2022. nyár: Mesebeli menyegzők
ITT támogathatsz bennünket

Tabuk és tiltások

2002. június 24. 03:24 Heti Válasz

A Terror Háza döbbentette rá a magyar közvéleményt a XX. századi történelem feldolgozásában felhalmozott adósságunkra. Erről beszélget Pelle János Ormos Mária történész akadémikussal.

A személyi kultusz áldozatainak múzeumát már a nyolcvanas években megnyithatták volna. De még az MSZP 1994 és 1998 közötti kormányzása idején sem vetődött fel egy ilyen gyűjtemény gondolata, mint ahogy a holokausztmúzeumról is csak az utóbbi két évben esett szó a médiában. Ön, aki 1988-89-ben az MSZMP KB tagja, majd 1989-től az MSZP elnökségi tagja volt, hogy látja: mi volt a "békéltető hallgatás" oka?

 

Joó Tibornak, a neves történésznek volt igaza, amikor kijelentette: Magyarországon nincs szellemi kontinuitás. A következő nemzedék nem tud arról, amit az előző alkotott, sőt már egyazon értelmiségi generáció tagjai sem tudnak (vagy nem akarnak tudni) egymás munkásságáról. Ezt az áldatlan helyzetet még súlyosabbá tették a XX. század történelmi traumái, melyek mintegy "törvényesítették" a kollektív felejtést, olykor az elfojtást.
Példaként megemlítem, hogy a múlt század harmincas éveinek elején valamennyi hazai szellemi áramlat képviselői - a konzervatívok, a liberálisok, a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták - modern vagy legalább elgondolkodtató javaslatokat fogalmaztak meg a gazdasági világválság által felvetett valamennyi problémával kapcsolatban, és mélyen foglalkoztak az állami szerep és a lehetséges államformák kérdésével. Kritikus, többnyire modern gondolataikról azonban ennek a nemzedéknek először "el kellett feledkeznie" a nemzetiszocialista Németországgal kialakult nyomasztó kapcsolatok miatt, 1945 után pedig a feledés homályába süllyedtek a "szovjetizálás" következtében. Ráadásul az 1945 és 1990 közötti korszakot különféle mélységű tiltások és tabuk miatt tisztességesen máig tanulmányozni sem lehetett.
A Terror Házát a tanulási folyamat részének tartom, mely jelzi, hogy Magyarországon távolról sem fejeződött be e korszak tisztázása, beleértve ebbe a totális ideológiákat, a terrorkorszakokat is, és ezek megítéléséről úgyszólván el sem kezdődött az eszmei vita.



Miért engedte át a baloldal a közelmúlt feldolgozását?

A baloldal mint politikai képződmény valóban ezt tette. Bár az MSZMP hozzákezdett a múlt felméréséhez a rendszerváltást megelőzően, ezt a törekvést a politika hétköznapjai, a pragmatikus politizálás utóbb elsodorta. Mindenesetre megtörtént 1956 átértékelése, és létrejött az ''56-os Intézet, napvilágot látott több felmérő tanulmány, és utóbb - már a politikától függetlenül - számos könyv is, amelyeknek a politikai hovatartozásáról már nem tudok mit mondani, mert az nem is érdekes.
Fontos csak az, hogy jó vagy nem jó; közvetíti-e a valóságot, vagy prekoncepciót szolgál. A politika egyébként mindig a jelenre reflektál, sem ideje, sem energiája nem marad arra, hogy megteremtse saját kontinuitását a múlttal, vagy hogy behatóan foglalkozzon a távolabbi jövővel. Elsősorban a mának kell megfelelnie (hogy a hatalmi szempontról ne is beszéljünk). A baloldalnak és elsősorban a szocialista pártnak a sajátos magyar helyzetben ennek ellenére politikailag is reflektálnia kellett volna eredetére, a "kádári" múlthoz való viszonyára, és meg kellett volna mondania, hogy a szociáldemokrata múltból, amely ugyancsak tekervényes, mit és kiket tekint a magáénak, mi az a magyar és nemzetközi hagyomány, amelynek - a mai idők megkívánta módosításokkal ugyan, de - szellemileg az utódjának vallja magát. Ez nem történt meg. A fentiek mellett talán azért sem, mert a vezetők el akarták kerülni a "megosztást", és féltek attól, hogy saját bázisukban idéznének elő törést, ha felvetnék a múlt kényes kérdéseit. Ez minden bizonnyal hiba volt, ami meg is bosszulta magát.
Tartok egyébként attól is, hogy a pártvezetők nem is ismerik a "szellemi nagyszülőket", akikre joggal hivatkozhatnának. Ez azonban nem a szocialisták "kiváltsága". Úgy sejtem, hogy a liberálisok is jobban ismerik - mondjuk - Cobdent, mint a hazai Cobden Kör tevékenységét, és a sort folytatni lehet.



Mi a véleménye arról, hogy Kovács László szerint Megbékélés Házának kellene átkeresztelni a Terror Házát?

