A politikai karikatúrák története

Ha a bostoni mészárlás napjainkban történne, valakinek biztosan eszébe jutna az egészet a mobiltelefon kamerájával rögzíteni és feltenni az internetre. 1770-ben azonban még hiányzott ez a technológia, ezért Paul Revere ezüstműves rézmetszetet készített, amelynek nyomtatott változata aztán hetek alatt hírét vitte az eseménynek. A nyomtatványok segítettek felszítani a jenki forradalom lángját, és összekapcsolták a rajzot és az amerikai politikát még mielőtt az ország megalakult volna - mutatta be a könyvet a The New York Times.

A karikatúrák bizonyos értelemben politikai fegyverként is használhatók: a legvilágosabb és legszenvedélyesebb rajzok esetében a nevelő célzat általában előtérbe kerül az esztétikával szemben. Revere esetében ez úgy mutatkozott meg, hogy az éjjel lezajlott csatát ragyogó kék ég alatt ábrázolta, az egyik fekete áldozat - név szerint Crispus Attucksot - pedig fehér emberként jelent meg a képen.

A politikai cikkekkel ellentétben, ahol a cikkíró véleménye tükröződik az írásában, a politikai karikatúrák ereje az iróniában rejlik. Nem lehet tudni, hogy a rajzoló saját véleményét fejezi ki, vagy éppen ez a vélemény lesz a gúnyrajz tárgya. A rajzolók ugyanis a politikai élet minden színterén dolgoztak. Walt McDougall, a 19-20. század fordulóján élt karikaturista azt írta, hogy a karikaturistának "olyan kíváncsi rugalmassággal kell rendelkeznie, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy bármelyik párt számára tudjon karikatúrát készíteni, anélkül, hogy saját véleményét megtagadná".

Dewey bemutatja a karikatúrák sötét oldalát is: az etnikai és faji sztereotípiák állandó ismételgetését. Még a viszonylag haladó szellemű karikaturisták is beleestek ebbe a hibába: Theodor Geisel egyik 1942-es rajzán több ezer Amerikában élő japán látható, akik dinamittal a kezükben várnak Amerika megtámadására. A rajzot nem sokkal azelőtt publikálták, hogy az amerikai kormány internálta a japán amerikaiakat. Vannak azonban olyan karikatúrák is, amelyek a 20. századi amerikai imperializmust, majd a lenézett Joe McCarthyt figurázzák ki. Hasonló élményt nyújt az a folyamat, amikor a gúnyrajzok mellet már nem hosszabb szöveg kerül, hanem csak egy tömör mondat.

A most megjelent könyv kihangsúlyozza a politikai képregény egyedülálló szerepét az amerikai történelemben, de nem veszi figyelembe az Amerikán kívüli karikatúrákat, így néhány megfogalmazása téves. Azt írja például, hogy Rudolphe Dirk 1897-ben megjelent The Katzenjammer Kids című műve "az első képregény volt, amely történetet mesélt el." A kijelentés teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Dirk művét a német Max és Moritz történetek ihlették, amelyek már jóval Dirk születése előtt is léteztek. Dewey az elektronikus médiát vádolja a képregények háttérbe szorulásával, és nem veszi figyelembe, hogy más országokban, mint például Japánban, a képregények még ma is virágkorukat élik.

Az sem szerencsés, hogy Dewey összekapcsolja a képregények és a nyomtatott publikációk történetét. A bevezetőben a következő olvasható: "Szerencsére a karikaturistáknak sikerült az interneten keresztül kapcsolatot fenntartani a közönséggel. De ez nem kelt akkora hatást, mint a nyomtatott forma." Az online képregények története ugyan még gyerekcipőben jár, de nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy belássuk: hamarosan egyre nagyobb közösséget vonzhatnak majd.

Donald Dewey: The Art of Ill Will: The Story of American Political Cartoons, New York University Press, 2007 251 pp., $34.95