kis időt a Maldív-szigeteken, ahol mint korábban már többször, megint megházasodott és gyermeke született, ráadásul itt is bíróként vállalt állást. Alig telt el egy év, már össze is csomagolt, hogy megtudja, hogy eredeti úticélja vajon mit kínálhat számára.

Először Srí Lanka felé hajózott, ahol útközben számos igazgyöngyre lelt, majd Kínát választotta következő állomásának, ahová Csuancsou kikötővároshoz befutva érkezett meg. Ledöbbent a kínai városok méreteit látván és könyvében is leszögezte, hogy nagyobb és csodálatosabb látvány még nem tárult a szeme elé.

A kínai út Ibn Battuta utolsó kalandjaként vonult be a köztudatba, ugyanis amint elérte az akkor ismert világ mondhatni peremét, már sehová nem vágyott, kizárólag haza. 1354-es marokkói hazatérését követően elhatározta, hogy megírja memoárjait, a szerkesztéshez Ibn Juzay író segítségét vette igénybe, akinek évekig diktálta élményeit az elrablásától a születetett gyerekekig. Maga a könyv a Rihla, azaz arabul „Utazás”, nálunk Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai címen érhető el.

A munka 1356-ban készült el, érdekes, hogy a könyv nyilvános terjesztésekor Battuta nyomtalanul eltűnt. A szóbeszéd szerint valahol letelepedett és bíróként vállalt munkát, majd 1368-ban elhunyt. A valódi tények az utazó eltűnése körül feltáratlanok maradtak, egyesek szerint talán újra útra kelt.