Én más koncepció alapján építettem volna fel a kiállítást, nem a terrort, hanem az áldozatot állítottam volna középpontba. A társadalom jelentős részének a reakcióját látva azonban nem tartom az elnevezést annyira fontosnak, hogy érdemes lenne miatta konfliktust gerjeszteni. Feltehető, hogy sokan bármilyen jó szándékú korrekciót is ingerülten fogadnának.
Más kérdés azonban a kiállítás szerkezete. Az első probléma, hogy a rendezés szempontjai egyenetlenek. Ezen belül kérdés, hogy vajon egyazon múzeum állítson-e emléket a német megszállás és a nyilasuralom idején meggyilkolt, illetve elhurcolt zsidóknak és nem zsidóknak, valamint az ÁVO, majd az Államvédelmi Hatóság áldozatainak. Véleményem szerint 1944-1945-ről nem lehet úgy szólni, hogy a holokauszt még csak érintve se legyen benne. Szerintem azt sem lehet mellőzni, hogy 1944. március 19. után a Gestapo Biztonsági Szolgálata a magyar politikusok és polgárok százait tartóztatta le és deportálta.



A múzeum csak az 1944. október 15. utáni eseményekkel foglalkozik, ezért nem esik szó a Sztójay-kormány alatt végrehajtott tömeges deportálásról, melynek majd a holokausztmúzeum állít emléket.

A kiállítás - jogosan - egyfelől, a Wehrmacht, másfelől a Vörös Hadsereg bevonulásával indít. Ha terrorról beszélünk, úgy a német hadsereg oldalán megjelenő felderítő és üldöző szerveket, valamint kommandókat már csak azért sem lehet alóla kivonni, mert a terror gyakorlásának a nagymesterei voltak. Ám ha - fogadjuk el - a történet 1944. október 15-én kezdődik, úgy hol marad legalább egy utalás a Budapesten a nyilasok által még "pótlólag" halálba küldött mintegy százezer zsidóra, és hol maradnak a többi, nem zsidó kivégzettek?
Az elején tehát a kiállítás szerintem hiányos, a vége azonban mintegy "végtelenített". A terror története szerintem 1958-ban, a kádári megtorlásokkal vagy legkésőbb 1963-ban befejeződött. Ezt követően lehet beszélni diktatúráról (amely "sajátos" volt, mint egyébként csaknem mindegyik), átvitt értelemben akár szellemi terrorról is, a szó eredeti értelmében azonban a "terror" többé nem működött. Emellett a rendező olykor olyan direkt megoldásokat alkalmaz - például az átöltözőszobában -, amelyek nagyon látványosak ugyan, de a tényeknek nem felelnek meg. A kísérőszövegek pedig számos szakmai hibát tartalmaznak (a Baloldali Blokk keletkezése az 1945-ös választások előtt, a féktelen terror kezdete 1946-ban).

 

Lehet, hogy a holokausztmúzeumra, melyben pótolni lehetne mindazt, amit sokan a Terror Házában hiányolnak, nincs is szükség?

Holokausztmúzeumra szükség van. Folytatni kell a Fidesz-kormány kezdeményezését. Amihez azonban szükség lenne arra is, hogy a történészszakma és a média egyetértésre jusson bizonyos alapvető kérdésekben. Úgy tűnik, hogy egyelőre nem ez a helyzet. Nincs is olyan szakmai szervezet, amely e vita lebonyolítására vállalkozna és alkalmas lenne rá. Márpedig ez a problémakör már 1919-ben összegubancolódott, amennyiben a magyar zsidók egy része "kisebbik rossznak" tekintette a kommunizmust, míg a Lenin-fiúk rémtetteiért a társadalom egy része a zsidókat tette felelőssé. Hozzáadódott azután mindehhez az intellektuális, a gazdasági, a teológiai antiszemitizmus, és táptalajt jelentett az "ősi" idegengyűlölet és helyenként a vérvádmítosz. A bűnbakképzés és az "ideológiai terror" eluralkodott a harmincas évek végétől kezdve, hogy azután a világháború körülményei között százezrek pusztuljanak el.



Egyesek még ma is felháborodnak, ha Magyarországon "baloldali" antiszemitizmusról esik szó.

A szó szerinti baloldal a Horthy-korszakban nem volt antiszemita. A szélsőjobb viszont, függetlenül pillanatnyi megjelenési formájától és elnevezésétől, bőven élt baloldali eszmékkel és gondolatokkal. Már a húszas évek elején alkalmazta a szociális demagógiát, és próbálta a társadalmi elégedetlenséget a "zsidó kapitalizmus", az uzsoratőke ellen fordítani. Cikkek tömege olvasható e témákról a Szózat című szélsőjobboldali lapban, majd a későbbi sajtótermékekben. Talán érdemes itt megjegyezni, hogy sajnos a nyilasmozgalom és különféle elődeinek a története és társadalomtörténete sincs olyan mélységben feldolgozva, miként a téma jelentősége megkívánná.



Az Oktatási Minisztérium 2001-ben rendelte el, hogy az iskolákban ünnepeljék meg a kommunizmus és a fasizmus áldozatainak emléknapját, február 25-ét és április 16-át. Ugyanakkor az Orbán-kormány jelentős összeget, közel hárommilliárd forintot fordított az építészetileg és látványtervezés terén mindenképp lenyűgöző Andrássy út 60.-ra, mely a feldolgozatlan múltra irányította a figyelmet. Várható-e a Medgyessy-kormánytól, hogy folytatja ezt a kezdeményezést?

Erről nem tudok nyilatkozni. De ha megkérdeznének, azt ajánlanám a kormánynak - bármilyen kormánynak -, ne sajnálja a pénzt és a fáradságot, hogy kompetenciája keretében elősegítse a történészek és a történészműhelyek minél jobb munkáját közelmúltunk ellentmondásos árnyainak megvilágítása érdekében.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2022. nyár: Mesebeli menyegzők
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
9 945 ft 8 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár