Az első keresztes hadjárat után a tengerparti városokat célozták meg a keresztesek
Az első keresztes hadjárat sikere után a frissen létrejött keresztes államok legfontosabb feladata nem a további hódítás, hanem a megszerzett területek megtartása lett. Egy új történeti értelmezés szerint ebben elsősorban nem a frank lovagok, hanem az itáliai tengeri köztársaságok flottái, mérnökei és ostromszakemberei játszották a legnagyobb szerepet.
- Egy új történeti értelmezés szerint a keresztes államok fennmaradását elsősorban az itáliai tengeri köztársaságok katonai és logisztikai támogatása biztosította.
- Cézárea 1101-es ostromában a genovai flotta és ostromszakemberek kulcsszerepet játszottak a város elfoglalásában és a tengeri utánpótlás biztosításában.
- A kutatás szerint a keresztes háborúk szövetségi rendszere összetettebb volt a vallási megosztottságnál, amit keresztény zsoldosok muszlim oldalon való részvétele is jelez.
A keresztesek 1099-es jeruzsálemi győzelmét követően világossá vált, hogy a Szentföldön létrejött keresztény államok hosszú távú fennmaradása csak akkor biztosítható, ha folyamatos kapcsolatban maradnak Európával. Ennek érdekében a keresztes vezetők egy olyan tudatos stratégiát alakítottak ki, amelynek célja a Földközi-tenger keleti partvidékének muszlim kikötővárosai feletti ellenőrzésének megszerzése, illetve az utánpótlás és a tengeri összeköttetés biztosítása volt.
A stratégia egyik fontos állomása volt Cézárea 1101-es ostroma, amelyet a korabeli források ugyan gyakran a frank lovagok hőstetteként mutatnak be, a részletes vizsgálatok szerint azonban a hadművelet sikerét döntően az itáliai – elsősorban genovai – erők tették lehetővé. A támadást vezető Guglielmo Embriaco genovai konzul és emberei nemcsak a tengeri blokádot biztosították, hanem az ostromgépekhez szükséges faanyagot, az ostrommérnököket, az ácsokat, a tüzérségi eszközöket és a rohamcsapatok jelentős részét is ők adták.
A legújabb kutatások arra is rámutatnak, hogy a keresztes háborúk során kialakult szembenállás sok esetben jóval összetettebb volt annál, mint amit a keresztény–muszlim ellentét egyszerű képe sugall. Cézárea védői között például jelentős számban szolgáltak keresztény örmény és núbiai zsoldosok, ami egyértelműen alátámasztja, hogy a Földközi-tenger keleti térségében a politikai és katonai szövetségeket gyakran a gyakorlati érdekek, nem pedig a vallási hovatartozás alakította.
A partvidéki stratégia végrehajtása a következő évtizedekben egymást követő ostromok sorozatát jelentette, amelyek során a keresztesek fokozatosan elfoglalták Palesztina és Szíria legfontosabb kikötővárosait. A hadjáratok sikerét nagymértékben elősegítette a muszlim államok megosztottsága, valamint az itáliai flották tengeri blokádja és logisztikai zsenialitása, amely nélkül a keresztes államok kis létszámú seregei aligha tudtak volna tartós eredményeket elérni.
A stratégia 1124-ben, Türosz elfoglalásával ért véget, a terület megszerzésével ugyanis a keresztesek gyakorlatilag ellenőrzésük alá vonták a keleti mediterrán partvidék legfontosabb kikötőit. Steve Tibble történész szerint ez a siker azonban egyben elfedte a keresztes államok alapvető gyengeségeit is, hiszen a tengerparti városok meghódítását nagyrészt az európai tengeri támogatás és a muszlim világ belső megosztottsága tette lehetővé, míg a szárazföld belsejében fekvő, sűrűbben lakott területek meghódítása már jóval nehezebb feladatnak bizonyult.
