Veszprém városától nyugat felé haladva a második község Bánd, melynek házai fölött emelkedik az Essegvár maradványait rejtő domb.
A vár korai magját egykori források szerint az 1270-es években emeltette a környék földesurának számító Igmánd nembeli Lőrinc, ami a továbbiakban neki és családjának valamint a szolgaszemélyzetnek szállásul szolgált. Egy 1309-ből származó oklevél szerint a négy jobbágyfaluból álló várbirtokot megvásárolta Lőrinte nembeli Lőrinte előkelő, akinek utódai később felvették az Essegvári családnevet.
Mivel Lőrinte Károly Róbert pártjára állt, Kőszegi Iván báró - a félelmetes dunántúli oligarcha - hadat vezetett ellene. A támadók sikerrel jártak, elfoglalták az erődítményt, és foglyul ejtették a birtokost is, akit a rettegett Iván báró parancsára lófarkon hurcolva végeztek ki. Négy esztendő múltán azonban a győztes csatákat vívó királyi hadak visszavették a bitorlóktól a várat, melyet az uralkodó az őt hűséggel szolgáló Lőrinte fia Tamásnak juttatott vissza. A magánföldesúri kővárat fokozatosan bővítették ki, így 1332-ből már ismerjük a Szent György várkápolna létezését.
A vár középkori rekonstrukciós rajza
Egy 1341-es oklevél szerint a nemesi família két ága megosztozott a várbeli helyiségeken, a külső és belsővárban emelkedő tornyon, palotán és kapun. Miután az Essegváriak a trónkövetelő Nápolyi László táborához csatlakoztak, Zsigmond király elkobozta tőlük a várat és a bakonyi erdőispánság igazgatása alá rendelte. Az 1440-es években támadt belháborús időszakban Himfy Tamás veszprémi püspök fegyvereseivel kerítette hatalmába az erődítményt, amit csak a bátaszéki csatában kivívott győzelmük után tudtak visszaszerezni az Ulászló-párti Essegváriak.
Fotó az 1980-as évekből
1499-ben Essegvári Ferenc feleségül vette Himfy Orsolyát, akinek kezével együtt megkapta a döbröntei váruradalmat. Az ifjú pár rövidesen a kényelmesebb lakhatást biztosító Döbröntére költözött, így Essegvárra már kevesebb gondot fordítottak.
Pusztulásának körülményei nem ismeretesek, de valószínűnek látszik, hogy a Veszprémet 1552-ben ostromló török sereg egyik portyázó lovascsapata rohanta le és gyújtotta fel. A gazdátlan romokat többé nem építették újjá, köveit később a környékbeli lakosság hordta el lakóházaik újjáépítéséhez. A 20. századot már csak egyetlen tornyának csonkja érte meg, melyet napjainkban lelkes helyi várbarátok építenek újjá, de terveik szerint sor kerül majd az egész várrom föld alatt rejtőző titkainak feltárására is.
